Egzekúció

 

A barátom túlságosan szívére vett 

egy vásárlót - azaz egy kiborító,

kattant alak több epizódban előadott,

képtelen helyzetek sorozatából álló

szőrszálhasogatását. 

Most rá kell venni a szívét, 

hogy ezt ne tegye.

Képzeljetek el egy alternatív

művészeti projektet, kandi

kamerát: rejtve vett, idegbajt ingerlő

felelőtlen fogyasztói magatartást, ahol

a gyanútlan felelősségtudat 

epizódonként hatvanhatszor próbára tétetik.

Képzeljétek el, hogy áldozatául estek

ennek a sorozatban mérgező

ótvar céltalanságnak. Akár úgy,

hogy nem is rögzítette. Hogy kizárólag 

magánfogyasztásra rendezett egy

horrorisztikus bábszínházat az

abúzusra hajlamos 

főszereplő-rendező.

Művészeti projektet, ahol

megkérdezésed nélkül te leszel a csetlő-botló

nevetség tárgya. Fluxus, happening,

performansz, koncept és body art - ahol

a performer a saját teste helyett

a reakcióid használja témaként.

A barátom túlságosan szívére vette

hogy valaki ekkora féreg volt vele.

Csökkenteni kell az empátiaszintjét,

lehet, hogy szívműtéttel.

Mert úgy nyúlkálunk egymásba, mintha

nem volna határ a bőr, a szemgolyó

felületi hártyája. Ez a faszkalap

a puszta létezésével a barátom 

szívét markolászta.

Nem akarok hasonlítani rá. Úgyhogy

mégse írom le: bár

dögölne meg az ilyen.

Csak úgy, magamnak (14.)

A barátom túrázni volt a Tokaj alján

csak azért is. Mert a szíve olykor dadogva

más ritmust üt, mint amit haladvány

esteledésben a Hold is beragyogna -

dacból, humorral. Mert lehet, hogy ez

az utolsó alkalom, és persze mindig az.

Feltekerhetetlen lélegzet párája ékszerez -

a barátom él, felnőtt ember, és igaz. 

Csak összenyálazni tudtam a szavakkal

ezt a tisztaságot. Dacból, humorral, aki így

apa és férj, és élte hatalmasabb dal,

az többet érdemelne, mint az élni higgy

rossz forma-közhelyét. Mert hiszi ő,

Bár szóba nem dadogná persze ezt sem.

Engedd, te mindenséges értetlen éltető,

hogy ennél tisztább formákban hitessem.

Kietlen-Kies

A tegnapi napívben valami szánalom,
meg a barátod, aki jött és kisegített,
amikor megint kifogyott a levegő a
hátsó belsőből. Szánalom. Éles volt.
Nem gyakorlat.

Igen, a túl sok élmény agyonnyomja. Csak
a lány maradt, a mosolya a kietlenségbe oltott
irodaház földszintjén. Akivel tisztáztátok,
hogy az idegen hangzású férjezett neve
utolsó q-ja ká-nak ejtendő. Bár most
elbizonytalanodtál, hogy az a kietlen
valójában nem kies e inkább.

A többi kifújt. Csaknem mind kifújt.

Igen, az éjszakában, felhőrésen át,
tökéletesen látszik a tömegesen felbocsátott
műholdak maszkja. Végképp
eltakarja az amúgy is rommá
fényszennyezett égbolt mosolyát.

Igen, az ott az információ további,
szakadatlan áradása, az ember percenként
hatvan tükörben nézi magát, hogyan
sikerült a következő, szisszenő szelfi.
A lájkvadászat utolsó q-ja
továbbra sem kurvának ejtendő.

Csak a lány lett Másik? Meg a
szállító srác a Pipiben, aki allergiás a
futárokra. A mentőautó vezetője, aki
csaknem kibogozhatatlan közlekedési
csomóba bogozott. Meg a járdán bicikliző,
gyalogosokat anyázó fasz, akit indulatból,
ellentmondás lehetőségét se hagyva
leoltottál.

Város-elvadult
megfélemlítő - megfélt.
Megemlítetted.

És persze. Hazafelé a nyestek. Hogy él
a városban, domesztikálatlan, és alig
távolságtartó módon az egykori hely
helyiértéke. A kerítés mögött, alig három
lépés távolságból szemez veled. Megfertőz
a vadsággal, a tavasszal, a kergetőzéssel,
ahogy átfut az úton - a közlekedőedények
szabálya-fénye nem köti, ahogy a süniket. Jó
biciklis futár lenne a nyest, megtalálja a
forgalmi réseket.

És hogy a macskák is képesek volnának erre -
mondja a barátod, ahogy a kihalt, végre
léphető léptékű, kertes otthonosság
belébe gurultok. Javított úton. Műtéti hegeken.
De valami szánalom, hogy a cicvarek milyen
gyakran megy a maga makacs, akár
ösztönöket is felülíró feje után -
kutyaszájba. Eltapostatásba.

Az egykori helyiértékek helyén,
élmény képömlő áramától felszámolt
önreflexiók tükrében észrevétlenül
tovább gördült alattatok egy töredék
fordulattal a Kietlen-Kies
Labilis Labirintus.

A kis hülyéről (2.)

Szóval a barátom.
Egykor ő is gyerek volt, aki
a metró szelében egy
labdazsákba lógatott
madzagánál fogva nyakába akasztott
labdával dekázgatott.

Épp leszálltak? Vagy csak vártak valakit?
A peron szélén, kicsit belógatva a
cipőt a biztonsági sávra, hogy
rád dörögjön az égi hang:
Kérem elhagyni... Érezd,
létezel, mert rád szólt
a feletted is diszponáló
felettes felügyelet?

Nem ismerek minden részletet.

Kérem vigyázzanak, az ajtók záródnak!
És pont akkor nem sikerült túl jól a térdes.
A becsukódó ajtók odacsípték
a zsákba kalodázott labdát.

És csend lett. Mély csend.
Mint kihagyott szívverés-
ütem mély csendje.

A horizontális telő idő vertikális csendje,
végtelen csend, és a lélek jelenléte -
és lélekjelenlét: a metróvezetőé.

Egy automata megölte volna.

A barátom meglett, érett férfiú,
férj és apuka.
Megúszta a maga idióta
kis-világába merülést, mert
valakinek ott és akkor
jelen volt a lelke. De például
egy kutyával ellentétben
a barátom tudva tudja:
egy ilyen eset után soha többé
nem lehet ilyen
kis hülye.