Csak úgy, magamnak (14.)

A barátom túrázni volt a Tokaj alján

csak azért is. Mert a szíve olykor dadogva

más ritmust üt, mint amit haladvány

esteledésben a Hold is beragyogna -

dacból, humorral. Mert lehet, hogy ez

az utolsó alkalom, és persze mindig az.

Feltekerhetetlen lélegzet párája ékszerez -

a barátom él, felnőtt ember, és igaz. 

Csak összenyálazni tudtam a szavakkal

ezt a tisztaságot. Dacból, humorral, aki így

apa és férj, és élte hatalmasabb dal,

az többet érdemelne, mint az élni higgy

rossz forma-közhelyét. Mert hiszi ő,

Bár szóba nem dadogná persze ezt sem.

Engedd, te mindenséges értetlen éltető,

hogy ennél tisztább formákban hitessem.

Csak úgy, magamnak (13.)

 

Miután eltemették, és illendő

módon kínálótálak és házi sütemények

rakásai közt megemlékeztek róla, 

még elcsomagolta a maradékot, a sütőben

felejtett töltött káposztát is 

szétporciózta a  gyászoló rokonságnak, 

a kapuban adott

még egy puszit és mindenkinek, aki

azzal köszönt el tőle, nyugodj békében, azt

válaszolta, igyekszem, de látod

még mennyi itt a munka.

A sírra előre megrendelte a műkő borítást -

nincs kiábrándítóbb, mint a gyomokkal benőtt

virághelyek váddal beporzott elhanyagoltsága.

Időnként még kiül a kispadra, ha

mégis arra téved valamelyik elszármazott

leszármazott, elfoszlik az odapillantástól.

Eredj fiam.

Vigyél a dédire is pár szál gyertyát.

A temetőben egyre kevesebb a fa.

A házban más lakik.

A meggyfasort is kivágták, ugyan

ki rak el manapság annyi befőttet.

A járt utakról eltűnő lábnyom

mégis, mégis, látod.

Néha felballag a hegyre szőlőt kötözni,

kacsolni, elbabrálni a sorok között.

Időnként még kiül az ura sírköve mellé, mintha

nem lenne már közös.

Nyugodj, ha tudsz.

Emléketek örökké... pedig azt kellett volna

odahinteni aranyporral a vésetbe:

Megbocsájtunk. De nem felejtünk.

Csak úgy, magamnak (12.)

 

Én jól nevel kisfiú voltam.

Eszed, nem eszed, nem kapsz mást.

Történt, hogy emlékezetből,

gondulomformán, ahogy a nagyanyáim

csinálták (másképp), rekonstruáltam

a krumplipogácsát.

Nem lett teljesen olyan, de

majdnem. 

Egy rendszer alatt kislány, majd

egy másik alatt asszony nagyanyáim

krumplis pogácsáját. Nem egészen

ugyanúgy csinálták, a megidézés

a kettejük alapvető

konyhaművészetének permutációja lett.

Szikkadt élvezet. A másnap reggel

kijózanító pillanatában látom:

két egymástól elvek szintjén alapvetően

különböző rendszer permutációja.

A jól neveltségem tartja össze - 

eszem, nem eszem, ma reggel sem

kapok mást.

Krumpli, olaj, liszt, só, némi tojás -

semmi extra. A jól neveltségünk tartja össze.

A megszoktuk íze az ínyen. Csendőrbakancstalp,

ázott pufajkaszag - krumplipogácsa.

Úrhatnámságunk alatt felelő

tlenségünk. A szabadság fogalma

tlanítása. Úri murik után a másnap kilátás

talansága. Szikkadt élvezet meztelen

ített íze. Két rendszer permutációjában a hitel

telenítés. 

A jól nevelt kisfiúk és kislányok szolgálat

kész hűsége a tányéron - bablevessel, vagy

pohárka tejjel.   

Gondoljátok meg, permutoletárok.

Csak úgy, magamnak (11.)

 

Láttam egy ránézvést meglett

polgártársunk, amint Bud Spencer szobrához járult,

megpaskolta a karját, beszélt hozzá pár szót,

és terheit láthatóan levetve

haladt tovább.  

Láttam egy polgártársnőnk, amint a 

forgóajtón áthaladva, a pláza

illékony vágyakkal terhes terébe belépve

úgy sóhajtott fel, mint aki hazaért.

Láttam egy Police feliratú biciklin

egy kisfiút a játszó bejáratában,

szemét a szabadon lengő hintára függesztve röpült

az elkerített mennyország rácsai közé.

Láttam a rendőröket, amint 

szolgálatban kiszolgáltatottak az

elterelődő forgalom fogcsikorgató trágárságának.

Láttam a térre igyekvő térfoglalók 

lelkes indulatát, és

előtte az üres, várakozó teret is, ahol

teret kapott a tiltakozás -

hiszen ünnepnap van.

Mindenki a maga Istene színe elé

járul és imádkozik.

Csak úgy, magamnak (10.)

 

Jogotok van hallgatni. Ti

dédelgetitek ezt a rendszert, mert rend

és mert szer.

De inkább beszéljetek, egyre hangosabban, egyre

sivárabban, ágat zörgető, cibálható leveleket deliráló

debil szél.

Mert érdekel az a mentalitás, ami minden

mesénken túltesz. Jogotok van hallgatni

ezt az esti mesét, apu, anyu nektek már nem mesélt -

jogotok van beleélni magatok a debil szél

ágzörgető delíriumába.

Érdekel, hogyan szálazódik bennetek

tapasztalatot is felülíró bizonyossággá

ez a hősi mese. Holott a Lúdas Matyitok

Döbrögi, odahízott a zsinóros mente alá;

totyakos, hamis Kukorica Jancsi egy

abuzált Iluskával a tava fenekén.

Ma biztos beszélni fog, azon a

behízelgő kappanhangon, odatörleszkedik

az exhumált halottakhoz. Mintha lenne köze -

már csak köztere van, ameddig

az űre elér.

Belétek ér el. Talán mert űr van bennetek, ahol a

saját mítoszaitoknak nyithattak volna levegős

járatokat az elmaradt esti mesék. Apu

és anyu a hibás. Mert hinni akartok, és 

tényleg nincs más. Amiben.

Szerintetek csak ez a verbálcsihipuhi van.

Pedig az egyetlen biztos, a vagyok.

Minden más bizonytalan.

Ingó egy csónakban evezés a

csupasz ágak közt, fenn a levegőben.

Lyukas zászlók és lyukas beszédek

a Terror Háza előtt. Fröccsöntött próbababák

mikrofonpróbája. Pedig alig

másfél kilométerre épp

zajlik egy másféle, friss, rügyező 

vértelen és valódi forradalom.

Jogotok van hallgatni. De inkább beszéljetek:

rendet és szert. A betegség

nagyobbat erjed a csöndben.

Népmese-hőseim, beszéljetek!

Erjedt szavakat, amik

lehullajtották magukról a jelentést -

addig se lőttök. Mert hogy az ágzörgető mesétek

belső logikája szerint most már

lassan az jön.

Csak úgy, magamnak (9.)

Victo Ngai

Amikor megnő a szavak súlya

és a Hold a Földhöz közelít.

Te és én ugyanazzal a megfoghatatlan

értékkel egymáshoz gravitálunk,

mert közöttünk továbbra is a csend -

a csönd köteléke.

A testünk megtöretik, amikor

összekeveredik a föld az éggel,

embersárral az emberi.

Te és én ugyanakkor ki- és belélegzett,

egymásból vett, egymásnak adott -

felhőalakba rendeződünk.

Amikor megnő a szavak súlya

elcsökken minden más.

Ez a vonzás entrópiája, hogy

egymáshoz láncol a kitaszításban.

De a bennünket űző pallos-angyal

sem tudja, hogy egymásban hordjuk.

Testetlenül, de bennünk lakozik.

A vállgödrömben, a belehajtott fejedben,

kiűzhetetlen sajgás az egymásban mégsem 

elveszített Paradicsom.

Csak úgy, magamnak (8,5.)

 

Olykor listázom. 

Amiben vastagon, zsírosan. 

Ahogy egy fenntarthatatlan életmódot, 

ha a fene fenét eszik is; 

bűnös részem van a világ 

szerteszennyezéséből, hiszen 

szemetet viszek ki eldobható szemétbe csomagolva 

a mozgásra akármi okból képteleneknek, 

akik lógnak a saját életmódjuk társadalmi csöcsén.

Öcsém. 

Elengedhetetlen markolászni.

Ahogy ótvar mágiát

csillan a szemem, ha egy csípővonal

zsigeren bizsereg;

belekötöttem a szerelembe, mint a beton

az ólomcsizmába, mégis

a felébredt izzást lököm

csalódni, a merülésbe. Fulladjon el, helyettem.

Én úgy csalok, hogy te csalódj.

Csel, édi csel. És közben

döglött emlékekkel csencselek.

Ha elhiszed, egy pillanatig is,

hogy ez egyfajta érettség, csak beszoptad

a tanácstalan szerzetes álcajátékát;

aki olyan sikerrel játszotta el a megvilágosodás

elmesélhetetlenségét, hogy 

olykor saját maga is beszopja.

Hogy az ott tényleg fénylik. Egy lik a

setét lapon, amin át.

Látszik a laminált. 

Fűrészpor és ragasztó, mű-burkolatban.

Azt hiszem, ez az önleleplezés is

avatási ünnepség lesz, ha folytatom;

vagy egy kiállításmegnyitó, ahova

szerencsére senki nem jött el, s 

így megehetjük az összes pogit

a bornak csúfolt újságíróknak-jóval -

szűk csalódi körben, 

Én. Meg én, meg én.

Csak úgy, magamnak (8.)

 

Az ihletem méregalapú.

Kell hozzá a mérgetek, meg a füstben

megtestesülő szentségtelen ostya-íz.

Ha nem vagyok mérges, meg sem szólalok -

amolyan növény, égetés előtt, szélcsendben

és szűrt fényben, ami nem csal a levelekre

nyújtózó moccanást.

A harmóniámnak nincs harmóniuma. Az

a csend. Még csak nem is csönd -

nem őz, nem űz, nem is mélyül, semmilyen

aktivitása nincs. Ha nem mérgeznétek és

nem mérgezném magam, akkor

csak megülnék a gyökereimen,

földbe se rágva.

Ne mérgesítsetek fel, és

akkor végre tényleg elhallgatok.

Csak úgy, magamnak (7.)

Én, hithű hűtlen,

esővel simogatott hűdés ígérem, fogadom, hogy.

Eső vert, tésztásra ázott világom

agyaggólemjének 

megkeresem mállékony száját.

Belekiabálok vele a közbe, mintha a

saját szája volna, közszáj, amin

forog.

Mintha bármit érne a szó, úgy.

Hogy jelentünk. A jelentéseink

nem változnak azzal, ahogy

gyűlnek a hivatalban.

Fel- és lejelentünk. Egy Istennek, aki

vagy elolvassa, vagy nem. Fel és le.

Járkálj csak, halálraítélt,

ízületekben a fájdalom.

Mert viharban születnek a legszebb

satírozások. Keréknyomokban

ott hagynak a városom

fényt szivárgó ázott aszfaltján úgyis.

Labirintusában a kijáratot

elkerülni igyekvő patkány -

még bolyonganék, húznám csíkjaid,

fénycsíkjaid éhem, életem.

Besúgó vagyok, aki kifelé sugdos

egy fatörzsből, ahová csontosodott -

hajolj közel. Tedd a kéregre a füled.

A saját szívdobogásod vagyok.

Egy várakozás. Egy csók. Egy kérges,

szélmarta arcomra simuló tenyér.

Ahogy ti mind. Nem különbözöm

a gyökeres elvadulástól.

Csak úgy, magamnak (6.)

 

Játékos elmék játszanak velünk - 

a társasjáték táblája változó

és megszokhatatlan alapfelület,

ráérezni a megszokás helyett a

szakadékba lépés eufóriájára,

nap mint napi feladat.

Itt egy fa állt, ott egy fűcsomó,

a játszótér körbe kerített 

biztonságos dühöngője mellett

egy meghitten otthonos kátyú,

de egyik napról a másikra máshogy

vezetitek az utakat. 

A navigációban van valami esetleges,

amióta hirtelen kinő egy ráncfelvarrás

összes kelléke a mellékutcában, 

és szembe jön veled az érthetetlenül

minőségtelen Város légkalapács-

zaja, ahogy felbomlik a régi és 

átveszi a szerepét valami gyökértelen,

pillanatnak tervezett botrány.

Ez egy ezeréves birodalom pillanatnyi

dicsősége. Tíz napja tart és lehet, 

lesz még tíz! A régi világ

elenyészik a nagy igyekezet tüzeiben.

Az erdők is odavesznek. Ismerek

egy szent ligetet, amire kétszer

háromsávos főütőeret fektettek, 

meg egy tündérkaput, amire olajfinomító

épült. Valaki bennünk lelkesedik

ezért, ahogy a zsebbe dugott világok

legjobbikában burjánzik a képvadon -

Jancsik és Juliskák tépett könyvének

lapjait a szél lapozza a létezésünk

szélén imbolygó szeméttelepen.

Mégis, van remény. Komolyan mondom.

Játékos elmék játszanak velünk, de

még mindig viháncol a szemedben, meg 

a szád sarkában egy kópé kis koszpék,

elringatlak, a vállam gödrében a fejeddel -

pontosan tudom: nem megyünk sehova,

örökké itt forgunk, ahogy a

kerengő dervisek és nincs más,

csak a végtelenbe pördült szédület.

Csak az örök pörgés ereje sodor 

bolygót és rajta porszemet.

Csak úgy, magamnak (5.)

 

Hiábavaló kísérlet, kedves Doktor úr.

Jó véget álmodni nekik.

Az éjjel szikével szurkált vádliknak.

A lufivá fújt hasaknak, ahonnan

lassú és büdös ritmusban távozik.

A zúgó fülnek, a begyulladt fogtöveknek.

A hajnal eljön, és alkonyíze van.

Besokalltunk, kedves Doktor úr,

és ön se kedves. Terhére vannak a

párnacihába suttogott kívánságok.

Az öregedés fenntarthatatlan fejlődése

közben óhajtott mégis és valahogy.

Hagyjon békén a kikelettel, ez az

ágy-meleg a bűze ellenére

otthonos, ahogy az ön szakmai

távolságtartásnak álcázott közönye.

Hát hogy vagyunk. Nem tudom, ön

hogy van, nekem ma reggel nem

keleten kelt a nap, hanem egy olyan

befoghatatlan égtájon, ahol

nem volna szabad fényeskedni.

Jó véget álmodni nekik -

mintha tényleg volna valamiféle

elfogadható nyugalom, ahol

egymásba simulnak a történések.

Nem törnek tovább, nem alkat-

részekben gyűlő bomlás végterméke,

hogy még lüktetünk. Még lüktetünk.

Engedje el a kezem, Doktor úr.

Ideje megtanulnom kelni és járni.

Mert nem számít, csak a felhők

általunk kilélegzett párájába göngyölt

üzenet: nem mi mocorgunk, csak

egy kérlelhetetlen forgás pörget

néhány fektében is mozgó tereptárgyat.

 

 

Csak úgy, magamnak (4.)

A felismeréshez előbb ismerni kell.

Amikor teleöntöd és túlcsordul,

az választás kérdése. Nem az eszköz

alkalmatlan, hanem az a gesztus, 

ami csak azért is belecsurgatná,

aztán nézi, ahogy a sárga lé 

megkeresi a legmélyebb pontokat.

Persze. Választás kérdése,

csobogja az eldugult piszoár. 

Persze. Választás kérdése,

mosolyog a padlón 

a kiválasztott folyadék.

Csak úgy, magamnak (3.)

A paranoia meztelen csiga. 

Mindennek köze van hozzá. 

Minden hozzá beszél, neki szól,

a légmozgás, a harmat, a hajnali csípős

hideg, a gyülekező poloskák, az

elmaradó dongók - igen, a hiány is.

Beszél  hozzá a könyv, amit

olvas, sőt, egyenesen neki

szól ki. A szerzője belőle.

Amikor összenyálkázza a 

dolgokat maga körül, úgy érzi, a

nyálkáját dolgozzák össze a dolgok.

Mindenki ellene dolgozik össze.

Szegény paranoia! Ne szóljatok neki,

hogy kivételesen igaza van, amikor

ezt a megjegyzést olvassátok, 

tényleg rá figyeltek. Maradjon

igazolatlan. Mint a hiányzása amúgy

a bárki figyelméből.

Csak úgy, magamnak (2.)

Az álombiztonsági szolgálat

ma hajnalban kelt jelentése szerint 

egy katakombaszerű vasútállomáson hagytál el.

Mindjárt jövök sugalltad és

elmentél jegyet venni mert a velünk

átellenben üzemelő büfé-jegypénztárban elfogyott.

Aztán nem jöttél se mindjárt se később,

hiába kerestelek, felszálltál vagy

kisétáltál az állomásról, nem tudom -

ott tétováztam a peronon

sokáig, magától ide-oda

zörgő gurulós bőrönd, belsejében

az együtt töltött, behajtogatott évek.

Nagy koboldfülekkel, amit 

nem ragad meg

se a kezed, se a nélküled kelő zajok -

ha a kobold jóra való szeretne lenni,

értelemszerűen rosszul műveli magát.

Szeretném, ha a valóságban is 

ugyanígy művelnéd, ha egyszer arra jutsz, hogy.

Csak úgy, magamnak (1.)

A szépek megörökítik magukat

amikor szépek.

Én csúnya ember vagyok, 

szerencsére nem öröklődöm.

Elemelkedik egy csatornafedél az

alászorult szennyes létől

valahol egy parton, áradás és

zivatar egyidejű játékszereként.

De a zivatar és az áradás is elmúlik.

Az a szerencse, hogy elmúlunk, ahogy

az öntöttvas karikán a purdék

szörfölése -

a csatornafedél is aluszik, és

nem álmodik a lebegésről.

Hiszen ő se szép. 

Hiszen ő se szép.

Törvénybe kellene iktatni, hogy

itt csak a szépek álmodhassanak,

ők is csak addig,

amíg szépek.