Kedves hűséges olvasóim! Most úgy érzem, tényleg ilyen kiürült doboz vagyok csak, önismétlés, kényszeres magamban mormolás, ami kihallatszik. Ideje ezt kimondani, akkor is, ha ez a befelé pörgés időnként (érzésem, vagy lehet, csak óhajom szerint) teremtett értéket. Nagyon sokáig egy jóízű közönségmag figyelhette, amit művelek, és van, aki azóta is velem maradt, akinek nem lankadt a figyelme. De a kedvetekért sem folytatom, mert úgy tűnik, ez véget ért, talán már hónapok óta - megéreztem a reggeli rituáléimban a halottvirrasztás-szertartás szagot, ideje befejezni.
Itt szeretnék egy téves megítélést teremtő tévhitet eloszlatni. Soha nem publikáltam Hegyi Zoltán néven, az e név alatt megjelent irományok tartalmát (Mandinertől Magyar Nemzetig) nem rajtam kell számon kérni. Az elvi sík aláírást is csak egy azóta teljesen felszámolt blogon, a Hátsóablakban használtam, tizenévekkel ezelőtt. Az a nem túl terjedelmes megjelenés-lista, amivel rendelkezem (elsősorban a Napútban, print és online) Hegyi Zoltán Imre névvel lett szignózva. Ezekért máig vállalom a felelősséget, úgy is, hogy egy markánsan konzervatív felületen díszelegtem velük - egyszerűen ide volt ismerősöm. A könyveim közül az első kettőt szintén ez a kör támogatta (bár jelzi, mennyire álltak mögém, hogy Szondi György Cédrus Művészeti Alapítványa égisze alatt jöttek ki, mintegy a szerkesztő kvázi magánügyeként), a másik kettőt kedves rajongók fizették ki helyettem a Dr. Kotász Kiadónak. Ezeken kívül vannak még a blogok... amelyeket elértek innen az oldalsávból. Blogbejegyzést írok még. Azok az élményeim foglalatai, felejtés ellen. Másik liga...
Erre nem vesztegetnék több szót. Kérdezzétek meg a megítélést gerjesztőket, honnan tájékozódtak, és milyen érdekük fűződik a besározásomhoz. Meg kell mondjam, hogy engem ez egyáltalán nem érdekel. Azt is leszögezném, hogy ez a terjedő pletyka egyáltalán nem játszott szerepet a meghozott döntésben.
Lehet, hogy még elbabrálok a kész anyaggal, lehet, valamikor könyvekké formálom őket, de a csinálás valójában tényleg meghalt bennem. Kívülről nézem magam közben. Kívülről néztem, hogyan írom meg ezt a búcsúverset:
Lassan kiépül a szavaink menhelye bennem.
Már nem akarnak. Felkelnek reggel, van amelyik
rágyújt a kávéhoz, van, aki teát iszik
sok mézzel és citrommal. Mint egy nyugdíjasotthon,
ahol az egymást jól ismerő lakók nem rágódnak
az egymásnak sokszor elmesélt, jól ismert emlékeken.
Kiolvassák egymás tekintetéből a lehetőt, megtartó
lassú egymásra figyelésük minthogyha tényleg
azt lesné, ki lesz a következő - a kiejtések
borzalmas, szembesítő játéka helyett végre
melyikük pihen meg legközelebb, békében nyugvás
feledésében.
Elnézem ezt a sokszor fénylő, árnyékot vető várost,
már nem akarok. Újabb szavakat csomagolni ugyanarról,
az ezertorkú éhség rabszolgájaként.
Mint egy óvoda kerítése, olyan ösztönösen határt
szabok a kerekek alá rohanásnak. Guruló labdák
pöttyös pirosát sem kergetem, hogy visszadobjam.
Legyen másé a terep, ami tényleg sose volt az enyém.
Páran még szeretik ezt a sósperec ízű bánatot,
de a falat kötelme helyett most már jobban esne
egy korty a némaságból. Tekintet nélkül, lehúnyt szemmel
hallgatva a szférazenét.
Viszontlátásra az utakon,
a csillagos ég alatt,
az olvasott öröm megosztásaiban!
Köszönöm a figyelmet!
Hegyi Zoltán Imre
