Nyomolvasás

A határkő azzal, hogy ott van, ahol,
azt mondja, "itt jársz".
A véset rajta névvel és dátummal
azt mondja: "itt jártam".

Világ vándora, mondd,
miért olyan fontos
összefirkálni a lépteddel
a mérföldeket?

*

Tudás szüleménye, a szavak
fűződése itt, ahol -
azt mondja: itt jársz.
amikor olvasod, láthatod:
tényleg jártam itt.

De se te, se más nem látja,
hol tartok most. Milyen
határkövek oldalába faragom:
Voltam itt. De már elmúlt.

Világ virága, az orromban még
mindig méz az illatod.

Mese (eseményhorizonttal)

Az Elképzelt Tragédiák Levélhullása és
a Zsákutcába Tévedt Szélroham egyszer
együtt tévedtek el a mesében,
amit a Mindenség Kertésznadrágos
Mindenese mesélt,

 
de olyan ügyesen
voltak ügyetlenek, hogy
jó ideig a mesélő se
lelte őket sehol.

Ez a lehetetlen alkalom akár precedenst
is teremthetett volna, de Jézus mosolygott,
és intett: Hagyd őket, hadd menjenek
a kertbe ahol mindig ősz van, mert ott
mindig az ősz a legszebb.
Hadd menjenek, senki sem fogja őket követni,
hiszen magukat se tudnák -
mire megy ezzel bárki aszfaltszelet
kíváncsisága? Hadd jarjanak, nevet adva a
Járatlan Utaknak, amíg a Nagy Koi Ponty
kívánságközpontú birodalmában
fel nem bukkannak újra.

Tudod, az aranyhalnál.
Ahogy a fény a reggel felhőlukában.

Könnyen beszélsz, te hippi vagy, nem adsz
a formaságokra, szűrte a foga közt a mesélő;
de én mihez kezdjek ezzel a téridőbe szakított
fekete lyukkal a történet közepén? Mi van
akkor, ha beleszédül valaki,
átbucskázik az eseményhorizontján,
es ímé, mondom néked,
ki es sül vala?

Legfeljebb olyanok lesznek mint amott az
Eső Utáni Szivárvány,
meg a Rézzel Futtatott Iranytű,
a Nagy Koi Ponttyal való találkozás után.

Rá se ismersz a mesehőseidre?

Kertésznadrágos cimborám!
Olyan nincs, hogy valaki elvesszen egy
mesében, és ugyanolyan elveszetten
bukkanjon elő.

Ferdítés, őszi Nappal

Rainer Maria Rilke:

Herbsttag 

Herr: es ist Zeit. Der Sommer war sehr gross.

Leg deinen Schatten auf die Sonnenuhren,
und auf den Fluren lass die Winde los.

Befiehl den letzten Früchten voll zu sein;
gib ihnen noch zwei südlichere Tage,
dränge sie zur Vollendung hin und jage
die letzte Süsse in den schweren Wein.

Wer jetzt kein Haus hat, baut sich keines mehr.
Wer jetzt allein ist, wird es lange bleiben,
wird wachen, lesen, lange Briefe schreiben
und wird in den Alleen hin und her
unruhig wandern, wenn die Blätter treiben.
Herr: es ist Zeit. Der Sommer war sehr gross.

Rainer Maria Rilke:

Őszi nap

Eljött, Uram. Bármily nagy volt a nyár.
A napórát takarja felleg árnya,
vihar szelén dermedjen puszta sár.

Hagyd még, hadd érjen ízig a gyümölcse,
két enyhe reggelt, adj fénylő delet,
hogy édes zamatával telve töltse
szőlőnk a bort, hordóba szűrt tüzed.

Ki otthont eddig nem rakott, nem is fog.
Ki egyedül van, maga is marad már.
Levelet ír, olvas, kopárló fák alatt jár,
avar-allékban turkálja majd a titkot:
lombja hulltán túl is, úgy maradt nyár.

(-)

Nemes Nagy Ágnes fordításában (és kézírásával)

A hittérítő nyeregbe pattan

Megtanultunk ingyen izzani -

lámpás mivoltunk nem fújja el a szél,

mind tudjuk, milyen meggyőzhetetlen

létezhetünk a görgő görgetésben,

a reels-videók áramában fürdő

testvéreink mintázatait -

megtanultuk az elsietve késést,

hogy nem illik se múltba, se jövőbe,

mert épp jelen van. Megtanultuk úgy

felöltöztetni időbe száradó

ázó magunk, hogy ne fázzon a fázás,

a melegünknek ne legyen melege -

legyünk, akár a haldokló növényzés,

királydinnye hevült inváziója:

a helyettesítés majd behelyettesít

és valaki úgyis betölti igének

a helyzet be- és kilégzése közben.

Testvéreim! Ha megtanultuk, hát

gyakoroljuk milyen a jelenlét

jutalomból kapott büntetése.

Mert gyönyörűre tisztul az idő,

úgy is, ha a pixel mennyország

nem mutat bennünket semmilyennek -

izzó örömmel mondjunk rá igent:

a nemet mondás nem változtatás,

és legalább tiszteljük meg az Úr

bennünk lakását, hadova nélkül,

felvételtől egész a leadásig -

ahogy éhét dédelgeti a másik,

ahogy éhünk támad és betölt

a megfelelő méretben lakó

jelenlét-ízű bőrben otthonosság.

Ellenszélben

Az audiencián a régi arcok

régi reflexekkel. Nincs annyi

jól bejáratott szakember, 

ajtónállótól hóhérig

a megszokott gárda.

Értik a csíziót. Csak mintha direkt

nem vennék tudomásul,

hogy bealkonyult a kis, infantilis

mutyiknak is. 

Csak mintha direkt...

Nem eldönthető, ha déli szél fúj

megkülönböztetik e a sólymot a gémtől;

vagy tudva tudják, minden ilyen

összetévesztés az új király nevében

fogja a népet tovább triggerelni -

hogy állják körül eztán is a kivégzést

fújoljanak, borzongva lessék

a végső szégyen testből facsarását,

hogy tudják a helyük, hogy lássák 

a szekérre hányt, bűzhödt halomban:

világunk mit se változott.

Az audiencián a régi arcok.

Elnézem őket, irányát lesik

az új szeleknek - pedig ez csak

az alapkőletétel óta változatlan, 

ablaksorokból kelő, 

rég megszokott huzat.

Ó uram! Hogy a vérbe lehetne a

huzatot is lecserélni?

Minótaurosz

(nyers)

Belekeveredtünk a "nem hiszem el csak

hátsó szándékok takarója,

mit akar a szóval, mit magyaráz,

hazudik, haljak meg, ez a mocskos

önzés hazudik, nyilván lefizették,

méghogy tudomány, honnan veszi,

nem tudja a tutit ez a tohonya pojáca"

labirintusba.

Nem találunk ki a "ha nekik rosszabb, 

ha az összes nyavalyás csórónak rosszabb,

az jobb - ha beledöglünk is, össze

ha omlik a teljes társadalom, az a jó,

mert visszaimádkozzák majd hittel szeretett 

antivilágunk, szeretett nemzetvezetőnk

hiteles példát mutatása után, csak előre"

labirintusból.

Mélyen a közepén, valahol a

falszűkületek, meg az elszórt

fényre nyitó fények közt félelem ébred,

bikafejü szörny, felbőszült, otthont 

zabráló idegen szív, idegen test, idegen

akarat, idegen ragadó módon 

tesz idegbe a labirintusban -

hallod, hogyhogy kifelé! be a jözepébe, mert

a kijárat az otthonos égbe csak onnan, 

ti a senkik vagytok, mi a minden, 

a nemzet, ti az idegen szív takarói, mi a

szent név: az igénk utasítása szerint

meg kell ölni a szarvas förmedvényt,

ez a biztos: harcunk ama végső -

Nem leljük az utat a "mind, hazudik minden,

leples szándékok, önös érdek, rabló mind, 

ez se különb, tolvaj az is, mind aki oda ér

tűz közelébe az éhét fürdeti, mind

levitézlett propagandista, ha Gandhi szavait

visszhangozza, ha a diktátorok érces

kottájából idéz, egyik se különb"

labirintusból.

Itt kell élni, idehalni a "mandátumtolvajok

és szavazatvásárlók, internet bűvöletében

mobilon lógó taknyos nyavalyások,

és mindent benyaló ostoba nyáj -

emberek ezek? édes Uram! hol a hazafi a

tiszta, fehér, tündöklő, zászlót emelő

fel a harcra kiáltó, hol a példaadás"

labirintusba.

Eláll a szavam.

(csiszolat)

Belekeveredtünk a "hátsó szándékok,

mit akar a szóval, mit takar el,

hazudik, nyilván lefizették,

méghogy tudomány, honnan veszi,

honnan tudná pont ő"

labirintusba.

Nem szabadít semmi a "ha nekik rosszabb, 

az minekünk jobb - ha beledöglünk is, 

össze ha omlik a teljes társadalom, 

az a jó, visszaimádkozzák még 

szeretett antivilágunk"

labirintusból.

Mélyen a közepén, valahol a

falszűkületek, meg az elszórt

résekből szórt fények közt félelem ébred,

bikafejü szörny, otthont zabráló idegen szív, 

idegen test, idegen akarat a labirintusban -

csak rajta keresztül, testén át a kijárat, 

az otthonos ég velejéig - 

az igénk utasítása szerint

meg kell ölni a szarvas förmedvényt, 

ez a verdikt -

Nem leljük az utunk a "hazudik mind,

leples szándékok, önös érdek, 

rabló mind, ez se különb, tolvaj az is, 

mind, aki odaér pecsenyéjét sütögeti,

éhét fürdeti mind"

labirintusból.

Itt kell élni, itt halni a "vezetőt minekünk!

Tiszta szavú, tündöklő, zászlót emelő,

héroszt, aki megvéd, létet mér

tűzön-vizen át, örökös

birodalmunk élén"

labirintusban.

Elfúl a szavam.

Vershelyzet utca 67

Kertváros, Apokrif

A megfelelő formájú magány
márványsimaságú hátát
nyalja körül a menetszél.

 
Külön került az egeké, és
a világvégi esett átadások
mélyen emberi rendetlensége -
útszélre kinőtt pipacs
sérülékeny kudarca, senkié.

Megint külön a kutyaólak
behatároltsága. A megfelelő
formájú magány belelefetyel a tálba -
ügyet se vet a kerítésen túl
rökönyödött futár zaravára.

Ekkora állat nincs, és mégis van.

Két nagy csomag étel - ünnepre számít a rutin,
kihallatszó nagycsalád egymás szavába
vágó zavaros ricsajára, de
a megfelelő formájú magány veszi át.
Költőmód vézna szegény. Úgy tűnik,
a teljes heti adagot.

A kertváros visszafojtja a lélegzetét -
de külön kerültetek: a vadállat szeme, a
déli nap átnéz az általatok
árnyékká formált relativitás
párhuzamos sosem találkozásán.

Tükörhelyzet. Talán ha megkínált volna
vizzel, mit a háromgyerekes anyuka,
vagy a gyerekkórház unatkozó portása -
de nem. Ott sem volt:
az égben menekülő csókacsapat
módján szabadultok a leadásból.

Pittyen a következő feladat -
jó volna, ha inkább Weöres
rongyszőnyegére hevertetne
a következő etetett -

Pilinszkyvel vigyázni kell. Mert
úgy éled, ahogy az ítélet hiányzik
a mintázatainkból - parányi golyón
űréjmély fényben remegő
firka maradtok:
megfelelő formájú magány.