Marszüasz

Béres Norbertnek és a Walk My World csapatának

Voltunk tiszteletlen vendégek, persze -
ez megúszhatatlan. De csak úgy csináltunk
mintha. Nem a vereségből, bekerítésből,
vérkútba tettek, onnan is kivettekből
érkeztünk a kantin viszonylagos hűvösébe.

Nem reklamáltunk, hogy morzsák, hogy
bundapálinka, vizezett sör.
Nem vertük össze csak úgy,

brahiból a kantinost. Olyan vállvonást se
érdemel, nem járta meg a poklot, legalább
kapott az ívből ízelítőt módon.

Szerényen ültünk, dédelgetve valami
érzékeny, civil békét, elnéztük ahogy
a jóember az üres üvegek, tányérok, tálak
feladott állásai között kotorász,
és jó szívvel ad a neki se elég
nyomorult maradékból.

De máskor, máshol voltunk tiszteletlen
vendégek, persze - ez vele jár.
Úgyhogy összerándult gyomorral néztük,
csontrejtekükbe húzódó herékkel,
a lányok erőszak égő dörgölését
előérezve lágyabb részeikben,

amikor a kantin ajtaját
belökték a megmenekült katonák.

Dido, kanállal a kezében

Az űrt betölteni.

Zsírfolt a terítőn, a nagy nyeldeklések

kilöttyent levesének árulkodó nyoma -

ez több fogásos lakoma volt megint, 

pedig zacskókban hozta egy

nyári mikulás.

Finom volt, ugye? Szinte házias

ízek egy tömegétkeztető

hátsó traktusából.

Jó ott a szakács.

Az alapanyagokon se spórolnak semmit.

És még desszert is. Teljes érzetű

volt, ami az ételt illeti.

Persze, felrémlenek dédelgetett nyarak,

nagyanyád a merőkanállal.

Papa ahogy előszedi a frontról

hazamentett, használattól éles kanalát.

A több fogásos, szűken vett nagycsalád

ölelgetése közben. Ahogy a rokonság

üli körül. Sátoros lagzik. Torok.

A forróság remegése a baromfiudvar

tyúkszaros idillje felett. 

Gyilkosság, forrázás, kopasztás után

a fazékból lengedező illatok alatt

a megeső bűnök sózott rotyogása.

Hogy a baromfi kannibál.

Ezt mind tudod, Dido, kedves. 

Az otthon helyét betölteni, ha már

kijelölted a leteregetett

birkabőrrel. Nem lettél érte ágyas-

társa senkinek, csíkokra szaggattad és

úgy. Csak aztán jön majd a másik menekült,

neki is rendelsz, kihozza a futár -

annak is, aki majd téged esz meg.

Közönbös istenek nézik hímzett,

fehérpiros falvédőkről:

"jóvízű kútnak sok a merítője

csinos, dolgos lánynak akad is kérője"

ahogy a végén felfaljátok egymást.

(-)

Nárcisz-érme

(Nárcisz sír)

Keréknyom nyálkás

békanyálas tócsája

is őt mutatja!

Haiku - víztükör (4. merítés)

(színe)

Kell hozzá Ámor. Meg az égetnivaló

gyerek rontószeme: mi van, ha.

Nincs senki itt, csak a nyílvessző szél,

libabőrző érintés, szúnyogcsípés-

szerű szúrás.

Kibe szeret a balek, mi van ha...

Hogy ölel majd és kit. Maga éhét

emésztő ölmenti parázs, 

örökégő mécses -

mi van, ha ez az önvérző börtön 

van csak, szégyen-erezetben

a trombociták.

Ha a romlás...

Kellett hozzá Ámor -

így készültél, onanista.

(visszája)

Bárkit. Te vagy én? Te vagy az a

sose érzett másik, aki szintén...

vékony lapon át, más nemben

köztünk képzelt rácsok, rózsalugas -

a vágy romantikája.

Hozzád kell érnem, valami futó

fuvallatszerűség, libabőrző

érintés. Szúnyogcsípésszerű szúrás.

Aztán persze akár hátrakötött

kézzel a próbababát - nem nyúlok a

megszerzett zsákmány felkínált

lüktető eréhez. 

Nem is érek hozzád. Csak nézlek,

képzellek, valahol 

csillagigézet-távol, ahogyan a

csapodár hűség készül.

(érme-éle, intim verzió)

A megnövelt távolság
jó. Ahogyan rálátsz.
Szem közti pihék. Óvatlan
kitépésre váró gizgazok
az arcodon - legalábbis úgy
bánsz velük. Szemközt a
tükörrel és mégsem magad
látod. Hanem a szépséghibát.
Amit annak ítélsz. Saját
kertedben gyomlálsz, kertész,
akivé lettél. Arckertészet -
mondanám. De nem mondom.
Hiányzik kertedből a nárcisz.
A valódi nárcisz. Nem csodálod
magad. 

Nem bánom. Nekem elég,
ha én csodálhatlak.

(-)

Makett, és vízió

A szobában nagy szekrény volt, rekeszekre osztva, minden rekesz előtt rács, a rácson cédula, a cédulán név. Havrincourt úr ellenségeit viaszból megcsinálta és rács mögé zárta... A szobában más nem volt? Csak rengeteg papiros. Havrincourt úr ítéleteket írt.  Ellendégeit kínzásokra és halálra ítélte, és az ítéleteket felolvasta...* (Hamvas Béla: Karnevál)

A tejesség az elragadó indulatok

forró évadában kényszer-

szivárványvízióvá érleli

a patadobogást.

Tüzet viszel, lángot viszel, 

pedig csak felhő vagy, jégszemcse-

szórt gázpáragöb.

De a határrétegen erős, mérhető

elektromos töltéskülönbséget indukál,

hogy nincs és nem lesz

se bosszú, se elégtétel;

hogy nem lesz bocsánatkéréssé soha

senki részéről semmi, amiért

sós lében ázol,

cseppenként hullsz, 

az út porzik utánad.

Láttál már lovat vizelni?

Sugárban, maga alá, felhőszakadás-

makett a macskakő

púpozott bazalthátán.

Tüzet viszel, lángot viszel,

de alattad csak a láncolaj csöpögése -

estére leolvad rólatok minden kenet.

Ezt kell megértened:

hogy meg sem aláznak. Csak 

lettél, aki vagy, a képzeletbeli

felhőszakadásban valódi ázás -

makett és vízió.

Tényleg legyél szivárvány inkább

a padka mellett, olajfolt szélén,

amit kerülsz (magad saját magad)

hogy ne csusszanjon rajta a kerék.

Mert nem lesz elégtétel, kielégülés

az elherdált útvonalakból -

akárhogy képzeld, a valóságod 

nem lehet utólagos:

egyre szerényebb tárgyi támaszhalmaz,

egyre vastagabb virtualitás

segítségével hiába tárgyalod újra

elmepalotádban a vesztett meccseket.

Tüzet viszel, lángot viszel, 

de ez csak olyan tökéletlen rend

a hátiputtonyodban, mint a túlrakott

sörös szekér igáslovak háta mögött -

elbírsz vele úgy is, ha a súlyeloszlás

csálé, magadba rejtett, képzelt bikafej,

ha a városlabirintus útvonal-rendje

fonállal is hiába kötözött 

vajon honnan vajon hovák világa:

valójában kiúttalan.

(-)

*Magyarázatul, ha valakit érdekel (miért a mottó és hogy kapcsolódik a vershez) kattintsatok erre a bejegyzésre - ha pedig a teljes körülményvilág foglalkoztat, a Karnevál-olvasónaplóra.

Aranykapu

A rejtekút nyilvános, csak bújjatok rajta,

amíg nem rázódnak szét az eresztékek -

bár minden áthúzó métered zenélik

a téltől elpattant szegecsek híján

bizonytalan tartású fedlapok.

Szólnak, hol nincs alatta fém,

már szinte rozsda se.

Az idő megette, az elhanyagolás

művészetét tanulhatjuk rajta,

miközben guruljuk. Fojtott, fulladó,

tüdőbeteg beszéd ez, szájodva-szag,

csak utólag esik le, hogy áthúzva rajta

mi is másképp vettünk levegőt.

Igen. Pedig a levegő itt szinte tiszta -

az elhagyott ipartelep fémforgács szagát

elhordták az utolsó,

még használható szöggel.

A rejtekút nyilvános, sokan járnak rajta,

az erre dolgozók és erre lakók,

önzések időluk foltjai.

Mind azt reméli, hogy majd nem alatta -

hogy húrja másik alatt pattan el.

De kuss. Jobb, ha nem figyel hatóság,

karbantartó, volt tulajdonos - 

elejtették rég, és jobb, ha nem figyelnek:

csak lezárnák. És ungot-berket kéne

kerülni nélküle.

Hát. Jobb ez így. Gyerekdalt dúdolok.

Pedig az a szexről szól. Ugye.

(-)

Vádalku

Érzi, nem érzi, belefonja

a dombhajlatba a mászást.

A rakott kőbe sors terelte báb

fészkes munkáját - tudod,

eldönthetetlen, hol húzódnak a lélek

határai, ha van. 

Ha több, mint lélegzet 

párálló hordaléka.

Fakad a kőből? Tényleg meditáló

lassú létezés, amit a szél, a víz

munkája érlel, gömbölyít?

Tényleg kristályos, préselt tudás

a drágakő? Az érc, a gyűrke bádog?

Érzi, tényleg, ahogy görgeted

az észrevétel éhes rigmusát

hátsó traktusok szégyenkező

megfosztásain át?

Csak mintha foszlana tényleg

ahogy a zsigereibe -

körbeborzong egy szégyen. 

Övé? A magadé? 

Érzi, nem érzi, belefonja

a lépcsőn felfelé

görcsébe: miért néztél oda.

Mert ott tekintet nélkül

jobban esik a rosszindulat,

az eltakart, a zsigerekből

fakadónak hitt (pedig tanult

megélt, romlással éltetett)

revésedő gyalázat.

Érzi, nem érzi. Csak mintegy 

tanút, a kénytelenségből

önkényül mégis ejtett tárgyaláson

megesket, hogy csak az igazat, 

ha látni volt pofád,

hát vallj színt. 

Vallj rá, ha mered -

ha máskor nem, hát átadás után,

mikor a legördülő terhek nyomában

megindulsz a kényszer-

völgymenetbe.

(-)

Szellemképesség

A tarthatatlan tartogat 

pár meglepetést még: a bejártnak

tűnő helyeken tűnő időt

(eltűnő magad helyett)

a szemsarokablakba kúszó árnyék

nevesíti.

Mintha nagyanyád szörnyülködne

a magaddal vonszolt éhezés

hátsó traktusában,

amolyan nyárikonyha füstje -

a két keréken megtett kilométerek 

rajzát ködli össze.

Egy hely, ahol féltett.

Nem érti, hogy veszed és

miféle bátorságot, hogy

kividd tartogatni ezt

a tarthatatlan tempót a forgalomba -

szia, Mama.

Nincs semmi baj. Jól érzem magam.

Majd megyek felétek, leközelebb

biztosan megyek, hiszen

megígértem a papnak. Meg azt is,

hogy életben hagyom alig viselhető

vacogásunk elemi gyávaságát.

A tarthatatlan tartogat, többek között

a te makacs ragaszkodásod:

fejbiccenésbe, grübedlis mosolyba,

hárító mozdulatba -

elengedésre képtelen szellemképesség.

De már nem ülök az öledben.

A szabadság nyergében

vagyok rabszolga. Mégis, tkp. jól esik,

ha körülaggódik valami tehetetlen

de csak itt, az utcában, ugye? érzés,

emlékeztet az érés,

az odaérés a bárhol

csak itt az utcában

füllentésének ifjúkorára.

Nyugodjatok. 

Ha tudtok.

(-)