Üvöltő szelek

 

A környezet szívében szégyenítő dráma -
vagy drámakirálynő. Az is megérne egy
misét, nekem miért egyből női a neme.
Persze: növény. Kötelez a szótő?
Alánézhetnék magamnak is:

Szelek csavarta vagy,
dráma-hazugság vagy -
ez is, az is.

Hiteltelenít, ha körülötte
a többi felnövés gyöngéden prózai.
Honnan ezek az ágban viharló
üvöltő görbületek?
Miféle harcot vívsz, bogok szédülő
kényszerű sikolyában?

Mintha egy kopár hegyoldalból
pottyantál volna ide.
Ott láttam kényszer tépte
éleslövészet-testvéreidet.

De itt, a lépcsőházi, megszokott
rendezettségben opera vagy:
köhintések, zsöllye-zörejek -
operált vénaágbog-ária.

 
És vastaps. Persze. Taps.

Megoldóképlet

Nem félni nem elég. Mert
árnyékot vet benne a veszteség -
a mi következik előbb, utóbb;
vagy így, vagy úgy.
Félteni, amíg tart, sem elég.
Létezni kart karba öltő
támasztások mágiáját -
árnyékot formáz benne a hiány.

Az alkonyritmus leütései -
ezen a pályán kétéhű veszteség
játszik háló felett szóteniszt.
Ellenőrzitek, hogy mi maradt meg.
Mit árnyékolt a traumák sora,
ütődések, vérzések, elesések.
Elragadó minták foszlanak,
terpeszkedik helyükön a nincs.

És mégis. Nem félni nem elég,
de feladás helyett csak így tudsz félteni.
Az sem elég - de viselhetőbb
lesz tőle az odaadásból,
figyelemből, felborult időből,
kérdés válaszából hangolódó,
bekövetkezésig halogatott,
elkerülhetetlen kivonás.

Van egy tavaszi testvére. Hátha együtt is jelentenek.

Peremvidék

A képi hordalékon ahogy
átlábol a reggel.
Napok lepergő gyöngye -
vagy tényleg uszadék, amit
méltatlan volna számba venni.

Mindig izgatott, a kincseidből
hogyan fonnyad szemét.

Vigyázz. Az élet, javát tekintve, ilyen
megkülönböztetések mentén réteges
tektonikákból áll.
Leülepedik. Eljárkálsz rajta.
Ösvényt taposnak kincsed rétegén
az "arra járok" megszokásai.

Felejtés ellen tartod lenn,
mert nem volna való a légbe sivatag,
gyöngyforma sarad?

A lélegzeten kívül belőlünk
tényleg nincs, ami
büntetlenül járhatna levegőt.

Természetrajz, Nárcisz álmodik

Természetrajz

Ebben a tükörben a legjobb szándékkal
is csak a felnőtt tartalom. Áttűnnél a foncsorig,
és tovább. De lóg rajtad a zsákban
és nem szüremlik át. Torkodon akad
a fénnyel nyelés.

Vannak napok, mikor felakasztott ernyő
maradsz kollégium közös mosdójában.
Nem leng, csak lóg. Ahogy a zsákban
otthonról felejtett, egymás fájdalmából
csöpögő méreg.

Tényleg megfigyel és nehezebbé tenné
a rád párálló felettes világ? Miféle föld fölötti
arc. A figyelme szégyell. Látod, megint
nem állod. Nem állod meg. Elásnád.
Hogy kinőjön.

Mert hátha élet. Vagy legalábbis
kicsit kevésbé fuldoklásig fénytelen
tükröződés. Nem állod a tekintetét.
Pedig ő te lennél. Vagy legalábbis
majdnem, mintha te.

A legjobb szándékkal vannak napok, de
elmosódnak a megvalósításban.
Szégyell, feledne. Az álma látszó téglák,
romépítés és szöszsötét, szelíd közönnyel
hiányzó üvegek.

Nárcisz álmodik

Szerves kietlenségben meglapuló
ugrásra kész párák.
A hajnalomba kúszott egy verzióm
teljes, nyilvános megszégyenülése -
és hiába a tükrök másik oldalán
(a liftbe lépve nekik-
magamnak mindig köszönök),
a leszállító érzés iránya bélyegem:
nincs béke a bolygóm magszívében.

A lehelt lelkek szégyenen röhögnek.
Ágyékba lőtt billiárdgolyó a
párasóhajban tolongó
milliárd halott.
El kéne engednem önmagam,
a kietlenségbe tölthető
napfalatra várva.
Holnap kisüt. Vagy holnapután.
De addig verziókat átitató szégyen
lefullasztó frontátvonulása.

Háborús versek

Simon Mártonon kívül bárkinek

A megvilágítás lényegében nem változtatja meg

az áthaladást, alatta, vagy fölötte.

Pontosan ugyanúgy veszel levegőt.

Mindegy, ha bohóc. A napnyugat utáni

nyugtalanság nem meséli másképp,

hogy kell-e a lufi. Egy vagon lufi,

alászállás előtt.

Vele szemben egy manipulátorkar

biofüggeléke épp ilyen viszonyokat rendez át

egy távolból szálló robbanással.

Szomszédból málló minden. Messzebb van,

elfárad, egyre hátrébb szorul

a hírszerkesztők értékítéletében.

Pedig a megvilágítás lényegében nem változtatja

meg. Ügyetlenül megírt, rosszul előadott

közepes színvonalú kurzusdráma.

Vagy nem. Egy közelkép, ahol

merev tekintettel tapogatnál

egy rögök közül kiálló, ernyedt kislánykezet.

Veled szemben a manipulátor. Szar,

hogy az üvegen át nem látod a szemét.

Mindegy, milyen pozíciót foglal 

az értékítéletedben. Mindegy, hogy éppen

vesztésre, vagy győzelemre áll.

Kihűlt ujjbegy végén köröm alá szorult föld -

visszavonhatatlan a részvételed.

Áthaladsz, alatta, vagy fölötte. Rajta át csak

ha majd idáig ér. Ha mégse, akkor is

homlokodra vési rögéhű bélyegét 

az úgy éled meg, mintha mese volna.

Az utolsó szó jogán

A hurcolt vélelmek kilóiban
hergelődő tárgyalóterem -
kegyelmi pillanatok pauzái után,
mikor már majdnem hinnénk,
miért következik?

A város miért hullik darabokra,
a működés szokott rendjébe vonva
az anomáliát? Miért a ragyogásra
gélesen kenődő gajdolás?
Kényszerű séták pótlóbusz helyett,
kőbalták harsány éle, ha mégis,
vélt valókkal veszkődő békeharcosok -

hogy jutunk így haza kegyelemmel,
amit megkaptunk a cirkuszsátorban,
koncertteremben, hetedik sorok
áldozatok árán fenntartott közepén?

Miért vádol mégis minden gesztusuk?
Tényleg csak pillanatokra
száll fölénk műholdakon az angyal?
Vetkeinket nézve, s nem egyházunk hitét
a személytelen végítéletig?
Mivégre akkor a nehezen csikart,
takargatott, melengetett,
halmozottan hátrányos helyzetű öröm?

Vacsorahitel

Majd, édesem. Most nem ér rá
a szellem világossága fényeskedni,
a jótét lelkeknek sem, nemhogy az
efféle paradicsmos káposztáknak
fasírttal és kenyérrel.

Burgerek meg pizzaszeletek
lakják a meg nem váltott
resztli álmait. Majd, édesem.
Te még ebben az etapban
sem kerülhetsz sorra.

Helyek vagyunk egy valaha nyüzsgő,
azóta sikerrel irtott bolyban.
Járatok sehonnanból a valahába.
Majd, édesem. Felragyogsz,
ahogy a tárnabontás

helyén az immár nevenincs,
apró, kék virágú gizgazok.
Majd, édesem, megguglizod, hogy
klematisz, vagy szerelemvirág.
De közben se felejtsd el,

hogy itt egykor angyal állt a karddal.
Rég kiverték a kezéből az éhes
megrendelők. Majd, édesem.
Nem ér rád a szeptemberi áhitat.
Jó étvágyat. Legyen szép napod.

alakult időközben, egy szigorúbb, húzott változattá:

Vacsorahitel

Majd, édesem. Most nem ér rá
a szellem világossága fényeskedni,
a jótét lelkeknek sem, nemhogy az
efféle paradicsmos káposztáknak
fasírttal és kenyérrel.

Burgerek meg pizzaszeletek
lakják a meg nem váltott
resztli álmait. Majd, édesem.
Te még ebben az etapban
sem kerülhetsz sorra.

Majd, édesem. Felragyogsz,
ahogy a tárnabontás
helyén az immár nevenincs,
apró, kék virágú gizgazok.

Megguglizod, hogy
klematisz, vagy szerelemvirág -
de közben se felejtsd el,
hogy itt egykor angyal állt a karddal.

Rég kiverték a kezéből
az éhes megrendelők.
Majd, édesem. Nem ér rád
a szeptemberi áhitat.
Jó étvágyat. Legyen szép napod.