 |
| Kovács Tímea képe |
A jobb sarokban az aggodalom, hogy el ne felejtse.
Hiszen külön figyelmeztettem, hogy ne felejtse
felköszönteni. A lassú, és aggodalmas reggel, hogy
el ne felejtse. A hívások, egymás után, hiába.
Ki vannak kapcsolva. Csak nincs valami baj?
Pedig direkt mondtam, hogy köszöntse fel,
most meg nem lehet elérni minket.
A bal sarokban a visszahívás. Hogy még alszik.
De hiszen mondtam, ha szabad, sokszor délig
alszik. Lehet, hogy tényleg ingerülten, mert
hiszen tényleg mondtam. Elfelejtette, persze,
és ne oktassam ki (már sír), mindig kioktatom,
nem kap mást, csak a kioktatást. Lecsapja.
Inkább pankráció, nem bokszmeccs. Bokszmeccs
a lélekért, de inkább pankráció. Mert minden
eleme sokszor ismételt, begyakorolt, látványos,
de valahol túl. Valahol túl, egy reggelparton
a fénylés utáni vékony csíkot bámulom egy
tavaszi fényképen. Hagyhattam volna nyerni.
Tisztelt bíróság. Hagyhattam volna nyerni.
Nincs mentségem. Ha lehet, most csak ücsörögnék.
Pontozással legalább. A szokott módon
profin bevitt passzívagresszív ütés után -
ha lehet, leülném érte a büntetésem.
Bámulva azt a fényen túli, vékony csíkot,
ahol az élet elkezdődik. És véget ér.
