Hektór kamaszkora

Nem az idő

foszt, hanem ahogyan megéled
a benne sajduló hiány helyén
a cigarettafüst:
alakokat rajzol a levegőbe.

Kasszandra, kedves, légy oly jó,
és tévedj el velem.
Az én időm még nem jött el, bár
már elkéstem - oda kellene
érnem a kicsengetésre.

Ezek a vasúti romok egy iskolának
nyitottak anno teret, de
okafogyottá vált a bennük
megörökölt tanórák unalma -

húgom a vereségben!
Légy oly jó, és mutasd nekem,
merre zakatoljak, szívből
áldozva a rozsdaette
ipari rommezőnek.

Segíts, hiszen leszoktam.
Magamtól már nem megy a ködösítés,
csak a szavakkal, ahogy látod.
Jósolj nekem még egy
nulladik órát, ahol várom,
a többiek mikor, és honnan -

a helyemen ülve,
a tudás bázisán, amit
még nem uralt az enyészet -
mikor még nem toltuk gazlepte
udvarunkba az idővonal
unottan reels-videókat görgető
trójai falovát.

(-)

Elbeszélő költemény

Legszorosabb kapcsolatot

(ha úgy vélem, csak második a szeretet és

első a hatalmi ösztön)

a bántalmazóval teremtünk.

Oda és vissza. Ráhúztam a nadrágom, 

ő meg rám kiabált: fáj!

A jajszava csípés. Onnantól 

fájtunk egymásnak, hiszen odakaptam, ahogy

kisodortam a tapadós biciklis ruciból.

A legszorosabb kapcsolatot

(ha úgy vélem, Pálnak volt igaza:

mégiscsak a szeretet a legnagyobb)

a bántalmazónkkal teremtjük.

Odatartottam a másik orcám helyett

az ujjam. A nyilvános WC viseltes

padlójához, ahova fájni esett.

Felkapaszkodott rá és 

mászkált a kezemen.  

Átballagtam a Pizza Forte

átvevőpultjáig a rendelésemért,

(fogarasi Tesco - hétköznap, üzem)

és fél kézzel beügyetlenkedtem

 a táskámba a más ennivalóját. 

Legszorosabb kapcsolatot

(ha mégiscsak a hatalom 

nyelve a nyertes)

a bántalmazóval teremtünk.

Türelmesen elbabrált a felület, 

a bőrömből kiálló szálak,

a biciklis kesztyű és a belőle kiálló szálak

elmélyült tanulmányozásával,

a bántalmazóját tapogatta

amíg a pultos kislányok megcsodálták,

jé, milyen helyes, milyen 

kis fiatal, fiatal dongó!

A legszorosabb kapcsolat

(ha legnagyobb a szeretet)

a bántalmazókkal alakul ki.

Mert a szabad levegőn aztán

elengedtük egymást. Mert ez a szeretet,

a legnagyobb. Bántalom érte,

és engem is bántalom ért - sejtelmem sincs,

milyen kiváncsiság vitte a nyilvános WC

hipószagába, de kihoztuk egymást - 

kihoztuk egymást a szituból.

A legszorosabb kapcsolatot

felszámolta a légmozgásba göngyölt

pollenek üzenete. Úgy néztem utána, 

hogy lám, belecsomagolt

a világba, ahonnan 

(ha mégiscsak a hatalom akarása a nyertes)

kiemelkednék, minden igémmel külön álló

uralomnak -

A legszorosabb kapcsolatot

göngyölte körém, ahogy az avulni

épített romból visszatalált a szelekbe -

úgy néztem utána, hogy lám, a legnagyobb:

szabadon szerethetünk. 

Felszámolva a bántást, amit aztán

kifizet a világ.

(-)

Az Ezüst Uszizó

szoboravatás, belecsomagolt kritikával

Szuperhősévad alól
kiliheg a tény: csak dísz
a luk körül.

 
Kamaszéh etetése.
Ennyi a versenyző nő?
Lábak túlfinomult
vonalából felfoszló vaginakeret?

Égvízbe fejest
csak ez ugrik: a vágyad
tárgyiasított, végképp minimál
öl-monumentje?

Delfin! Ugyan már!

Tárgyiasítás nyilván -
az egész iparág tárgyiasít.
Ennyire meztelenül mégis ritkán látszik:
lelketlen kell.

Üzleties tisztán
kalkulusok egyenlege kell.
A többi: dísz a luk körül.
Erről szól az egész -

tekintet nélkül.
A tekintet mély kútja nélkül,
ahova nem hull, s onnan
nem csillan vissza a tiszta igézet.

Lelketlen ívek alól kiliheg a tény:
ennyit akarnánk. Az összes, amúgy
létet fénybe szövő bonyodalmak nélkül.
Dísztelenül.

(-)

Makett, és vízió

A szobában nagy szekrény volt, rekeszekre osztva, minden rekesz előtt rács, a rácson cédula, a cédulán név. Havrincourt úr ellenségeit viaszból megcsinálta és rács mögé zárta... A szobában más nem volt? Csak rengeteg papiros. Havrincourt úr ítéleteket írt.  Ellendégeit kínzásokra és halálra ítélte, és az ítéleteket felolvasta...* (Hamvas Béla: Karnevál)

A tejesség az elragadó indulatok

forró évadában kényszer-

szivárványvízióvá érleli

a patadobogást.

Tüzet viszel, lángot viszel, 

pedig csak felhő vagy, jégszemcse-

szórt gázpáragöb.

De a határrétegen erős, mérhető

elektromos töltéskülönbséget indukál,

hogy nincs és nem lesz

se bosszú, se elégtétel;

hogy nem lesz bocsánatkéréssé soha

senki részéről semmi, amiért

sós lében ázol,

cseppenként hullsz, 

az út porzik utánad.

Láttál már lovat vizelni?

Sugárban, maga alá, felhőszakadás-

makett a macskakő

púpozott bazalthátán.

Tüzet viszel, lángot viszel,

de alattad csak a láncolaj csöpögése -

estére leolvad rólatok minden kenet.

Ezt kell megértened:

hogy meg sem aláznak. Csak 

lettél, aki vagy, a képzeletbeli

felhőszakadásban valódi ázás -

makett és vízió.

Tényleg legyél szivárvány inkább

a padka mellett, olajfolt szélén,

amit kerülsz (magad saját magad)

hogy ne csusszanjon rajta a kerék.

Mert nem lesz elégtétel, kielégülés

az elherdált útvonalakból -

akárhogy képzeld, a valóságod 

nem lehet utólagos:

egyre szerényebb tárgyi támaszhalmaz,

egyre vastagabb virtualitás

segítségével hiába tárgyalod újra

elmepalotádban a vesztett meccseket.

Tüzet viszel, lángot viszel, 

de ez csak olyan tökéletlen rend

a hátiputtonyodban, mint a túlrakott

sörös szekér igáslovak háta mögött -

elbírsz vele úgy is, ha a súlyeloszlás

csálé, magadba rejtett, képzelt bikafej,

ha a városlabirintus útvonal-rendje

fonállal is hiába kötözött 

vajon honnan vajon hovák világa:

valójában kiúttalan.

(-)

*Magyarázatul, ha valakit érdekel (miért a mottó és hogy kapcsolódik a vershez) kattintsatok erre a bejegyzésre - ha pedig a teljes körülményvilág foglalkoztat, a Karnevál-olvasónaplóra.

Aranykapu

A rejtekút nyilvános, csak bújjatok rajta,

amíg nem rázódnak szét az eresztékek -

bár minden áthúzó métered zenélik

a téltől elpattant szegecsek híján

bizonytalan tartású fedlapok.

Szólnak, hol nincs alatta fém,

már szinte rozsda se.

Az idő megette, az elhanyagolás

művészetét tanulhatjuk rajta,

miközben guruljuk. Fojtott, fulladó,

tüdőbeteg beszéd ez, szájodva-szag,

csak utólag esik le, hogy áthúzva rajta

mi is másképp vettünk levegőt.

Igen. Pedig a levegő itt szinte tiszta -

az elhagyott ipartelep fémforgács szagát

elhordták az utolsó,

még használható szöggel.

A rejtekút nyilvános, sokan járnak rajta,

az erre dolgozók és erre lakók,

önzések időluk foltjai.

Mind azt reméli, hogy majd nem alatta -

hogy húrja másik alatt pattan el.

De kuss. Jobb, ha nem figyel hatóság,

karbantartó, volt tulajdonos - 

elejtették rég, és jobb, ha nem figyelnek:

csak lezárnák. És ungot-berket kéne

kerülni nélküle.

Hát. Jobb ez így. Gyerekdalt dúdolok.

Pedig az a szexről szól. Ugye.

(-)

Vádalku

Érzi, nem érzi, belefonja

a dombhajlatba a mászást.

A rakott kőbe sors terelte báb

fészkes munkáját - tudod,

eldönthetetlen, hol húzódnak a lélek

határai, ha van. 

Ha több, mint lélegzet 

párálló hordaléka.

Fakad a kőből? Tényleg meditáló

lassú létezés, amit a szél, a víz

munkája érlel, gömbölyít?

Tényleg kristályos, préselt tudás

a drágakő? Az érc, a gyűrke bádog?

Érzi, tényleg, ahogy görgeted

az észrevétel éhes rigmusát

hátsó traktusok szégyenkező

megfosztásain át?

Csak mintha foszlana tényleg

ahogy a zsigereibe -

körbeborzong egy szégyen. 

Övé? A magadé? 

Érzi, nem érzi, belefonja

a lépcsőn felfelé

görcsébe: miért néztél oda.

Mert ott tekintet nélkül

jobban esik a rosszindulat,

az eltakart, a zsigerekből

fakadónak hitt (pedig tanult

megélt, romlással éltetett)

revésedő gyalázat.

Érzi, nem érzi. Csak mintegy 

tanút, a kénytelenségből

önkényül mégis ejtett tárgyaláson

megesket, hogy csak az igazat, 

ha látni volt pofád,

hát vallj színt. 

Vallj rá, ha mered -

ha máskor nem, hát átadás után,

mikor a legördülő terhek nyomában

megindulsz a kényszer-

völgymenetbe.

(-)

Szellemképesség

A tarthatatlan tartogat 

pár meglepetést még: a bejártnak

tűnő helyeken tűnő időt

(eltűnő magad helyett)

a szemsarokablakba kúszó árnyék

nevesíti.

Mintha nagyanyád szörnyülködne

a magaddal vonszolt éhezés

hátsó traktusában,

amolyan nyárikonyha füstje -

a két keréken megtett kilométerek 

rajzát ködli össze.

Egy hely, ahol féltett.

Nem érti, hogy veszed és

miféle bátorságot, hogy

kividd tartogatni ezt

a tarthatatlan tempót a forgalomba -

szia, Mama.

Nincs semmi baj. Jól érzem magam.

Majd megyek felétek, leközelebb

biztosan megyek, hiszen

megígértem a papnak. Meg azt is,

hogy életben hagyom alig viselhető

vacogásunk elemi gyávaságát.

A tarthatatlan tartogat, többek között

a te makacs ragaszkodásod:

fejbiccenésbe, grübedlis mosolyba,

hárító mozdulatba -

elengedésre képtelen szellemképesség.

De már nem ülök az öledben.

A szabadság nyergében

vagyok rabszolga. Mégis, tkp. jól esik,

ha körülaggódik valami tehetetlen

de csak itt, az utcában, ugye? érzés,

emlékeztet az érés,

az odaérés a bárhol

csak itt az utcában

füllentésének ifjúkorára.

Nyugodjatok. 

Ha tudtok.

(-)

Vasszürke

A paradicsom kapujától jobbra

van a bejárat. Jelentéktelen

vasszürke ajtó, zárva sincs.

A kapuzat mintha csak dísze volna

egy elhagyott kor párás, koranyári

tovább foszlásának.

Ki itt belépsz. A paradicsom állt itt,

de belaktuk. Otthonos szemétszag

borzongja körül a kint hagyott kukákat.

Az indusztriális énekel

minden sejtjében egy homunculus

vigyorgó örömével -

mennyei. Kórus. Kiszűrődő zene

amint kilépsz - az elhagyottság

elhagyása megkönnyebbülés,

kilépsz a külső űrbe.

Lesz majd itt sírás, meg

fogak csikorgatása, de

összenevetések is: így sikerült,

légvégül minden az így jártunk

a teremtéssel közönyébe olvad.

Azért van dolgod, a géplovad 

láncát megoldva meg kell oldanod

a szétválasztás kínos feladatát,

ki jobbra, ki balra, az irányok okán

némileg eltérő kihalást élve meg -

legeslegvégül szét kell szálazódjon

hogyan válaszd, hogyan különítsd

a gazda nélkül sétáló kutyát

az összes többi kóbor kutyától.

(-)

Hazaér

Kedves hűséges olvasóim! Most úgy érzem, tényleg ilyen kiürült doboz vagyok csak, önismétlés, kényszeres magamban mormolás, ami kihallatszik. Ideje ezt kimondani, akkor is, ha ez a befelé pörgés időnként (érzésem, vagy lehet, csak óhajom szerint) teremtett értéket. Nagyon sokáig egy jóízű közönségmag figyelhette, amit művelek, és van, aki azóta is velem maradt, akinek nem lankadt a figyelme. De a kedvetekért sem folytatom, mert úgy tűnik, ez véget ért, talán már hónapok óta - megéreztem a reggeli rituáléimban a halottvirrasztás-szertartás szagot, ideje befejezni.

Itt szeretnék egy téves megítélést teremtő tévhitet eloszlatni. Soha nem publikáltam Hegyi Zoltán néven, az e név alatt megjelent irományok tartalmát (Mandinertől Magyar Nemzetig) nem rajtam kell számon kérni. Az elvi sík aláírást is csak egy azóta teljesen felszámolt blogon, a Hátsóablakban használtam, tizenévekkel ezelőtt. Az a nem túl terjedelmes megjelenés-lista, amivel rendelkezem (elsősorban a Napútban, print és online) Hegyi Zoltán Imre névvel lett szignózva. Ezekért máig vállalom a felelősséget, úgy is, hogy egy markánsan konzervatív felületen díszelegtem velük - egyszerűen ide volt ismerősöm. A könyveim közül az első kettőt szintén ez a kör támogatta (bár jelzi, mennyire álltak mögém, hogy Szondi György Cédrus Művészeti Alapítványa égisze alatt jöttek ki, mintegy a szerkesztő kvázi magánügyeként), a másik kettőt kedves rajongók fizették ki helyettem a Dr. Kotász Kiadónak. Ezeken kívül vannak még a blogok... amelyeket elértek innen az oldalsávból. Blogbejegyzést írok még. Azok az élményeim foglalatai, felejtés ellen. Másik liga...

Erre nem vesztegetnék több szót. Kérdezzétek meg a megítélést gerjesztőket, honnan tájékozódtak, és milyen érdekük fűződik a besározásomhoz. Meg kell mondjam, hogy engem ez egyáltalán nem érdekel. Azt is leszögezném, hogy ez a terjedő pletyka egyáltalán nem játszott szerepet a meghozott döntésben.

Lehet, hogy még elbabrálok a kész anyaggal, lehet, valamikor könyvekké formálom őket, de a csinálás valójában tényleg meghalt bennem. Kívülről nézem magam közben. Kívülről néztem, hogyan írom meg ezt a búcsúverset:

Lassan kiépül a szavaink menhelye bennem.
Már nem akarnak. Felkelnek reggel, van amelyik
rágyújt a kávéhoz, van, aki teát iszik
sok mézzel és citrommal. Mint egy nyugdíjasotthon,
ahol az egymást jól ismerő lakók nem rágódnak
az egymásnak sokszor elmesélt, jól ismert emlékeken.
Kiolvassák egymás tekintetéből a lehetőt, megtartó
lassú egymásra figyelésük minthogyha tényleg
azt lesné, ki lesz a következő - a kiejtések
borzalmas, szembesítő játéka helyett végre
melyikük pihen meg legközelebb, békében nyugvás
feledésében.

Elnézem ezt a sokszor fénylő, árnyékot vető várost,
már nem akarok. Újabb szavakat csomagolni ugyanarról,
az ezertorkú éhség rabszolgájaként.
Mint egy óvoda kerítése, olyan ösztönösen határt
szabok a kerekek alá rohanásnak. Guruló labdák
pöttyös pirosát sem kergetem, hogy visszadobjam.
Legyen másé a terep, ami tényleg sose volt az enyém.
Páran még szeretik ezt a sósperec ízű bánatot,
de a falat kötelme helyett most már jobban esne
egy korty a némaságból. Tekintet nélkül, lehúnyt szemmel
hallgatva a szférazenét.

Viszontlátásra az utakon, 

a csillagos ég alatt, 

az olvasott öröm megosztásaiban! 

Köszönöm a figyelmet!

Hegyi Zoltán Imre

Hommage

Pont az a cédrus fenn a hegyen,
Libanonban, majd két kilométer magasan
tengerszinttől, Tripolisz mellett,
naplementekor.

Bár ez nem cédrus, huszadannyira
van csak a sós víz színe felett,
Budapesten, napnyugta után,
tűzfalak öblén.

Pont az. A magány nem nevezett,
mégis, léttűrést lengő ágboga.
Elszakitás tájtól, társtól, koronák
féltésétől a kőbe.

Pont az a "körben az angyalok ülnek",
galambszárnysusogás, és csíkokban
a száradt tanuságtétel:
a gyűlő guanó;

pont az a hegedűszó, valahonnan,
gyermek gyakorolhat, biccen a dallam,
fals húrhang téboly-felsőn -
éjjé tölti magát.

Esőmenet

Ha adta volna az este amit - vagy legalábbis
angyali makacsság fogadta volna el.
Sem ez, sem az. Csak lépcsők felfelé
az öröklött negyedik emeletek pudvás
magasába. Ahol jól kiaszabott árny-
fényjátékból megformált torony
az üres égben kurkászó ujjait
juszt se ejti ölbe.

Ha adta volna utca és arány - vagy legalábbis
a tócsák tükrén egy késett nárcisz-érzet.
Sem ez, sem az. Csak mítoszfogyta árny-
fényjáték jelentés, háttér nélkül;
az ipartelepben árut pakoló
napszámosok esti túlórája
önjár, hajtja, még hajtja magát -
talán az éjfél összehajtogatja.

Fénykalickák, hideg és meleg - vagy legalábbis
villanykörték egymást elárulása.
Sem ez, sem az. A felfénylése mentén
csak annál erősebb árnyék kél, alant,
alantas és felettes. De aki fényt gyújt,
sötétséget teremt körülötte -
nem villany kell ide. Nem díszvilágítás:
otthon-íz parázs.

Ha adta volna. Emlék. varázslat - vagy legalábbis
a tisztesség szerényebb látomása.
Sem ez, sem az. Látványos és hamis
pátoszgesztus kőből, hajtott fémből.
Az áldozatok végképp tehetetlen
mit sem érésére rászegezve.
A párában több sóhajuk lebeg,
a pályaudvar-parti szösz-sötétben.

Ha adta volna önmagát - vagy legalábbis
az önmagának képzelt szerepet.
Se ez, se az. Vénnek való vidék.
Az emlékekből szőtt városok
párálló, vándor denevérpalotái
ahogy belakják a foghíjtelek
sarában parkoló gép-lépték felett
elborult eget.

(-)

Kompon

A szeretet sokosztatú és nem
titoktalan. Úgy kéne, de bele
sajdul a nyárutó varázslatába
az őszülés első pár haja szála:
arany levelek ezüst víz felett.

 

Úgy kéne. De pont a szeretet elé
von látszatot a szeretet. Szellőzést
az évek kíméletlen, gumilepedős
öregszagára. Protézist a szájba
a szerelmetes hazugságok
rontása-szabta, szuvas fogak helyén.

Úgy kéne. És van is úgy, hogy
a szeretet igazi arca éles,
kegyetlen, pofonszerű. De ez
nem tűnik sose szeretetnek.

Pedig sokat tűr. Nem féltékeny,

nem kérkedik, nem gőgös -

csak nincs tekintettel a látszatokra.

Mint mikor mégiscsak megmutatod 

a folyón kötéllel vonszolt kompnak
teljes, avult, pengő cimbalom,
veszésre ítélt fuss-el-véle végét -

mint mikor tükörbe nézeted

a rajta utazó, tanácstalan,

tehetetlen örök-gyereket,

értetlenül, amint kompország

süllyedő ölében ringatja magát.

Öregség

Azon az egy lépésen hidd el,
nem múlik. Még épp besüt. Még odaég
a megfelelő tekervénybe az árnyak
ünnepén ez a renitens, reményre okot adó
látvány. Még épp besüt, a két ház
között hanyagul ottfelejtett résen.
Ha vallatótiszt lenne, bevallanám. Ha
verőember, ütnie se kéne. Csak egy
csík napfény. Felszívom. Köszönöm.
Ha szerelem volna - ebbe most nem is
gondolok bele. Szakítópróbának épp
elég a szürkére vetülő szürke elől való
közös bujdoklás színt keresése. Színt vallása,
mondanám, de nem hit. Hanem prizma.
Bármelyik lépésből szivárványt csinál.
Azon a két lépésen semmi nem múlik,
hidd el, a jelenségnek akkor is véget vet
a kérlelhetetlen pörgés magunk körül,
az állandó, keserves szelfikényszer,
ha csak állsz ott, hogy ne még.
Ne múljon el.

Öregség 

Szűrt variáció, Nemes Nagy Ágnesnek

Nem múlik rajta. Még épp besüt.

Az ablak mentén egy csíkban a padó

valószínűtlen ízzel felragyog -

fejből idéz egy másik ablakot

ahonnan hársfa, aranyló kevelek,

mikor az ősz még lélegzik neked

vagy pontosabban: szinte bárkinek.

Csak egy csík napfény. Felszívható,

mámoros öröm, egy csíkban a padló

szegletén, pászmás fénytócsa csend

az elfogyó, elfonnyadó időben.

Esőcsepp-bontott fény elégiája -

a szélén enyhén színárnyék dereng,

a nincs is ott, csak képzeled, szivárvány -

Az ősz, akár egy leselkedő járvány:

hát lépni kell. Mert sem az odafent,

sem ez nem áll. Nem múlik rajta, végül.

Elmúlik-e. Vagy nélkülünk egészül. 

A harmadik napon

A zöld aggályokon nem látni át.
Valami készül. Túl azon, ami zöld.
Valami nagyobb. A növény is mindig
valami nagyobb. Nagyot akarna.

Szünet nélkül növekedne. Minden,
a csontosodás is része, a szijács -
a Paradicsomkert szűnése közben
kilátszó barna száradások. Szárak.

A növény mindig valami nagyobb -
de olykor nem a belekódolt vadság
eszi. Idő előtt. Vagy pont időben?
Szűnik a kert - pedig létre se jött még.

Észak idecsókol. Szél támad.
Borzonganak. A zöld, meg az ezüst.
Mindjárt a tél jön. Az aggodalmat
csak a fenyők őrzik. Majd. Csak a fenyők.

Hogy másnap megint. Rágcsáló szájak.
Gyökértörő paták. Valami készül,
valami nálunk is nagyobb. Éhesebb.
Túl megkötésen. Azon, ami zöld.

A régi környék

A kulcs-csikordulás aritmiája,
ki itt belépsz, hagyj itt valami
helyezkedő emléket magadból.
Lépésről lépés. A hosszú udvaron
mosolyog az átjárható enyém.
Oda, hol az egymásra vakolt
álmok ébredő rétegei laknak.
A régi éhek létére vakolt
színek átsejlenek a felső rétegen.
Jó lehet álmodni itt, felhagyva
az ébrenléttel. Réteges pite.
Hagyd itt a helykeresést. Csak
hagyd itt, ejts ki, és helyére talál -
kifújt lélegzet, a többi közt.
Még akkor is, ha csak ezt a követ
ejted múlt-kútba: jó étvágyat.
Megőrzi. Jártál itt. Mintegy a bizony
mondom néked szintjein
helyezkedik, örül a kívánságod.
Legyen szép napod.
Viszed magaddal. A jólesően
sikerült egy réteg ittfelejtést.

A régi környék

szűrt variáció, Nemes Nagy Ágnesnek ajánlva

A kulcs-csikordulás aritmiája.

Ágvégi fényt kifestő levelek.

Az ajtók rendje éh-ritmustalan:

nem zakatol a kint ömlő mi van,

mi van, mi van - itt bent szívdobogás.

Egy mentő ötletnek nőtt itt a ház:

az asztalon kiszóródott cukor

fehér tükrében mosdik a darázs.

Az elválasztás intim paravánja.

Mosolyog, átjárható miénk

térközein a megőrző kié.

Egy pillanatra könnyült senkivé -

az élek éhét nem kulcsolva ágra

egy metszőolló méláz a kövön;

egészen él a ház, lüktetve nő világba

a benne kulcsolt, élhető öröm.

Sale

 

A sorban előtte, neki háttal.

Mert minden sorban van, aki elöl.

Makettnadrágok plázahűvöse

kedvéért tovább fűtött utcák

forgalmi helyzetében dobozlakók,

makettjárművek terepasztalon -

ne nézd ennyire felülről! Neki háttal

áll, aki előtte állt be. A dolgos élet

kényszerszünete. A várakozás,

hogy elkészüljön, aki előtte

ért ide. Meg aki még. Majd sorra

kerül. Amikor rákerül a sor.

A sorban előtte, neki háttal

ugyanúgy elárult életek

gyakorlatias türelmetlensége.

Makettnadrágok, terapeuták,

asztronauták, üres szemű ufók -

ne nézd ennyire felülről, angyal!

A dolgos élet dologtalanul 

töltött percét is őrizni kéne!

A kényszerszünetet. Bár most

tényleg soká tart. Mi van ott elöl?

Mi a toszért nem halad előre

a nekünk rendelt sorra kerülés?

Pietà

Hogy majdnem otthon. Lépcsőkanyar. 

Feszített léptek éhes üteme.

Akár az ág, a láb izmai fel-

vagy leemelik, test föltámadását.

De nem keresztről. Keresztútról

talán, a szomszéd utca vert, repedt kövén

hevert a sárból ékülni tapasztott

romlékony test. Fakó amfóraforma.

És majdnem otthon. A fény csinálja

meg, vagy a tér szép árnyat árulása?

Szinte mindegy. Hogy hártya, avagy

toll. Valami hulló. Perzselt. Perzselő.

Húsvéti nyár. Hogy majdnem otthon.

Mégis. Miféle bocsánat, ha hullt

szárnyak anyagán ott borzong a mindegy? 

Hogyan nevezd a vége nincs világ

ölében gyászolt majdnem-hazaérést?

Arctalanság

 Kertész Imrének (oda, ahova)

Bárki lehetnél. Ez a bomlasztó
alapállapot amúgy üzleti érdek -
tényleg bárki odaképzelheti magára
azt a párducmintát.

Ez a felszámolás amúgy hatalmi
alapgesztus - bárki
képzelheti úgy, izomból is
azt a vicsorgó ösztönt viseli.

Odaülhet a bárki, odaállhat
a diorámák egy pillanatába,
legalább a képzeletében. A térben,
ahol a vágyaid időbe csomagolnak.

Konzumbolylakó -
tömegcikk-istenségek
völgyében járok.*

Ha kiszabadulok valaha, ezt hirdetem
filippieknek és korinthosziaknak.

A kirakatok és léteink babáinak
éhek töltésén túl is arctalan,
fényektől ékes boldogságát.

*A beillesztett haiku eredetileg Birtalan Zsolt egy képe alá született haiku-füzérből való - egy szűkebb formája ennek bekerült anno a Shizoo-kötetbe is.

Munkálkodások

Bontásból törmelék jutányos áron,

ostrom vagy prosperáló érdek omlasztása,

Isten az atyám, még a Szent Tereink is -

a márványborítás egyben leszedett

újrafelhasználható reményei:

hogy az öröklétnek. Vagy legalábbis

egy újabb hetet kibír még a hitetlen tűz alatt

tartott erőd, ha kevés oroszlán

bújik kazamatába a szakadatlan,

megafonba üvöltött puskaporszagban. 

Bontásból származó egérnyi érdek:

bennünket is csak a megmenekülés izgat,

csak az el innen, ugyan hova -

bár még tart a szentmise, ne fészkelődj,

énekeld, hogy szent vagy, uram, szent vagy,

ne hagyd szét híveid a bajban.

Hogy az öröklétnek szóló munkálkodások

az Ötödik Birodalom vereségének évében

befoglalják a hit vidámait

az összevont szemöldökű, golgotai keretekbe.

Bontásból rakott új paloták

fészkes fenéi gyűlnek, akár a megadás

a Második Ostrom zsoldos szégyenébe.

Kevés oroszlán, vagy szétfutó egér-

had bomlik téglapor rakaszokba így,

beszennyezett egek. Ne kukacoskodj,

nem képvisel értéket a túrás.

Hogy az öröklétnek képzelsz, természetes,

de pillanatnak élsz. Legyen áldott emlékű

áldozattá, súgod, megint valaki más.

Díszpáholy

A fürdőben reggel, még időben
a törölközőt a fix nyugágyra -
a terasz szimpatikus asztala mellé
a gurulós bőröndöt, tetején szalmakalappal -
a táskát számozatlan hetedik sorok közepén,
ahova majd megjön, hisz megígérte -
az alsó széle közepe élet is helyet foglal:
mindjárt jövök. Ez itt a helyem.

Téglafalra nyíló ablakra nyíló ablak.
Magnólianyílás a céltáblamentes
védett belső zugokkal hintett udvaron.
Belső kertek virágládáiban az esőt
kannából váró kiszolgáltatottság -
létezhetünk helytelenül, de mikor
az ördög veri a feleségét,
mindannyian helyet foglalnánk,
ahonnan jól látszik az Ítéletnap Színház
aktuális díszbemutatója.

Felment a függöny -
halkul, elcsendesedik
páholy és zsöllye.