Aranykapu

A rejtekút nyilvános, csak bújjatok rajta,

amíg nem rázódnak szét az eresztékek -

bár minden áthúzó métered zenélik

a téltől elpattant szegecsek híján

bizonytalan tartású fedlapok.

Szólnak, hol nincs alatta fém,

már szinte rozsda se.

Az idő megette, az elhanyagolás

művészetét tanulhatjuk rajta,

miközben guruljuk. Fojtott, fulladó,

tüdőbeteg beszéd ez, szájodva-szag,

csak utólag esik le, hogy áthúzva rajta

mi is másképp vettünk levegőt.

Igen. Pedig a levegő itt szinte tiszta -

az elhagyott ipartelep fémforgács szagát

elhordták az utolsó,

még használható szöggel.

A rejtekút nyilvános, sokan járnak rajta,

az erre dolgozók és erre lakók,

önzések időluk foltjai.

Mind azt reméli, hogy majd nem alatta -

hogy húrja másik alatt pattan el.

De kuss. Jobb, ha nem figyel hatóság,

karbantartó, volt tulajdonos - 

elejtették rég, és jobb, ha nem figyelnek:

csak lezárnák. És ungot-berket kéne

kerülni nélküle.

Hát. Jobb ez így. Gyerekdalt dúdolok.

Pedig az a szexről szól. Ugye.

(-)

Vádalku

Érzi, nem érzi, belefonja

a dombhajlatba a mászást.

A rakott kőbe sors terelte báb

fészkes munkáját - tudod,

eldönthetetlen, hol húzódnak a lélek

határai, ha van. 

Ha több, mint lélegzet 

párálló hordaléka.

Fakad a kőből? Tényleg meditáló

lassú létezés, amit a szél, a víz

munkája érlel, gömbölyít?

Tényleg kristályos, préselt tudás

a drágakő? Az érc, a gyűrke bádog?

Érzi, tényleg, ahogy görgeted

az észrevétel éhes rigmusát

hátsó traktusok szégyenkező

megfosztásain át?

Csak mintha foszlana tényleg

ahogy a zsigereibe -

körbeborzong egy szégyen. 

Övé? A magadé? 

Érzi, nem érzi, belefonja

a lépcsőn felfelé

görcsébe: miért néztél oda.

Mert ott tekintet nélkül

jobban esik a rosszindulat,

az eltakart, a zsigerekből

fakadónak hitt (pedig tanult

megélt, romlással éltetett)

revésedő gyalázat.

Érzi, nem érzi. Csak mintegy 

tanút, a kénytelenségből

önkényül mégis ejtett tárgyaláson

megesket, hogy csak az igazat, 

ha látni volt pofád,

hát vallj színt. 

Vallj rá, ha mered -

ha máskor nem, hát átadás után,

mikor a legördülő terhek nyomában

megindulsz a kényszer-

völgymenetbe.

(-)

Szellemképesség

A tarthatatlan tartogat 

pár meglepetést még: a bejártnak

tűnő helyeken tűnő időt

(eltűnő magad helyett)

a szemsarokablakba kúszó árnyék

nevesíti.

Mintha nagyanyád szörnyülködne

a magaddal vonszolt éhezés

hátsó traktusában,

amolyan nyárikonyha füstje -

a két keréken megtett kilométerek 

rajzát ködli össze.

Egy hely, ahol féltett.

Nem érti, hogy veszed és

miféle bátorságot, hogy

kividd tartogatni ezt

a tarthatatlan tempót a forgalomba -

szia, Mama.

Nincs semmi baj. Jól érzem magam.

Majd megyek felétek, leközelebb

biztosan megyek, hiszen

megígértem a papnak. Meg azt is,

hogy életben hagyom alig viselhető

vacogásunk elemi gyávaságát.

A tarthatatlan tartogat, többek között

a te makacs ragaszkodásod:

fejbiccenésbe, grübedlis mosolyba,

hárító mozdulatba -

elengedésre képtelen szellemképesség.

De már nem ülök az öledben.

A szabadság nyergében

vagyok rabszolga. Mégis, tkp. jól esik,

ha körülaggódik valami tehetetlen

de csak itt, az utcában, ugye? érzés,

emlékeztet az érés,

az odaérés a bárhol

csak itt az utcában

füllentésének ifjúkorára.

Nyugodjatok. 

Ha tudtok.

(-)

Kiböfögések

Nekem ez a műfajom.

Kiböfögöm.

Nekem kiböfögéseim vannak.

Nem a lélegzet ritmusában

csivitelek a madarakkal,

növök az ágakkal -

nem virágzik.

Nem terem.

Nekem kiböfögéseim vannak,

megtalált, felhasadó kőmorzsa képek,

angyal,

Sziszüphosz,

Jézus -

hiszem, hogy lakik valamiféle élet

a mese alatt, 

még ha nem is tudjuk, hogy valójában milyen.

Szóval nekem kiböfögéseim vannak, 

és én ezt egyáltalában nem szégyellem.

Lehet, hogy ennyre vagyok képes,

lehet, hogy ennyi az enyém, 

lehet, hogy ez az én világom,

lehet, hogy ennek a világnak

tényleg ez a tükre -

vagy csak ennyit engedek belőle látni.

Ennél sikoltóbb mélységei,

és sztratoszférikus magasságai vannak -

ötvennégyegésznyolctized millió fényév

mély, ködpaca galaxis távlata van.

Nekem kiböfögéseim vannak,

mert akkora tartalmak, hogy csak úgy, simán

nem hussannak ki belőlem -

megrecsegtetik a hangszálaim.

Jól eső fájdalom.

Viszont mindezek okán nem ritmusosak.

Nem tud úgy létezni,

nem tud úgy működni,

nem tud úgy élni mint egy népdal,

mint egy azt gondoltam, eső esik -

nekem kiböfögéseim vannak. 

Vagy elfogadod, vagy nem.

Ez a te döntésed.

Én azt hiszem, ezt már zsigeri szinten

régesrégen eldöntöttem.

(-)

Vasszürke

A paradicsom kapujától jobbra

van a bejárat. Jelentéktelen

vasszürke ajtó, zárva sincs.

A kapuzat mintha csak dísze volna

egy elhagyott kor párás, koranyári

tovább foszlásának.

Ki itt belépsz. A paradicsom állt itt,

de belaktuk. Otthonos szemétszag

borzongja körül a kint hagyott kukákat.

Az indusztriális énekel

minden sejtjében egy homunculus

vigyorgó örömével -

mennyei. Kórus. Kiszűrődő zene

amint kilépsz - az elhagyottság

elhagyása megkönnyebbülés,

kilépsz a külső űrbe.

Lesz majd itt sírás, meg

fogak csikorgatása, de

összenevetések is: így sikerült,

légvégül minden az így jártunk

a teremtéssel közönyébe olvad.

Azért van dolgod, a géplovad 

láncát megoldva meg kell oldanod

a szétválasztás kínos feladatát,

ki jobbra, ki balra, az irányok okán

némileg eltérő kihalást élve meg -

legeslegvégül szét kell szálazódjon

hogyan válaszd, hogyan különítsd

a gazda nélkül sétáló kutyát

az összes többi kóbor kutyától.

(-)

Beszélgetés megadás közben

Korán örültem... Valahol mosolyogtatóan ironikus, hogy Bánki Éva miatt indul újra a móka. Akit Fekete Annaként szerettem meg, és lett provokátorom és inspirátorom.

Bánki Éva Útfél-kötete az Írók Boltja kirakatában

Bánki Éva

Opus Nigrum

Mert csontjainknak meg kelletik adni...
És mi megadjuk. Csúszkálva-araszolva a vég felé,
itt hagyjuk magunkból a legközönyösebbet, a csontokat.
De mért épp a csontjainkat?
Egy koponyacsont – micsoda tréfa! –
tovább él, mint bármilyen gondolat.

Hegyi Zoltán Imre

Kétféle nigredo

A csontmesét nem
kódolja ki más, csak a
hant a csont felett.

Kiejtett szavad
szélbe fonódó pára-
hátasán örök.

(-)

saját útfél

Utószó

Fényutakat keresek,

idegondolom őket,

az árnyba.

Viszontlátásra az utakon,

a csillagos ég alatt,

az olvasott, látott, átélt öröm megosztásaiban!

Köszönöm a figyelmet!

Hegyi Zoltán Imre