Előérzet

Lassan összeér szerep, szereplő,
egy lárva hagyja, bábozzanak vele;
a szürke éhes, borzongó eget nő,
alföldszint pendül, lazult küllőzene -

a széllel néha terhes mérge jön
az egymást furdalni ingerlő ősznek.
Helyezkedünk. Majd nagycsütörtökön
sem ül melléd, aki ma előz meg.

Kereszt csak dísznek, megváltás se lesz,
remény és félsz most egyként elereszt:
hogy üdvözülne? Éh, nem pisla lélek -

lassan összeér szereplő, szerep,
az összeférhetetlen mérgek fékezett
reakciói szintúgy összeérnek.

Mínósz labirintusa

Ne fáradj, úgyse érted,
mű vészekből kimentett,
miért falnak fel éhek,
melyik kanyar mögött,

a csattogó fogaknak
ha élén acsarognak,
vég nélkül végbe fognak,
nyögünk, nyögöm, nyögöd;

megírva DNS-ben,
mű vészekből egészed,
ne fáradj, úgyse érted,
jártunk már erre, nem?

ellobbant ösztönélet

mű vészekből kimentett,

mű vészbe visszaejtett

fonál-szál életem.

Zoli második levele a farizeusokhoz

Szóljak bár emberek vagy angyalok nyelvén,
ha nincs benne hazugság,
csak sár vagyok, elpattanó húrok.

Legyek bár próféta,
ismerjem az összes titkokat és
minden tudományt, legyen akkora hitem,
hogy hegyeket mozgassatok miatta,
ha hazugság nincs benne, mit sem ér.

Osszam el bár köztetek minden tartozásom,
vessem oda annak, aki követel:
fénylik, árnyéklik, tökmindegy, ki fizet -
hazugság nélkül nem használ nekem.

A hazugság színes, jóságos látszat,
féltékeny, kérkedő, gőgös koromban
fűszere a Földnek.

Tapintatlan, önző, haragot generál,
de csesszétek meg, nem jövünk ki nélküle.

Mindent eltűr, mindent elhisz,
mindent remél, mindent elvisel?
Ezek vagytok ti. A hazugság virág.
Ajándékba adom. Illatos.

A prófétálás töredékes,
a nyelvek dadogás,
a tudomány humbug, ha elenyészik.
Keress neki egy megfelelő vázát.

Amikor még gyermek voltam,
ösztönösen, mint a gyermek,
csak magáért, mint a gyermek,
úgy hazudtam, mint a gyermek,
mint a vízfolyás.
De mikor férfivá nőttem,
elhagytam a gyermek szokásait:
beleszüremlett az érdek is.

Még csak tükörben, homályosan -
de lesz, hogy színről színre festjük át.
Most csak töredékes a hazugság,
Mit is hazudtam? Hol is hagytam abba?

Úgyse marad meg? Hit, remény,
meg a többi legyintés elenyészik -
de a hazugságra emlékezni fogtok.

Szabad Akarat sétány 42.

Senki nem tehető felelőssé, hogy egy
pitirámában találod magad, nézve ki
a saját vacsoracsatából. A sok pásztor
mind muzsikál, a napkeleti bölcsek
is orrnyergükre tett szemüvegben nézik
a térbe lógatott girlandok barnaságát.
Valahol minden betekintő kitekintés
születés - kisdedgügyögés vár odafenn
egy máriapotenciál kezében. Nem
érdemlem ezt a kegyelmet, gyermektelen,
tovább adhatatlannal terhes, pásztor és
háromkirályok furcsálló tekintetében
lábalok elkerülhetetlen átadás felé,
pásztor, bárany, józsefpotenciál néz,
hogy mit keres itt a bűnbe csomagolt,
ördögfattya junkfood. Mit keres itt
az éhség készen rendelt gyávasága, mit,
a megállított csillag vad égisze alatt,
és miért egy csatakos vénember hozza
a legszentebb megistenülésbe. Elnézést,
pardon, nem is vagyok itt, csak jászol,
ökrök, egy szamár a hálószobában,
enyhe vagyonszag, jézuspotenciál -
legyen, ami van. Még nem a mese vége.
Lefelé is ezt a befelé kilátó, nevetséges,
bádogangyalszárnyú, néma liftet használd.

Van egy rendkívül fontos ikerverse - szerintem a kettő együtt él igazán.

(-)

Pietà

Hogy majdnem otthon. Lépcsőkanyar. 

Feszített léptek éhes üteme.

Akár az ág, a láb izmai fel-

vagy leemelik, test föltámadását.

De nem keresztről. Keresztútról

talán, a szomszéd utca vert, repedt kövén

hevert a sárból ékülni tapasztott

romlékony test. Fakó amfóraforma.

És majdnem otthon. A fény csinálja

meg, vagy a tér szép árnyat árulása?

Szinte mindegy. Hogy hártya, avagy

toll. Valami hulló. Perzselt. Perzselő.

Húsvéti nyár. Hogy majdnem otthon.

Mégis. Miféle bocsánat, ha hullt

szárnyak anyagán ott borzong a mindegy? 

Hogyan nevezd a vége nincs világ

ölében gyászolt majdnem-hazaérést?

Keresztút, hegymenetben

Ahogy kienged a fáradtság, az izmok 

szinte elfelejtett állapotba merülnek.

Az ellazulás meglep, mintha 

most foganna csak az érzés.

Mindenki azt hiszi, beszélgettek, ha már -

pedig lyukas zsebek. Mit mondhatna 

mindenki keresztjét kőnek támasztó

mindenki kövét keresztre feszítőnek?

Egyesültök a lihegésben.

Ebben a zajban amúgy sem hallanátok. 

Az építkezés a hegylábra is terjed,

rákos daganat a sziklahátak

klinikai fényében -

kitárulkozó adathalmazok hullámai

nyaldossák a soha nem alvó,

fennen tartó traverzek

burjánzásait.

Ahogy kienged a fáradtság, minden

úgy születik, mint kegyelem 

a keresztúttúra végén -

bár az is örök ismétlődés:

minden templomban, minden áldozás 

fölé újra odafeszül.

Szöget csikordul a fa, a mozdulatlanság

meglepetésében szóhoz jut a kő is:

élvez legörögni. Csak azt éli -

ahogy nektek örök

mindörökkönörökké örök

a kínba taposott hegymenet.

Lejárt a pihenő. Ki ki a maga terhét.

Pünkösdfalat

A város összement, túlhordott létkeret,
gyakran mosott zokni. Megalvadunk,
a nejlonszálak rugalma vesztett szakadozása
ízetlen tréfa, anyagfáradás - vagy
pusztán a megszokott utak rézkarcmagánya.
Holott akármelyik kanyar után
szembe jöhet az angyal, nem fakuló
tollainak botrány tapostatása
a kerekek alatt, a galambdögség
őrzi és fel is mutatja a repülés óvatlanságát.
Kiárad és kiárad. Tollból vetkező
szent lélegzet almacsutka verdesése.

Kívántál galambhalált már*, így érzed
tarkódon a pallos élét. Immár ötvennyolc éve -
vagy majdnem annyi? Holott akármelyik
utca végén kinyílhat valami ismeretlen
térképetáj, eltévedésed tény és vágyálom
egyszerre, mert elgurulsz mellettem,
aki a pillanatba fagytam, alvadó tetem,
zoknilukadás, városmakett a vértelen,
ismétlődő seholban. Most megint
melyik vagyunk? Ki érzi úgy hidak szabdalta
romtestét magára csavarodni,
mint egy istenverte csigaházat, amit

egész súlyával hozni, vinni kell?

*A vers, amelyben galambhalált kívántam.

Enged

Égtengerfenék

sínekkel karcolt mélyén

légszűrt ragyogás.

Lator-világaink

feszített tükrű arcán

harmincezüst fény.

Júdáscsókban is

sínszálak szabta pályán

ringó kegyelem.

Égtengerfenék

mélyéről rugaszkodó

fényléleklétra.

Munkálkodások

Bontásból törmelék jutányos áron,

ostrom vagy prosperáló érdek omlasztása,

Isten az atyám, még a Szent Tereink is -

a márványborítás egyben leszedett

újrafelhasználható reményei:

hogy az öröklétnek. Vagy legalábbis

egy újabb hetet kibír még a hitetlen tűz alatt

tartott erőd, ha kevés oroszlán

bújik kazamatába a szakadatlan,

megafonba üvöltött puskaporszagban. 

Bontásból származó egérnyi érdek:

bennünket is csak a megmenekülés izgat,

csak az el innen, ugyan hova -

bár még tart a szentmise, ne fészkelődj,

énekeld, hogy szent vagy, uram, szent vagy,

ne hagyd szét híveid a bajban.

Hogy az öröklétnek szóló munkálkodások

az Ötödik Birodalom vereségének évében

befoglalják a hit vidámait

az összevont szemöldökű, golgotai keretekbe.

Bontásból rakott új paloták

fészkes fenéi gyűlnek, akár a megadás

a Második Ostrom zsoldos szégyenébe.

Kevés oroszlán, vagy szétfutó egér-

had bomlik téglapor rakaszokba így,

beszennyezett egek. Ne kukacoskodj,

nem képvisel értéket a túrás.

Hogy az öröklétnek képzelsz, természetes,

de pillanatnak élsz. Legyen áldott emlékű

áldozattá, súgod, megint valaki más.

Átirat (harmadik félidő)

Velem vagytok a gyávaságban,
megszólalásokra göngyölt hangfogók
tétova gyermekei -
de most annyi harsány és öntudatlan
öntökönlövő harsogja magát
rekedtre, hogy szinte
lázadásnak tűnik csöndben észrevenni

a lepukkant kanyar után az
ottfelejtett, míves házioltárt.
Kertek robbannak a gangok
gyalogsági négyszögeibe,
függőkertek sorozzák a függést -
miközben ez a tavasz is túl hamar érik
kiürült szemű anyává. Páratlan

 
és még páratlanabb lényegünk
kivagyi templomtorony kiállás
szeretne lenni, égölbe tolt fütyi.
Mert vetkőznek a lények, a köldökök
alatti alhasív és finom csontú hátak
ifjúsága nyaldossa körül
a megszokásra göngyölt hangfogást.

Meg kell dolgozni a tisztes gyávaság
megadásáért. Hisz tartozunk vele
a felszámolásban kiürült szemeknek -
olyan öregnek érzik önmaguk,
magára hagyott, kárhozatra szánt
fél pár lakkcipőnek a postaládák
mit keresünk itt mi tetején.

Canossajárás

A Tebenned Bíztunk Eleitől Fogva
Biztosítóvállalat székhelyével szemben
ott az Erős Vár A Mi Istenünk
Rt. fiókja is - a választék teljes,
mégsem simogatja egyik se
a vasút menti tájsebek kietlenségét.
Ott a bukottak istensége dolgozik,
a rozsdaövezeti angyal.

A választék az elválasztás mellett
az ítéletre vár. Bár várakozás közben
sem tartanak a bacchánsnők szünetet -
biztosítanak róla, hogy tényleg
az élvezet a legutolsó,
az elharapott sikolyok előtt.
Valaki bennünk lehetetlen
útvonalat választ. Nem megvallásunk,
de hitünk szerint.

Az utolsó szó jogán

A hurcolt vélelmek kilóiban
hergelődő tárgyalóterem -
kegyelmi pillanatok pauzái után,
mikor már majdnem hinnénk,
miért következik?

A város miért hullik darabokra,
a működés szokott rendjébe vonva
az anomáliát? Miért a ragyogásra
gélesen kenődő gajdolás?
Kényszerű séták pótlóbusz helyett,
kőbalták harsány éle, ha mégis,
vélt valókkal veszkődő békeharcosok -

hogy jutunk így haza kegyelemmel,
amit megkaptunk a cirkuszsátorban,
koncertteremben, hetedik sorok
áldozatok árán fenntartott közepén?

Miért vádol mégis minden gesztusuk?
Tényleg csak pillanatokra
száll fölénk műholdakon az angyal?
Vetkeinket nézve, s nem egyházunk hitét
a személytelen végítéletig?
Mivégre akkor a nehezen csikart,
takargatott, melengetett,
halmozottan hátrányos helyzetű öröm?

Szabad szemmel

Az áttekintő látképből sokszor

a legjelentéktelenebb momentuma -

például lufi, hülye szögből.

Ezek a hülye, alvó vasszegek

a kép előterében. 

Nem temető, nem. Szervdonorlerakat.

Ugyanúgy tárgyaivá lehetnek egy

gyerekes rajongásnak - 

de bennünket a függőleges

kötött pálya függeszt fel.

Madzagra kötve, két templom között -

Az Újhité nagyobb. Amúgy ez a régi. 

Ősrégi ez az új hit. Még elemi része a

ritmusosan megejtett emberáldozat.

Egy emelkedett szempár nézetéből

mégis, a fűszálak kócos, úgy hagyott,

porszagú akarása. A szabad szemmel 

tökéletesen látszó rémület:

vetünk, és aratunk. Ennek a párolgásnak

minden kortya a vérünkké válik.

A látványon kívül, valahol

már készülődnek a pályamunkások

a damilos fűkaszával.

(-)

Az elrendelőnek

Rések és közök. A tekintet, a fény, a kerekek
érintkezésmentes áthatolása.
Ennyi volna összesen a dolgom, miközben
az éheiddel egyensúlyozom.
Rések és tévedések. El és meg. Csak újabb
nevetséges nevei vagyunk a
városjáró csutkaharapásnak.

Közök és rések. Közöm lett hozzád,
és persze mégse. Hiszen csak
fuvarozom a gyónatlan bűnök
romlékony ostya testét.
A fényes, fénytelen, hozó-vivő
iskoladráma amatőr szereplője.

Boncoljuk fel, minthogyha élt
és éhségével szintén sebet ejtett volna
ez a lihegő, agyagtestű Város
Anyácska ölek garmadából
álló zigótatestén?

Rések, és közök. Vagdosd, keresd meg,
lökődj ki végül az alkonyi esőből.
Ott, ahol neked fenik, élezik
a tévedést, el, és meg. Hiszen csak újabb
napot áldoztál a révedésnek
felhő mögött tévelygő csillagodra.

Rémlik utca 13 (A Várakozás Csarnoka)

A megvilágítás. Ahogy fénybe cibál
egy kényszer. És a tükrök évada
(akárhogy csuknád) összevagdos.

Törzsi áldozat voltál? Barbár idők
éhes istenének nyiszált engesztelés?
Valaki benned még mindig egy
ilyesforma eltévedést keres.

Az áldott máz alatt, a csaknem felszámolt
Új Szövetség alatt; a számoló, méricskélő
(soha nem annyi) kételkedés alatt.

Valami atavizmus még mindig befelé
kérdez, ahol vasorrú félelmek laknak?
Dörgés kalapácsa, antik szárazvillám,
vagy még mélyebben sztyeppei szelek?

A megvilágítás. Pedig csak a mázat
nyálazza össze. És mégis: mintha rétegek
legmélyéig nyaldosna beléd.

Átirat (második félidő)

Alkat-alattink sötétség-mélyét
felhasogató fény.
Egyre tisztábban látszik
a felelőtlenségbe oltott gyávaság,
meg a vak merés, ahogy
a ragyogásban tényleg elvakul.

A Nap körül kirajzolt fénykörök
mintha a mesénkben.
Külön került, vagy nem
került külön - egy szellemképes
élő közvetítés elkapcsolt részeként
bár nem nézzük, valahol van.

Ez a valahol a valaholban, az
alkat-alattink szabvány kilométere.
A bennünk szabott egyformaság
a nagy különbözésben. Már megint
majdnem megláttuk az Isteneink
borzalmas arcát -

aztán kisütött, és innentől
bennünket is felhasogat.
Be kell vallanunk magunkat:
téged, ahogy átveszed a bűnt
és engem, aki a vezeklésbe fuvaroztam -
gyönyörű, fényes dallamban kárhozunk.

Mirákulum

El Greco megnyújtott Jézusa - hirtelen

ráeszmélsz, hogy ez perspektíva.

Festő-látószög. Ahogy összecsuklás közben

már csak a tekintete kapaszkodik.

Hogy aztán mindent ebből a szögből

lásson, fessen - akaratlanul, hiszen zuhan;

mindvégig, az ikon szigorú tartása

és az ítéletbe érkezés között,

egyensúlyvesztésben. Hirtelen

ráeszmélsz, hogy ez a tapasztalat

megvolt neked is. Csak nem álltál bele

ebbe a teljes tollfosztottságba:

létperspektíva nem nyílt belőle.

Mert persze, csak a Pályaudvar kaján

pofája nyílt rád bukásod közben -

az Őr dögöd arca. Ahogy rajtad röhög. 

Érkezések

Becsapódásom

szárnyak csak máson

tollak csak éhek

nyüvétől tépett

testeken égnek

Szólítva sem szól

némán parancsol

tollán a fény is

hulla reményíz

platánfakéreg

Fejjel a kőben

nemző erőben

mit nézzen húsba

rekesztett gúzsba

vakond mit nézne -

vonzásod angyal

ondó varanggyal

idetapasztott

száraz harasztot

zörget ha kézbe.

Bizonyos szempontból

...maga nem tekinthető. Egy hevenyészett, 

rághatatlan ebéd a kerthelység 

nagy, hideg esőcseppektől ázó, 

kis asztalánál.

Kisnagyemberi. A maga összes 

megnyilvánulása egy elsietett randi 

félresikerült, mégis az agyba égő rácsodálkozása

egy másik kapkodásra.

Szóval amolyan hétköznapi félregombolás

a vászoningen, ágyéktól indul és nyakig felér -

csak ezt nem lehet előlről kezdeni

ahogy a gomblukkeresést.

Az eltévesztett házszám. Más éhe kapcsán

kapcsolgatott, zaklatott lakó.

Én nem kértem semmit, és nem is akarok semmit -

mondja a kaputelefonba.

Felette nagy hiábavalóság, azt mondja

a prédikátor, felette nagy hiábavalóság!

Minden hiábavalóság!* És alatta ott lifeg, mintegy

ernyő alatt a maga összes

ihletett lihegése.

* Károli nyomán - "Hiábavalóság, csak hiábavalóság, ezt mondja a prédikátor, hiábavalóság, csupa hiábavalóság. Minden hiábavalóság!" így szól a mondat jelenlegi, katolikus fordítása (Biblia, Szent István Társulat, 1996)

Hit kérdése

Lassú a nap, mint a megtérés.

Aszfalton totyogó öregasszony

módjára vonszolja 

árnyék-banyatankját a galamb.

Mintha miséről -

fülbegyónt a mindenhatónak,

fel is oldozták,

csak az érzés hiányzik mégis,

a szájpadlásra ragadt ostya irritáció,

hogy tényleg megtörtént, ami.

Ügyet sem vet a borzolt tollak

mellett elsuhanó kerekemre.

Próbálom sebesen tartani magam.

Ahogy a szél, meg a Krisztus Teste:

sebességsebződés ragad

a szájpadlásomon.

Vasárnap van, úrnapi kongás,

de inkább szentségelek.

Kerülgetve a béke 

vonszolódó galambjait. 

Mintha miséről.

Ahol nem történt semmi emlékezetes.

Aszfalton totyogó öregasszony

módjára vonszolja magát a város -

valaki most is biztosan szerelmes benne.