Varázslóinas

Kivagyiság és pökhendiség és
kihaénnem számos alkalommal
vezettek keservest énekelni
kísérőzene szembeszelek
szánalomszoknyája mögé.

Még ilyenkor is mögé - nem te
voltál a városkoncertterem
jégbe hűtött koktél szólistája.*
A kórus voltál. Összefoglaltad
a mások által légbe rezgetett
feszültséget kottázó szólamot.

Vidd mélyebbre a hangod -
ez még nem a korodhoz illő
mesteri tónus. Az inasa játssza
el így mindenki szemében
a gazdája nehezen megszerzett
drága hitelét.

Kivagyiság, versenyszellem és
a startkőnél ragadtak gyávasága -
idén sem hívtak a Ringbe
a titkon remélt szerepben
igazi színpadon a lényed
szivárványát kiénekelni.

*Igyekszem úgy intézni, hogy a mellőzöttség alaptónusa ne akarjon ennél is újabb verset - legyen ez az utolsó ilyen. Ennek a (csúfolódjunk) alműfajnak az általam írt legjobb példánya Farkasnémaság címmel 2020 áprilisa óta díszeleg e blogon.

Izmus

Kampis János: Krisztusba vetett hit (és a kólaautomata)

Jó gyerek ez, tudod, csak sajnos rosszista.

Odarántja rá a figyelmed, fürdet a bajérzetében -

észreveszi és artikulálja. Javító szándékkal,

de szerszámot nem vesz a kezébe, mert

csak az áldáshoz ügyes. 

Sajnos rosszista, látja és falra festi.

Persze elfeledkezik róla, hogy érzi majd magát

a tömeges feltámasztáskor az a fiatal lány

csontig meztelenül, a töbi támadó

éhes tekintetében.

De hát maga is három nap horpadt

kegyelme után állt a mozdíthatatlannak tűnő,

dermesztő kőtömb mögött, hogy most mi lesz.

Jó gyerek ez, csak sajos rosszista, tudod,

észreteszi a rosszat.

Odalép az automatához, és égre függesztett

tekintettel dobálja a fejet és írást,

de mit tegyünk, tényleg jól esik egy

szénsavas lónyál a soron következő,

tetves föltámasztás után.

Észak (Egy vers evolúciója)

 

Északi szélben

Lényeink és szeretve tisztelt városunk
árnyékos felében az elnyelődés csarnoka
Glaðsheimr romjai meredeznek.

 
Valhalla - ahogy a divat felékszerezné a
jobban csengéssel. Itt álltak a taglók
lemoshatatlan mészáros-trónusai.

 
A sok kis odin, éheink isteni rabszolgái,
meg a tudás terhétől fátyolos disznószemek -
minden állat mindig előre tudja.

Csak nem hiszi el. Ahogy mi sem, hogy
félelemből gyúrt isteneink majd
számon kérik rajtunk a romlás gyalázatát:

előre tudjuk, csak nem hisszük el.
Ezt a szeretetlenséget is vértől iszamós
fejünkre olvassa egyszer valaki.

(2023.12.29)

Norður vindur

Valami árnyék motoz a palotában.

Rugdalózó hörgések emlékezete.

Glaðsheimr mulató örömének harsány 

hangjai alól, a szúrás nyomán előlüktető vér. 

A városunk legszívesebben megfeledkezne róla.

Előre tudja: így romlik el, így foszlik el,

mikor a funkcióját vesztett hitek árnya-

vérét eresztik. Motoz a palotában.

Minden állat, mindig, előre tudja -

csak nem hiszi el. Az éhek alól 

nem hiszik nézni a kést, a böllér

kihűlt, távolságtartó tekintetét. 

Ölni sokadszorra ugyanúgy csak egy munka.

A sok kis odin, éheink isteni rabszolgái,

meg a tudás terhétől fátyolos disznószemek.

Számon kérik rajtunk a romlás gyalázatát:

Előre tudjuk, csak nem hisszük el.

Városunk árnyékterében az elnyelődés csarnoka -

ezt a hanyagolást is vértől iszamós

sebeinkre olvassák majd az éhes istenek.

(2023.12.30)

Sikerlista

Kepes András könyvének polcról levétele alkalmából

Acsargókeltetőt
renitens mosollyal lábalók
talpalávalók:
Mikkamakka, Berzsián
innen óperencián
sután
hevernek tapostatás után.

Aki lázad
vicsorgás helyett fel-
kunkorítja fogsorán az ajkat,
ne látsszon, jobb, ha hallgat,
mer' különben rontom-bontom
átroboghat rajta hat vad
fehérvári-huszárattak.

Tán ha kussol, akkor
csak a fix und fertig
gazos árokpartig
löki félre loncsos
lompos és bozontos
piszénpisze vakkomondor
vak kor.

Hogyha szépen hallgat
s úgy fordul a falnak
rontom bontom rokolya
ne látsszék a mosolya,
acsargókeltetőben
ne suttogja, hogy ő nem -

én istenem láss csudát:
nem dorgálják akkor.

Házimozi

 Andrej Tarkovszkij tempójában

A főcím után nem sokkal egy immár

soha el nem induló lift belsejét addig

közelítjük a távolból, míg rá nem lelünk.

A szemmagasságban éktelenkedő 

Jatt felirat mögül

lekopott a kérdőjel. 

Ráközelítés közben, a törmeléken át 

megbillen a kamera. Az illúzió.

Nem én írtam oda. Soha nem 

követeltem külön jutalmat 

a jussomon kívül, mert kiszolgáltalak.

De ebben a filmben ez a firka. Mégis

ez a firka vagyok én.

Azonosulni azzal, amit látsz.

Szegény mozigépész! Remélem,

rá nem vonatkozik. 

Megmutatjátok. Ahogy egy 

lerágott körmű ujj

ujjatlan kesztyűben megérinti a betűket.

Alig tapintható, eltűnésre ítélt

alkoholos tinta.

Ez voltam én. Mindig borzongok,

ha simogatnak.

Fekete-fehéren

 

Egy régi képen mintha én -

pedig nem voltam ott soha

és töpörödvén, feketén,

csipája mintha éj szemén -

törölném onnan, ostoba

reménnyel, mintha én sose

lebegtem volna képeken -

bimbó se, íves szára se,

ha lettem volna részese,

mást kéne most jelentenem!

Egy régi képen - nem lehelt

e test, amelybe inhalált

a születéstől pára-telt,

haragból, önzésből emelt

időnövény, nem ily halált

lihegne mintha-múlt leső,

de lelkem legmélyén azon

a régi képen lásd, vesző

magamra hull a hűlt eső -

itt sem maradtam szárazon.

Egy régi képen meztelen

nyíltsággal nyílik, nézhető

az aktuális életem -

hisz így is értelmezhetem,

hogy fagyba dermedt rózsatő,

tüskéje mintha - műteném
az éj kezéből, ott a múlt,
seb így nyílt éhe kép-felén,
homályba néz a gyűrke fény -
mert itt is énrám alkonyult.

A hangosbemondó részeg

Tungsram Strand (Pinterest, Aika Lajka feltöltése)

A szívószál a koktélpohárban;

jégkockák csörögnek a 

felnőtt tartalomban.

Remélem, behallatszik, ahogy

szürcsölök.

Az önök puha ajka

átmeneti látszat-jelenség,

a bőr alá szorult zsír

vonzó párnáival egyetemben;

Megkérjük a monokiniző hölgyet,

legyen kedves, álljon fel és forogjon körbe,

az istenek páramegvonástól mámoros

egébe csábosan nyújtott karral -

meredezzenek azok a bimbók!

Érezzétek magatokat!

Erekciót és irigységet, 

egyébre úgyse telik a 

teremtés foghíjas koronájától.

Ember bőre sár.

Föld bőre sár, 

megkövült bizonytalan tónusú szavak -

éppen csak megtartják a leterített

strandtörölközőt.

A táblára csak annyi fért:

Mélyvíz, csak úszóknak; de

kérjük önöket, egy pillanatig

se felejtsék el, hogy valójában

a valóságra alig emlékeztető

elégtételmesékben úszkálnak.

Jézus a Hungária-Thököly sarkon

Ebben a zajban úgysem hallani.
Dübörög a város, keréken és sínen -
aki nincs keréken az sínen van,
pedig talpfák és aszfalt
talpfák és aszfalt.

Zacskóban zsömlék. Zsebbe dugott
mérgek. A galambok nem mindig
találnak ki a kerekek alól.
Ez egy játék, ahogy kerék alá totyognak,
repülő patkányok, verdesés -
nem tudnak mást, csak
szaporodni.

Egy konzervdobozban az apró-
hívó apró. Nem vetnek és nem aratnak
és mégis. Az elkapott tekintetek
ürege. Nem kell kutat keresni, hogy
belesuttoghassam - ennél
nincs teljesebb csend, mint a
tekintetekben. Elmondhatom, hogy.

Légkalapács-ütések. Az odaszegezett
remegő acél, ahogy feltöri. Elmondhatom, hogy
önnek másodpercenként
harminchárom olvasatlan üzenete van.

Az Istenek eledele

Jaya Suberg

Belefeledkezünk a kattintással,
fotelben ülve előhívható képekbe -
azaz már nem ülünk a fotelben és
nem nézzük a kimért távolságba
helyezett, komponált külvilágot,
hanem ott lakunk az elképzelt
képzajban, a porszemek összegéből
összeálló labirintusban, ahová
valaki más képzelete rajzol.

És persze ott ülünk, és most is
ott ülünk a valaki más homokba
pörgetett, komponált labirintusában -
pedig most kimegyünk és előadjuk
ezt az improvizáción alapuló
történetet, amit pontokba szedetlen
távolságból, a teremtés kipárnázott
foteljében ülve, gyümölccsel és
borral a kezében néz a valaki más.

Meghívtuk rá. Ez a kettősség,
hogy ott ülünk és mégsem, és most
behatolunk és mégsem, és valaki
más nézi, tán rendezi, olyan ízes
feszültséget teremt, amit csak a
pillanat varázsa old fel: amikor
ez a ki hol ül és vajon mire kattint
mind egy lesz és kétségei között
nem kell kitalálni magunkat.








 

Az álmok valósága

Amivel mostanában kínáltok
Isteneim és zsigereim - az éjpára
fűszerét, az álmok szakadatlan
bőségét köszönöm és elfogadom.

Látom, feleim, szemeimmel a
perspektívákat, ahol nyílhat az
életnek nevezett tanulmányi kirándulás
következő napja a létem kihunyása után,
létem éjszakája után a következő reggel -
milyen terepen milyen munkát
sóz a nyakamba a hol tartok.

Elfogadom a sóját és a kenyerét -
habár az éji rácsodálkozások bő fele
nehéz kenyér, rághatatlan, rémséges
héjjal, keletlen béllel, olyan
fájdalom felkelése, amit
most az éberségem alá nyomtam.

De ekkora perspektívából legyen út
a következő születés reggelében, ekkora
spektrumból simogassátok rám az
érés következő fázisát, ha majd a
Magvető újra kikelni vet magamból.



Csak lássátok, a képzeletemben nőnek a 
létmérő álmok, és bennük fel-le simul a
növényi, 
szellemi kerted érett aranyában
élném szellemi kertek érett aranyéltét,

öntözhetnétek a valóság éhszeme-sűrű
esőjével az elmepalántát,
álmodozás lassú szövetét, amit ébren
sző meg az elme, pedig álom,

az egészen bokros, mást is belevonva növekvő
álmot, ami életté lenne a képzelet éhe nyomán,
lássátok feleim, ez bennem a porrá zúzott
kőből kikacsintó magzás, 

nőhetnék oda is, ahová vágyom, ahogy
mag hull, nem ahova vágyik, csak ahova
elhordja a szél.



Amivel mostanában kínáltok
Isteneim és zsigereim, azt
minden húrtépő elemével is
megköszönöm -

Az álom, mint egy filmelőzetes, ahol
bele kell állni az elnyert szerepekbe -
ha álnok, hát eddig nőtt benned a
léted Pénelopé-szőtt takarója,

felfejti a reggel, de ha jól ébredsz,
emlékezhetsz szövetén nyílt feleletre, bár
olykor már nem tudod, az a válasz
amit ébredsz, mire jött: mit hímzett
kételynek zsigeredből az a mítoszi kéz -

hogy mi a kérdés. De tényleg
ekkora perspektívámból legyen út,
békét fűbe simító, vagy csillagtaposó,
amire érettnek lát a Magvető, mikor
újra kikelni vet magamból.

Ostobaság

Már lehet tudni,
de a gyökerek hinni akarnak a
mibe kapaszkodásban -
ahogy én benned,
vízen járó,
kiábrándulás felcsapó
hullámai közt is.

Kinyílt a tudás,
sőt, hervadt is azóta ligete,
díszei hulltanak -
megkopaszodó ágak nem
kapaszkodnak a szélbe,
letöretés előtt
még hinni akarnak.

A mibe kapaszkodás
ringatja a termést -
aztán megérik és hull,
ez a megélhető mámor
amikor nem kapaszkodsz tovább,
megfeszített, amikor
a létezést elengeded.

De mindez ihletett
ostobaság -
bár ugyanabban a fában
tényleg lakhat egyszerre
kétely és tudás, hit és
hitetlenség. Gyökérben, törzsben,
ágban, termésben, levelek élén,
a virágban az illat költészete:
a feltámadásod.

csomagolás

most odahagyjuk a mesekertet a házat
ahol aprólékos gond és becsületkassza bizalma
gondozta pár napon át a magunkkal hozott
nyugtalanságot

megtölthettük örömmel mert helyén való
volt benne az ébredés
minden reggel illatárban született és
egyik sem kért magáért felárat

amit elviszünk nem fér a bőröndbe
hogy jóízűen nem fértünk a bőrünkbe
a tágabbra nyitott komfortzónát
a szemed csillogásában

jó hogy megtehettük és jó hogy
jól választottál otthonos keretet
az otthontól távolodáshoz -
megnőtt vele az életünk kiterjedése

most odahagyjuk hogy mások is
tapasztalhassák figyelmes békéjét
helyén való helyünk a szállás mámorában
mosolyod alá csiklandozó szeleket

gyere édes - amit itt felejtünk
furcsa mód amit véletlenül itt hagyunk
attól lesz több
a puszta pénzért megvehető pihenésnél.

A rétes

A reggel megnöveli a találati pontosságot, ha
beengeded és kiengedsz.
Nem vagy fontos. Szervilis, cselédalkat,
jó rabszolga, szóval valami elrontott,
szakadozott alaphelyzetben nyúlik a
jámborságod. Valami szolgálat iránt
nyúlna benned rétestészta módra, egy
korai letapadásba akadva. Odaragadtak a
csontjaid az éghez, látod, az a hártyavékony
folytonosság, amit önmagadnak nevezel
egy asztallapszélnyi csíkban ott kapaszkodik,
ahol az eszmélése hagyta.

Ahonnan nagyanyád nyújtotta. A kinti porszag
és a benti lisztillat között csak a nyálad
összefutása tett különbséget. Hogy a sütőből
előkerülve, porcukorral a hátadon a tészta
fontos lesz, akár a töltelék. Csak annyi a dolga,
hogy összetartsa. Sós kútba tetted,
onnan is kivetted, kerék alá tetted és kerék fölé.
Csak annyit vártál tőle, hogy összetartson.
Borzasztó szolgáló lettél, de
ezt már csak az emésztés ismeretében
érzed. Ha valami hivatás iránt nyúlnál,
rétestészta módra vékonyodsz.

A reggel megnöveli a találati pontosságot, ha
beengeded, és kiengedsz. De mindig
akad olyan reggel is, mint a mai, amikor
csak a szakadások. Tudod, hogy nem tehet róla,
nagyanyád nem hibázott, csak ugye a liszt...
nyaraid nullás lisztje. Ahol a nyúlás
közben kiszakadtál, odakapódik a töltelék.
Senki nem hívott el. Pedig azt szereted, ahol
kiszakadt, meg a szélét, ahol odaég. Az éghez.
Harsány ízek, jámborságba töltve. Kínálgasd, hátha
végre ízlik a korintusbelieknek.

Hajnali józanság

A sejteket ma nem kell rejtegetni,
de az éjszakába fulladó öröklét-
morzsákat ne szórd a galamboknak.
Az a neked szakított éjfalat ne
legyen pucér. Beléd öltözik, te
vagy a ruhája. Majd összekoszolódsz,
és akkor levet. De addig kenyérbél
a bőröd héjában. Ne szórd a fénybe.
Ne vessen árnyékokat.

Megtanulhattad volna már ezt, mert
láttad elfulladni és megkukacosodni
a szavakat. Amik a hajnalod
késéles szülőszobáját olykor
császármetszés által sírták tele.
A sejteket ma nem kell rejtegetni,
de a sejtelmeket továbbra sem
kellene rávenni a megszületésre.

Szóval nem kéne beszélni a
vallatótisztekről, akik egyenként,
szakszerűen és komótosan letépték a
körmeid - hogy bármilyen szádba
adott igét kimondtál volna, csak
hagyják abba. Hagyják végre abba.
De nem kérdeztek semmit. És te
artikulátlan maradtál.

Éjszakába fulladó öröklétmorzsák
kínoznak. És mert ezt a szabadulást
ébredésnek hívják, te mégis
kiviszed a szellem nudista strandjára.
Ezt az érzést. Hogy rohadjon meg!
Rohadjon meg a napon!
Mert egy pillanatra persze a termetesebb
vallatód szemével láttad magad:

Milyen szánalmas
pondró. Sikoltás közben
hallgatni próbál.

Nem tudod, miért ennyire nyilvánvaló,
hogy amíg az égben bál van, a föld
alatt kínzókamrák. Ha nem szólítasz
meg senkit, magadra maradtál a
hóhéraiddal. Öröklétmorzsákkal, amikre
a galambok is szarnak. A sejteket
nem kell ma rejtegetni, de amit
elmondtál itt, arról tényleg inkább
hallgatni kellett volna.

Egy nemzeti konzultációs levél vázlata

Szeretnél a győzelemről olvasni. Mindenhol.
Legyen neked. Ideírom: győzelem. Tudod,
ez csak egy szó, most már csak egy szó, amiről
leszakadt a jelentése. Csak csiki-csuki
gyerekjáték a nagyszabású homokozóban.

Szeretnél a győzelemről olvasni. Mindenhol.
Hát ideírom neked: csicskagyász. Ez is
csak egy szó, most már ez is csak egy szó,
ami jelent. Térparancsnok a szörnyeteg
múltú tér cifra palotájának erkélyén.

Szeretnél a győzelemről olvasni. Itt is -
hát kihirdetem győzelmed józan ész, meg
emberség felett. Legyen neked. Ettől még
ugyanazzal a közös tempóval úszkáljuk
körbe a léket kapott papírhajót -

nem fuldoklunk. Nem -
csak a levegővétel 
hiányzik kicsit.

Szeretnél a győzelemről olvasni. Reggel,
amikor kivetkőzöl a pizsamából, enyhén
országszagú öregember. Legyen neked. Győztél
a saját táblás társasjátékodban. Tologasd
tovább tudálékos képpel az arctalan bábukat.

Szeretnél. Csak félek, már képtelen vagy
a szeretetre. Pedig tényleg hosszútűrő, kegyes,
nem irigykedik, nem kérkedik, nem
fuvalkodik fel. Én is győzelemnek érezném,
ha a nevében meg tudnék. Neked. Bocsátani.

Afázia sírálma

Sziasztok. Átmeneti Afázia vagyok, és
a sírálmom a tömeg. A sírálmom a jeltelen.
Szóval hogy messzemenőkig olvadjak be a
többi belehányt áldozatba.
Nyilván leszel, és lesz emlékezni valód, de
ne kössük helyhez. A helyhez kötött
emlékezni valóhoz egy idő után csak a
rovarnép jár ki, aztán nyom nélkül
beleolvad. Ahogy a választalanság a bárki csendjébe.

Ez az én sírálmom, de nem zavar, ha
követ állítasz, padot mellé, ahol
fejben folytatod a befejezetlen beszélgetéseinket.
Ha kell a suttogáshoz az a kőből támasztott hallókészülék.
Nem zavar, ha nem valósul meg a sírálmom,
ha más valósul meg, hiszen én már
nem valósulok vele. Fel fogsz ejteni.
Legkésőbb a tested érintő letemetéssel. Amikor
te is felejtődsz. Remélem, ugyanoda, ahova én.

érzéketlen

nem érdekel a pedofil módosítása
mindenki a maga szörnyetegének
gyomrában kő
amit bevarrt a vadász
erre inni kell

pedig érdekelhetne hogyan
gyógyul a világba ütött seb
a felvakarástól
ez a homokcsík a kerekem alatt
az autód vérét takarja

vakargasd ütközéstől
púpozott hátát

nem érdekel hogy pokolra kerülök
mert nem tudom átugrani
a szavaim közötti szakadékot
bevarrtalak a gyomromba
túl nehéz vagy

viszlek a szennyeiddel együtt
képzeld
eztán hozzám tartozol
pedig megfürödtem és
fogat is mostam
kipiszkáltalak a rések közül

vakargasd belülről
ütközésektől púpos hátam
te is egyél autót ahogy a rozsda
ahogy a rozsda
ott
ahol megtört az egyenletesen
tükröző fényezés

nem érdekel a pedofil módosítása
nemcsak a megevett Piroskák
és nagymamák gyógyíthatatlanok

Hányinger

Felháborodásnak nevezném, amikor
a gyomrom annyira kavarog, hogy
kihányom a szavakat.
Tehát ez itt és most egy
feltakarítottam a padlót utáni,
kicsavart felmosórongyból
csöpögő szó-lé.
Gyűlölnöm nem kell -
de ha egyszer gyűlik.

Például a nagygyűlésen tapsol.
A kihányt szavak állnak, élnek
a gyülekezési joggal
a lábad előtt, és tapsolnak.
Lelkesen tapsolnak a kettős mércék
a mi kutyánk kihányt kölykének,
aki lement kutyába.
Pedig amúgy hívő, templomba járó,
gyónó, áldozó áldozat.
Szegény.

Igyekeztek felmosni vele a padlót,
De óvatosan fogták,
hogy csak kicsit fájjon.
Felfüggesztették, hogy száradozzon.
Aluszik benne a szakadás,
gyűjtögetett képek előtt
némi képzelgés,
kis csuklógyakorlat?
Gyónás? Áldozat? Hibáztatás?
Illett volna jobban kicsavarni.

Vagy kidobni a retkes picsába.

Némi önutálattal. Elvégre
bűnösök közt bűnös, aki bűnös
és okádni magadtól nem bűn.
De jellemzően akkor is
felkavarodik a gyomrod,
amikor feltakarítod.

Beszélgetés kísértésről

Hegedűs Gyöngyinek, szeretettel

Anne Sexton

Téboly

Én nem vagyok lusta.
A lélek amphetaminján élek.
Minden áldott nap
lekopogom az Istent
amelyben az írógépem hisz.
Gyors. Intenzív. Vagyok.
Mintegy farkassal eleven szívemben.
Nem pedig lusta.
Azt mondják, ha egy lusta ember
az égre emeli tekintetét,
az angyalok becsukják az ablakokat.

Ó, angyalok,
tartsátok nyitva az ablakokat,
hogy bemászhassak
és mindent ellophassak,
mindent, ami azt mondja, hogy nem hal meg a tenger,
mindent, ami azt mondja, hogy a szenny élni vágyik,
hogy az a Krisztus aki énértem járt itt,
rögös igazi földön járt,
és hogy ez a téboly,
mely mint darázs csípi a szívemet minden reggel,
tárva fogja tartani az angyalokat
az ablakaikkal együtt,
akkorára tárva mint egy fürdőkád.

(Israel Efraim fordítása)





shizo
Mánia


Hiába ültem ma reggel.
A gondolatsegítő sem gombolyított.
Minden áldott nap, azaz pár napja hiába.
Billentyűzet kopogása nem
hatol át szomszéd cella alapzaján.
Ma meditálni fogok. Lassan,
faltól falig lépkedve, csak a lépés
léptékében. Ha felgyorsítod,
tényleg alig különbözik. Hasonlít rácsok
közé szorult bundák kitaposott útvonalára.
Az angyalok néznek. Az angyalok néznek
kintről. Állatkert-látogatók.

Ó, angyalok. Valahogy bévül,
ahol fel kéne növekedjen az isten, szétesett
a szentelt rutin. Is.
Mindent elloptatok tőlem, a tengert, ami
hallhatatlan, a szennyet,
ami halhatatlan. Krisztus járt itt,
ebben a cellaléptékben érettem,
érettebben, mint ahogy én taposom.
Ez a józanság minden szegmensében
átvilágított mániája. A csend, minden reggel,
ahogy most nem beszéltek hozzám.
Csak néztek. Ahogy a fürdőkád
szélére tett meztelen borotva néz.

Páncélbontás

Olykor az a legtöbb, amit megtehetek, hogy
lehalkítom magamban a nemvilág evilági
elektronok áramlásán - azaz a világelme szolga-
sorba kényszerített villódzásán - alapuló
légvárépítészetének sejtjeim közé duzzadt
súrlódás-zaját.

Hogy tényleg hozzám érjen a felhő formája, a
varjú, ahogy sólyom-mód ül meg a szemközti
torony villámhárítóján, a szender, aki idén először
mutatta meg magát, vagy a dongó, aki másodjára,
az ázott begónia lélegzete, amit most ne takarjak
füstbe, a feleségem hasán az a kedvesen,
otthonosan ívelődő vonal, ahogy a csípőmhöz
nyomódik, amikor a vállgödrömbe
temeti a szomorúságát, a macskánk hiánya, ahogy
kupacolnánk, ha volna - hogy hozzánk érjen a
hol vagyok és az épp hol mit vagyunk, amikor
semmit, amikor csak úgy.

Tegnap a kiszakadást követően, már a keréken
jutottak eszembe az adekvát rímek, de
mostanra felejtettem őket.

Ha sikerült, valahol
vannak, egy felhő-formában, hártyás
szárnyak verdeső zajában, varjú röptében,
vágyillatban, egy dorombolásban máshol
kupacán - olykor a legtöbb, amit
tehetünk, hogy valahol, ahol,
halkítsuk magunk, ezt a
verset se olvassuk tovább, legyünk,
csak úgy.