Ferdítés, őszi Nappal

Rainer Maria Rilke:

Herbsttag 

Herr: es ist Zeit. Der Sommer war sehr gross.

Leg deinen Schatten auf die Sonnenuhren,
und auf den Fluren lass die Winde los.

Befiehl den letzten Früchten voll zu sein;
gib ihnen noch zwei südlichere Tage,
dränge sie zur Vollendung hin und jage
die letzte Süsse in den schweren Wein.

Wer jetzt kein Haus hat, baut sich keines mehr.
Wer jetzt allein ist, wird es lange bleiben,
wird wachen, lesen, lange Briefe schreiben
und wird in den Alleen hin und her
unruhig wandern, wenn die Blätter treiben.
Herr: es ist Zeit. Der Sommer war sehr gross.

Rainer Maria Rilke:

Őszi nap

Eljött, Uram. Bármily nagy volt a nyár.
A napórát takarja felleg árnya,
vihar szelén dermedjen puszta sár.

Hagyd még, hadd érjen ízig a gyümölcse,
két enyhe reggelt, adj fénylő delet,
hogy édes zamatával telve töltse
szőlőnk a bort, hordóba szűrt tüzed.

Ki otthont eddig nem rakott, nem is fog.
Ki egyedül van, maga is marad már.
Levelet ír, olvas, kopárló fák alatt jár,
avar-allékban turkálja majd a titkot:
lombja hulltán túl is, úgy maradt nyár.

(-)

Nemes Nagy Ágnes fordításában (és kézírásával)

A hittérítő nyeregbe pattan

Megtanultunk ingyen izzani -

lámpás mivoltunk nem fújja el a szél,

mind tudjuk, milyen meggyőzhetetlen

létezhetünk a görgő görgetésben,

a reels-videók áramában fürdő

testvéreink mintázatait -

megtanultuk az elsietve késést,

hogy nem illik se múltba, se jövőbe,

mert épp jelen van. Megtanultuk úgy

felöltöztetni időbe száradó

ázó magunk, hogy ne fázzon a fázás,

a melegünknek ne legyen melege -

legyünk, akár a haldokló növényzés,

királydinnye hevült inváziója:

a helyettesítés majd behelyettesít

és valaki úgyis betölti igének

a helyzet be- és kilégzése közben.

Testvéreim! Ha megtanultuk, hát

gyakoroljuk milyen a jelenlét

jutalomból kapott büntetése.

Mert gyönyörűre tisztul az idő,

úgy is, ha a pixel mennyország

nem mutat bennünket semmilyennek -

izzó örömmel mondjunk rá igent:

a nemet mondás nem változtatás,

és legalább tiszteljük meg az Úr

bennünk lakását, hadova nélkül,

felvételtől egész a leadásig -

ahogy éhét dédelgeti a másik,

ahogy éhünk támad és betölt

a megfelelő méretben lakó

jelenlét-ízű bőrben otthonosság.

Ellenszélben

Az audiencián a régi arcok

régi reflexekkel. Nincs annyi

jól bejáratott szakember, 

ajtónállótól hóhérig

a megszokott gárda.

Értik a csíziót. Csak mintha direkt

nem vennék tudomásul,

hogy bealkonyult a kis, infantilis

mutyiknak is. 

Csak mintha direkt...

Nem eldönthető, ha déli szél fúj

megkülönböztetik e a sólymot a gémtől;

vagy tudva tudják, minden ilyen

összetévesztés az új király nevében

fogja a népet tovább triggerelni -

hogy állják körül eztán is a kivégzést

fújoljanak, borzongva lessék

a végső szégyen testből facsarását,

hogy tudják a helyük, hogy lássák 

a szekérre hányt, bűzhödt halomban:

világunk mit se változott.

Az audiencián a régi arcok.

Elnézem őket, irányát lesik

az új szeleknek - pedig ez csak

az alapkőletétel óta változatlan, 

ablaksorokból kelő, 

rég megszokott huzat.

Ó uram! Hogy a vérbe lehetne a

huzatot is lecserélni?

Minótaurosz

(nyers)

Belekeveredtünk a "nem hiszem el csak

hátsó szándékok takarója,

mit akar a szóval, mit magyaráz,

hazudik, haljak meg, ez a mocskos

önzés hazudik, nyilván lefizették,

méghogy tudomány, honnan veszi,

nem tudja a tutit ez a tohonya pojáca"

labirintusba.

Nem találunk ki a "ha nekik rosszabb, 

ha az összes nyavalyás csórónak rosszabb,

az jobb - ha beledöglünk is, össze

ha omlik a teljes társadalom, az a jó,

mert visszaimádkozzák majd hittel szeretett 

antivilágunk, szeretett nemzetvezetőnk

hiteles példát mutatása után, csak előre"

labirintusból.

Mélyen a közepén, valahol a

falszűkületek, meg az elszórt

fényre nyitó fények közt félelem ébred,

bikafejü szörny, felbőszült, otthont 

zabráló idegen szív, idegen test, idegen

akarat, idegen ragadó módon 

tesz idegbe a labirintusban -

hallod, hogyhogy kifelé! be a jözepébe, mert

a kijárat az otthonos égbe csak onnan, 

ti a senkik vagytok, mi a minden, 

a nemzet, ti az idegen szív takarói, mi a

szent név: az igénk utasítása szerint

meg kell ölni a szarvas förmedvényt,

ez a biztos: harcunk ama végső -

Nem leljük az utat a "mind, hazudik minden,

leples szándékok, önös érdek, rabló mind, 

ez se különb, tolvaj az is, mind aki oda ér

tűz közelébe az éhét fürdeti, mind

levitézlett propagandista, ha Gandhi szavait

visszhangozza, ha a diktátorok érces

kottájából idéz, egyik se különb"

labirintusból.

Itt kell élni, idehalni a "mandátumtolvajok

és szavazatvásárlók, internet bűvöletében

mobilon lógó taknyos nyavalyások,

és mindent benyaló ostoba nyáj -

emberek ezek? édes Uram! hol a hazafi a

tiszta, fehér, tündöklő, zászlót emelő

fel a harcra kiáltó, hol a példaadás"

labirintusba.

Eláll a szavam.

(csiszolat)

Belekeveredtünk a "hátsó szándékok,

mit akar a szóval, mit takar el,

hazudik, nyilván lefizették,

méghogy tudomány, honnan veszi,

honnan tudná pont ő"

labirintusba.

Nem szabadít semmi a "ha nekik rosszabb, 

az minekünk jobb - ha beledöglünk is, 

össze ha omlik a teljes társadalom, 

az a jó, visszaimádkozzák még 

szeretett antivilágunk"

labirintusból.

Mélyen a közepén, valahol a

falszűkületek, meg az elszórt

résekből szórt fények közt félelem ébred,

bikafejü szörny, otthont zabráló idegen szív, 

idegen test, idegen akarat a labirintusban -

csak rajta keresztül, testén át a kijárat, 

az otthonos ég velejéig - 

az igénk utasítása szerint

meg kell ölni a szarvas förmedvényt, 

ez a verdikt -

Nem leljük az utunk a "hazudik mind,

leples szándékok, önös érdek, 

rabló mind, ez se különb, tolvaj az is, 

mind, aki odaér pecsenyéjét sütögeti,

éhét fürdeti mind"

labirintusból.

Itt kell élni, itt halni a "vezetőt minekünk!

Tiszta szavú, tündöklő, zászlót emelő,

héroszt, aki megvéd, létet mér

tűzön-vizen át, örökös

birodalmunk élén"

labirintusban.

Elfúl a szavam.

Vershelyzet utca 67

Kertváros, Apokrif

A megfelelő formájú magány
márványsimaságú hátát
nyalja körül a menetszél.

 
Külön került az egeké, és
a világvégi esett átadások
mélyen emberi rendetlensége -
útszélre kinőtt pipacs
sérülékeny kudarca, senkié.

Megint külön a kutyaólak
behatároltsága. A megfelelő
formájú magány belelefetyel a tálba -
ügyet se vet a kerítésen túl
rökönyödött futár zaravára.

Ekkora állat nincs, és mégis van.

Két nagy csomag étel - ünnepre számít a rutin,
kihallatszó nagycsalád egymás szavába
vágó zavaros ricsajára, de
a megfelelő formájú magány veszi át.
Költőmód vézna szegény. Úgy tűnik,
a teljes heti adagot.

A kertváros visszafojtja a lélegzetét -
de külön kerültetek: a vadállat szeme, a
déli nap átnéz az általatok
árnyékká formált relativitás
párhuzamos sosem találkozásán.

Tükörhelyzet. Talán ha megkínált volna
vizzel, mit a háromgyerekes anyuka,
vagy a gyerekkórház unatkozó portása -
de nem. Ott sem volt:
az égben menekülő csókacsapat
módján szabadultok a leadásból.

Pittyen a következő feladat -
jó volna, ha inkább Weöres
rongyszőnyegére hevertetne
a következő etetett -

Pilinszkyvel vigyázni kell. Mert
úgy éled, ahogy az ítélet hiányzik
a mintázatainkból - parányi golyón
űréjmély fényben remegő
firka maradtok:
megfelelő formájú magány.

Hektór kamaszkora

Nem az idő

foszt, hanem ahogyan megéled
a benne sajduló hiány helyén
a cigarettafüst:
alakokat rajzol a levegőbe.

Kasszandra, kedves, légy oly jó,
és tévedj el velem.
Az én időm még nem jött el, bár
már elkéstem - oda kellene
érnem a kicsengetésre.

Ezek a vasúti romok egy iskolának
nyitottak anno teret, de
okafogyottá vált a bennük
megörökölt tanórák unalma -

húgom a vereségben!
Légy oly jó, és mutasd nekem,
merre zakatoljak, szívből
áldozva a rozsdaette
ipari rommezőnek.

Segíts, hiszen leszoktam.
Magamtól már nem megy a ködösítés,
csak a szavakkal, ahogy látod.
Jósolj nekem még egy
nulladik órát, ahol várom,
a többiek mikor, és honnan -

a helyemen ülve,
a tudás bázisán, amit
még nem uralt az enyészet -
mikor még nem toltuk gazlepte
udvarunkba az idővonal
unottan reels-videókat görgető
trójai falovát.

(-)

Elbeszélő költemény

Legszorosabb kapcsolatot

(ha úgy vélem, csak második a szeretet és

első a hatalmi ösztön)

a bántalmazóval teremtünk.

Oda és vissza. Ráhúztam a nadrágom, 

ő meg rám kiabált: fáj!

A jajszava csípés. Onnantól 

fájtunk egymásnak, hiszen odakaptam, ahogy

kisodortam a tapadós biciklis ruciból.

A legszorosabb kapcsolatot

(ha úgy vélem, Pálnak volt igaza:

mégiscsak a szeretet a legnagyobb)

a bántalmazónkkal teremtjük.

Odatartottam a másik orcám helyett

az ujjam. A nyilvános WC viseltes

padlójához, ahova fájni esett.

Felkapaszkodott rá és 

mászkált a kezemen.  

Átballagtam a Pizza Forte

átvevőpultjáig a rendelésemért,

(fogarasi Tesco - hétköznap, üzem)

és fél kézzel beügyetlenkedtem

 a táskámba a más ennivalóját. 

Legszorosabb kapcsolatot

(ha mégiscsak a hatalom 

nyelve a nyertes)

a bántalmazóval teremtünk.

Türelmesen elbabrált a felület, 

a bőrömből kiálló szálak,

a biciklis kesztyű és a belőle kiálló szálak

elmélyült tanulmányozásával,

a bántalmazóját tapogatta

amíg a pultos kislányok megcsodálták,

jé, milyen helyes, milyen 

kis fiatal, fiatal dongó!

A legszorosabb kapcsolat

(ha legnagyobb a szeretet)

a bántalmazókkal alakul ki.

Mert a szabad levegőn aztán

elengedtük egymást. Mert ez a szeretet,

a legnagyobb. Bántalom érte,

és engem is bántalom ért - sejtelmem sincs,

milyen kiváncsiság vitte a nyilvános WC

hipószagába, de kihoztuk egymást - 

kihoztuk egymást a szituból.

A legszorosabb kapcsolatot

felszámolta a légmozgásba göngyölt

pollenek üzenete. Úgy néztem utána, 

hogy lám, belecsomagolt

a világba, ahonnan 

(ha mégiscsak a hatalom akarása a nyertes)

kiemelkednék, minden igémmel külön álló

uralomnak -

A legszorosabb kapcsolatot

göngyölte körém, ahogy az avulni

épített romból visszatalált a szelekbe -

úgy néztem utána, hogy lám, a legnagyobb:

szabadon szerethetünk. 

Felszámolva a bántást, amit aztán

kifizet a világ.

(-)