Semmi művészet

 Varró Dániel: Minden olyan, mint minden c. versére

Amúgy nincs bajom az oda nem
figyeléssel. Még mindig érdekel,
hogyan mondhatnám ennél
pontosabban; pontosabban
érdekemben áll a pontosság,
a pályaudvarok és menetrendek
ideális esete vonz, ezért élek
magamra szabott menetrendet,
pontosabban igyekszem keveset
késni magamhoz képest.

Úgyhogy a VarróDaninak egyáltalán
nincs igaza, azaz igaza van, csak
egy másik versében, minden nem
olyan, mint minden, mert például
az anyukám demenciára hasonlító
szókratizmusa csak önmagára hasonlít;
egyszersmindenkorra leszögezném,
de azt is ejti, fel, valahol van, a
Jóisten szerverein ez a rengeteg
felejtett szó, emlék, varázslat,
a kíméletlen tapasztalattól kizsigerelt,
jólnevelt gyerekkorom.

Bár az izé, mint arspoética
nekem is tetszik, az összeszorított,
pengforma ajkak formálta
keserűség helyett - nem annyira láva,
inkább sár, pontosabban talán
kelt tészta. Mert olykor kisül valami
belőle. Amikor az anyukám mégis
rácsodálkozik, találgatás helyett rátalál
a kiejtett szavakra és összenevetünk;
ha majd emlék és varázslat lesz,
mert mindig ez a vége, erre emlékezzünk,
erre, ne másra: a semmire nem hasonlító,

felszabadult összenevetésre.

Világzenész

Mikor találkozunk, elnémult műhold,
perdületet veszt a súrlódástól,
elég a légkörben -

valódi mivoltod megsemmisít.

Pedig a rajongáson túl
látom a vonzó szerepek
összehasonlító geometriáját is -
a pályarajzot, mert hisz te is
valami nálad nagyobbhoz gravitálsz.

Valójában lenne mit mondanom, de
ez a per tu is hamis, nem jön
élőben számra a te - mintha nem is
beszélném a nyelved.

Pedig látom, nem a rajongás
bamba bociszemére - tényleg
pezsdítő eszmecserére számítottál.

De erre képtelen volnék. Elnémult,
jelet vesztett műhold.
Pirulok. Szűzlény, ha baszni visznek.
Égés, mondom - a megsemmisülésig.

Szerintem mindkettőnknek jobb,
ha úgy teszünk,
mintha ez itt meg se történt volna.
A várva vágyott nagy találkozás.

Bulgakov utazik

Pontatlan megfogalmazással
élek, mert a mélységélességhez
túl sok a pára, koszosak az üvegek;
túlárazott szeszekkel imbolyog az
étkezőkocsi, az első osztály
pontosan olyan mint a Szadovaján,
mintha tényleg tartana, valaki valahova -
üljünk közelebb a szakadék széléhez.

Velem szemben bikafejű
egyén ül, szeme vérben forog -
Istenek, isteneim,
mérget nekem, mérget!

Holott csaknem kisütött az előbb,
a felragyogó kontúrok a rozsdát is
bearanyozták. Az életeink nem értek
szügségszerű véget a bombariadóval.
Pontatlan a megfogalmazás, mert
folytatódunk, lélegzetvétel után
rózsacsokrokig jutó, összetett
körmondat gyanánt - amelyben kiderül.

Hammeln

 Martin McDonagh: A Párnaember

Az a mutatóujj - avagy
a levágott ujjak fétise.
Hogyan fogod a húrokat?
Hogyan veszel cipőt?

Minden kényelmetlen nyikordulás
az izléstelen ízek lakomáján
belőled katonáz.

El mégse fogysz. Ahogyan egy másik
banshee-sikolymesében
sem fogy el tengerpart sós keserűsége.

Hát, édesapa; értem, hogy
a punk halhatatlan, és te ugyan meghalsz,
ahogy minden műsorodban
minden mű,
de az alkotás mégis, ahogy
patkánybűz ketrecedbe zársz és elvisz,
na, az. Na, az tényleg.

Legalábbis, amíg működnek az utalások
a működben, amit körénk fúj
az otthonos diktatúrák vasajtajának
botrányos nyílásain keresztül
az otthonos huzat.
Híd vagy előttünk. Általmegyünk rajtad.

Hiány utca 31.

Kállay Kotász Zoltán készülő regényéhez, szeretettel.

Ha nem volna a cetli, csak az űrt

látná a fényképező. Üres teret, ami betölthető.

A hiány egy riasztóan üres helyiségben 

onnantól működik,

ha felrémlik, aki itthagyta ezt az űrt.

Rémlik, rémlátomás, szellemkép a

portálra vetülve.

Pedig nem ismerted, csak a fazont. A kivágott

alak helyén a saját, jellegében azonos

veszteségeid hiányoznak.

Egy idős cipész, a trafikos, a cukrász -

néhány szakértelem és tanítványok hiján 

ugyanígy hamvába holt hagyaték.

Ha nem volna a cetli, meg sem állít

a város lassú kiürülése - 

ahogy frissen gründolt mammon-templomok

is egyre több üreget rejtenek 

plázagyomraikban.

Ez még nem a hiány gazdagsága -

azt a gyerekkorod tízfilléres mivolta 

most is felismertetné.

Ez itt csak egy folytathatatlan történet

jelentését vesztett szabásmintája.

Egyfajta térkép. Ahogy öregszel,

meg kell tanulnod eligazodni rajta.

Másképp eltévedsz. És nem találsz. Haza.

Mozgalmi indulók

...csak illusztráció (Kovács Tímea képe)

Rekviem a banyatank-hadosztály elesettjeiért

Jaj, fiatalember.

Jaj, ez mint a dög.

Ide le, az előkertbe.

Víz van benne, három marmonkanna.

A gondnok napok óta

bújkál előlünk.

Jaj, a szívem. Kiszárad itt minden.

Nem tudtuk meglocsolni.

Hát már csak mi páran.

Mi, az öregek.

Pedig régen, hajaj!

Lakóközösség? Ez?

Senkit nem érdekel.

Azt se tudom, kicsoda.

Vagy, hogy milyen náció.

Látja, ha maga nem jön...

még felmegyek. Majd, a kapáért.

Hagyja csak nyitva, figyel az őrszem.

Látja milyen szép?

Jelszavunk munka és béke...

Jaj, fiatalember.

Idén leszek nyolcvanhárom.

De mi még, látja, még

őrizzük a lángot.

Verőfény

Kép: Kovács Tímea

Minden reggel

a megelőző éjszaka tapasztaltak
szabta módon.

Ha jól aludtál, csak kisimítom
a fejed vetette ráncokat.
Nyomot hagysz a párnacihában. 

Olykor, ha nem vagy itthon, 

és nem látja senki, 

beletemetem az arcom –
nyughelybe temetett nyughely.

(Pardon, életem,
ezt sem kellett volna
közzé tennem. Ugye?)

Más kérdés, ha
ébredtem arra hogy riadtál.
Zaklatott hajnalok ágyát
ököllel szelídítem.
Kiverem belőle a
vergődés emlékeit.

Ki is szoktam tenni, ha ragyog odakint.
Ez a legjobb, a ragyogás
bolygóforgás-lassú püfölése.
De sajnos forgolódásaink után
sincs minden reggel verőfény.

És a kifújt mérgek sűrű párája
nem ágyaz jól a kötelező
vörössel ágyba kísért
esti főhajtásnak.

Tüdőlövés

Zdzislaw Beksinski

A célra tartás már félig találat.
A benzingőz feleződési idejében gurulva
az oldalszél áldás, mert eltéríti
a lövedéket.

Növendék lövedék. A helyszínelés tart,
oda, ahol abbamaradt
a lihegés, szirénázva siet,
mintha nem volna mindegy.

Adj utat neki.

Célra tart az összes, körülötted
elterülő ösvény. Kiszámíthatatlan ütemben
következnek egymásra a csattanások.
Adj utat nekik. Embertelen, vagy sem:
itt a babakocsiból kisandító
szempár is célozni tanul.

Adj utat a félig találatoknak,
hogy egészen odaérjenek, az
aszfaltra festett kontúrokig. Mert
nem hagyhatod abba, amíg
körbe nem rajzoltak -

a benzingőz oszlik, kitakarja a szél
előérzetektől libabőrös
célszerűségeink.

A tárgyalás szünetében

 

Nem baj, ha a tündérmese befejezése nem életszerű.

Mert nagyon nehéz együtt élni a tudattal, hogy

az ölemből hiányzó szőrös szeretet- és önzésgombóc

megkóstolná a világodba függesztett madáretetőről

hiányzó kis tollas önzésgombócokat, ha tehetné. 

Hiánynak hiánya!

Mélyéből szólok hozzád,

és tudva tudlak.

A tanítás, amit nézhetek, olvashatok, hallhatok, ismételgetek,

ilyen nem életszerű tündérmese. Mindegyiknek van eleje, 

van vége, vannak tanulságai. Van bennük közös: mindegyikben

ott vadászik ez a nem közömbös, többszörös hiány.

Mégis, lehetőségem nyílik rá, hogy ezen belátás birtokában

is inkább egy tündérmesében éljek. Ahol a hiányzó

hiányok helyén ölelkezik az oroszlán és a bárány -

csak ez nem ment fel a tanúskodás kötelme alól.

Mert tényleg nehéz tudva tudni, hogy az ölemből hiányzó 

vágyak és meg nem valósult ölelések megkóstolnák egymást. 

Akkor is, ha nem lettem sem faló, se felfalt. Csak a vád 

életszerű, terhelő tanúja.

Jónás

 

Felelős vagyok értetek - a szólíthatatlanság

alkonyati, tömény légkörében is.

Nyelvemen, ujjamon sejtelmek tapadása

számotokra gyanús és hamis -

de semmim e kívül, ahogy a helyem

érdes bálnanyelvvel körbetapogat:

leginkább érzem, nem értem vészre hangolt

gyűlölettől hangos világotokat,

ahogy egy lázat, amit alig lehet

gyógyszerrel élő hővé csillapítani. 

Felelős vagyok értetek - a szólíthatatlanság

légkörében próbállak megszólítani,

érteni véled világod; a válaszokban

csattanó puskatus, vipera, gumibot

légkörében harcot hirdetsz, mert fenyegetve

érzed nemzettől nemzett világotok,

az enyém is. Lehetne. Nincs hozzá közöm,

mert lám, kikeltem a hüllőkeltetőben -

sivatagi ősz van, kiszáradt bőrömön

homok hidege tapogat, a hő nem,

ha rám lehelsz. Furcsa az ajkad. Csak

sebez. Sebző szavakból mérged

belénk a sebző akarat - de még mindig 

nem szeretlek gyűlölni téged.

Győzködöm magam, felelős vagyok

a megszólíthatatlanság légkörében.

Hogy értetek. Világ-nehéz a homok és

lehet, hogy ez is az én felelősségem.

Össztársadalmi válasz

Mondjuk úgy, értelemmentes
engedelmesség. A szürreális ez egy pipa
abszurd szára. Az izzadtságszagra
hasonlít, amit az enyhülést nem hozó
éjszaka után enyhe zavarban konstatálsz,
hiszen fürödtél. A szürreális ez egy pipa
távlatában ez egy pipaszurkálás:
értelemmentes. Engedelmesség.

Égett szagot érzel, de hiszen
mondtam: ez egy szürreális ez egy pipa -
azaz minden egyéb. Valahol bakelit
ég, annak van ilyen orrfacsaró bűze.
A szigetelések elégnek, és onnantól
már nem lesz minden ember Sziget;
áram alatti sztyeppe leszünk, kitéve a
keletről fújó szélnek.

Égett szagot érzel, félelemszagot -
legszívesebben ma ki se mennél. Mert
kiszáradás után apróra vágnak, ahogy
a valóság szövetét nyirbálja az összes
reggeli pénelopé. Jelző, kisbetű, ez is
egy szürreális ez egy pipa, megtömték
veled, gyújtsd meg, engedelmeskedj.

Mondjuk úgy, értelemmentes
engedelmesség. Egy költő sír, mert
róka lett, ki ajtó volt, azt mind megette -
és most nem tud kimenni. Innen? Hova?
Magunkban hordozzuk apáink hideg
tundrákra nyíló száműzetettségét.
Ez egy szürreális ez egy pipa szára,
nem szelel. Az istennek nem szelel.

a tál fölött

áldozat-világom teljesének
ipari méretben terméket terméketlen
húshaladvánnyá zabáló kannibáljaként
szégyelljem magam

amiért nem én
szúrok zsigerlek töltök főzök sütök
csak a folyamat végén támasztom
tátott szájjal gyorséttermi asztalok
felületesen letörölt lapjait

ez a tátott száj szájal
itt és most nektek
bámuljatok foghíjas hitelébe
bámuljátok foghíjas lapjait

mert folyamatosan bong bennem
hogy áldozat-világom teljének áldozom

disznó szentostya húsát
vagy gabonaszemek nekem rendelt
porrá tört kelesztett kemencés hőben
ropogósra sütött zúzalékát -

e nézőpontból húsimádó vagy vegán az
szinte mindegy

énértem vagy világom
hogy hízzak és hízzak
létszámomban természettestben
burján daganat

legalább ölnék
az tisztább viszony az elfogyasztott
áldozat utolsó hörgő magánya
kitépett növény illatkönnye gyümölcs
magva szakadása lennék egy az egyben

szent áldozás egy kannibál isten
futószalag-éhét tömendő
férgeknek hajított hús-vér áldozás
lennék a körforgásban
amit teljesen
összes kigöngyölt székletével
szégyellünk megvallani

(egy pasas azt tanította egyszer
szent titok-mentes józan pillanatában
hogy amikor eszel
kérj bocsánatot

mert te vagy a kenyér és te a bor
te vagy az összes érted adatott
megváltás bűnök bocsánatára)

recenzi ó

kétség nem fér hozzá
hogy perfekt lételem
jelentőségű költő
könyvének légtelen
terében engem furdal
(hatvanhetedik oldal)
pár sort szentelt nekem
talán kétségtelen
vagy kétség nem fér hozzá
hogy én így képzelem
s e tisztes bélbelosztály
szerint elégtelen

*

begurultam a kórtermébe
biciklivel hogy jaj mi kéne
ál mában csengetek kicsit
egy nővért egy klasszik dokit
minek ma szépelegni
pöszögni érzelegni
pumpát szentelni jajnak
befordított a falnak

*

sebaj legalább láta
vagy látni képzele
a jelre jel használta el
szegény yorick ha kérdezel
csontnak minek saláta
se dob se szűrt maláta
bár nem vagyok se itt se ott
se trónbitor se trombitás
se szendergés se szundítás
se lét se lót se állapot
se költő éjfele

jól kitörölt vele

Afázia sírálma

Sziasztok. Átmeneti Afázia vagyok, és
a sírálmom a tömeg. A sírálmom a jeltelen.
Szóval hogy messzemenőkig olvadjak be a
többi belehányt áldozatba.
Nyilván leszel, és lesz emlékezni valód, de
ne kössük helyhez. A helyhez kötött
emlékezni valóhoz egy idő után csak a
rovarnép jár ki, aztán nyom nélkül
beleolvad. Ahogy a választalanság a bárki csendjébe.

Ez az én sírálmom, de nem zavar, ha
követ állítasz, padot mellé, ahol
fejben folytatod a befejezetlen beszélgetéseinket.
Ha kell a suttogáshoz az a kőből támasztott hallókészülék.
Nem zavar, ha nem valósul meg a sírálmom,
ha más valósul meg, hiszen én már
nem valósulok vele. Fel fogsz ejteni.
Legkésőbb a tested érintő letemetéssel. Amikor
te is felejtődsz. Remélem, ugyanoda, ahova én.

Helyzetünk a nem'tom hol (Prométheusz meditál)

Akárhol élek, akárkivel,

a falakon romlott idegszálak futnak körbe.

Fekete Anna: Szabadulás

Olykor azt sem tudom, hol vagyok.
Melyik idegrendszerben, milyen
nyirokcsomóban. A szervek összessége,
részvételben és részvétben? Vagy
csak egy szegmens, amolyan
elkeríthető tumor? Az a valahol,
amit magasba emelsz, a fejbe, vagy
feljebb, betegség, vagy ennyi
az egész?

Behunyom, vagy kinyitom - olykor
azt se tudom, hol és mit. Egy
idegen szag környékez, nem lehet az
enyém. Begyógyszereztél, Ginácska,
kedves? A belek alagútjában
egyre messzebbre esik a
következő állomás. Ó, szállj le ide, Sólyom!
Mutasd meg, hol is az ahol
a szervekben vándorló fájdalomban.

A kukta okul

Itt nem terem banán.
Rántotthúsköztársaságban élünk, egyre
vékonyabbra klopfolt, vastagodó
panírba paskolt életet.

Pörköltszaftköztársaságban élünk,
szalonnás alapon üvegesre
pirított tekintethagymák
a forrás következtében random
pukkanó véleménybuborékokban.

Káposztaszagköztársaságban, a
gangok és a panelok népe egyként
rakja a teli kukák mellé
nejlonzacskóba csomózott
torzsalékát.

Már aki még főz. Mekiből rendelt
Sajtbureszköztársaságban élünk, üvölt
a médiánkból a fortélyos félelemre hangolt,
vegyszerhasználatos csomagolás.

Médiakukacos almák. Kompótországban
élünk, ahol a süllyedő szabadulószobakonyhák
átszállása közben a mentő-
szolgálatcsónak elhagyása is szabad,
ha mégis ki akarnál szállni.

Lélektől lélekig érő Droglabországban
kortyolunk konfekció-Dunagyöngyékbe
palackozott szabvány mámort.

Itt nem terem banán. Csak itt
terem a távolból, ahogy a táborból
teremnek a növekvő gyakorisággal
kivezető teremőrök -

ez még javában a bevezetés, még
lehetsz Somlóigaluskaország seggeket
nyalni lusta nyakigaszószbanja, még
összehegeszthet benned a nyár
elborult eszmerendszere valamiféle
kinyomódó nempiskótatortaérzetet.

Még kér a nép. De már nem
értjük egymás szűkülő szűkölését a
konyhaművészet kiszellőztethetetlen
Nemzeti Együttműködébe
gőzölögve -

komám, ez odasült, az
alapanyagot kifizeted, és kurvagyorsan
állj neki újra, mert a megrendelő
már megitta az aperitif pálinkáját
és a torkáig ér a gyülemlő gyomorsav.

Még a végén összehányja itt nekem.

Beszélgetés egymásnak (csaknem) háttal

Billy Collins:

Bevezetés a költészetbe

Kérem tőlük, végy egy verset,
tartsd aztán a fény iránt
úgy, mint egy diát,

vagy tartsd füledhez méhkasát.

Mondom, dobj a versbe egy egeret,
és figyeld míg kitalál,

vagy lépj a versszobába te,
s keresd a villanykapcsolót.

Azt akarom tőlük én,
hogy vízisízzenek a vers színén
intve a part s szerző neve felé.

De ők csak azt lesik,
hogyan kötözhetnék meg a verset,
hogy amit tud, belőle kiszedjék.

Ütni kezdik egy gumicsővel,
Hogy vallja be jelentését.

(Fordította: Krusovszky Dénes)

shizoo:

Versfény iránt

Nagyobbára ajándékba 

kapod, ahogy a csukott szemen 

át a zöld napfoltokat,

vagy a fülcsengést, a durranás után.

hogy egyszerre kint és bent

sem egeret, sem macskát, se be-

se kitalációt.

Nem mentség. Pont olyan, mint a gégecsöves

lámpa a vallatószobában,

beléd hallatszik, és ha akarnád

se tudod kikapcsolni.

Nem a színe, hanem az elmerülés, a

fuldoklás meg a jé, mégis élek.

Az a vers, ami ha akarod, ha nem

bevégez, de nem végez ki téged.

After life

Újabb regényt visznek filmre - jó eséllyel
ez is könyvégetés lesz, oldalanként ég el
a szégyentől az eredeti szándék, a mögöttes
kiürül, csak a saját talpa alá vet árnyékot;
lusta és rohanó társam a képernyő elé
zuhan és néz és nem érti, mit ettek ezen
annyian, egy halom klisé a panelban ahogy
egymáshoz koccannak lakóparkom és
favellám, ahogy szülő és gyerek és szere-
tő szeretetlen, vagy csak szenved, mű,
vészfilm, egy árnyaktól túl árnyalatlan
fröcsögő vértől vértelen adaptáció, most
akkor elolvassam vagy ne olvassam el?

Tegnap este befejeztük egy pofátlanul vicces,
puha angol faszi minisorozatának első
évadát, azaz befejezte nekünk, ezt tényleg
sikerült úgy befejezni, hogy könnyesre
röhögjem magam és röhögésig sírjam -
szóval keserédes hepiendig csavargatta az
addig kiválóan hangban tartott gyásztól
hitelesen tapló nincs egy kumma vesztenivalót,
te, komolyan megérintett, mintha valaki
lapozgatta volna az életemet és rohadtul
indiszkrét módon eljátszott vele, gombolyag
macska ahogy a szokott egérrel, eljátszott
magával és velünk, hogy minden klisés kis
csavarja ellenére megédesültünk tőle.

Valaki megírhatná könyvben. Ez a faszi.
Megírhatná könyvben. Aztán adaptálhatná
különböző stílusokban, egyszerű történet
vessző cseh újhullám-változat, csak hogy
estéről estére ringasson és lökjön ki a
bölcsőből ugyanazzal a kedélytelenül
kedélyes mozdulattal, ahogy egészen
kevésen múlik, hogy az életünk nem pont
olyan, mint ebben a sitcomban, alig
néhány őszinteségnyi különbség, meg
az, hogy te még élsz, és én is még élek -
ne felejts el használati utasítást írni, vagy
ne felejtsem el a halálom esetére, hogy tényleg
legalább forogjunk, mint ez a minisorozat.

Csodálkozó szarvas

Fekete Annának, köszönettel az ihletért

Chiara Bautista

Miért ne lehetne rend. Egy rend ruhában.
A szirom is felöltözteti a napsugarakat.
A benned nyíló szakadékban megülő szélcsend
felett felelőtlenül rohangáló felhők.
Voltál mindenféle. Leszel mindenféle.
Miért ne lehetne rend. Levetkőzteted.

Sejtek. Sejtelmek. Növekedő zöld.
Hajnalban a hegykaréj is színes.
Jártál már arra. Maradvány liget
egy rend ruhában. Amit ráadott a tavasz.
Levetkőzteted. A beszívott levegőt.
Szemedben védtelen ünő csodálkozik:

nem akart széppé
válni - csak inni jött
ide, a patakhoz.

Nem ettek meg. Se a tanultak, se a tanulhatók.
Ha megesznek az már úgyse te.
Másféle íz. Összekeveredik
benne a nyers idő. És a mankók, botok, csontok
makacs, napsütötte kopogása.
A felöltöztetett, vetkőző sziromba rejtett sugarak.

Miért ne lehetne rend. A rendben.
Számok és ABC-k végtelenje - hiszen
annyiféle nyelven lehet kimondani.
A reggel sem tudja, mi a rendeltetése -
csak utólag. Ahogy fűrész alól
sír fel az évgyűrűkbe rejtett muzsika.

Beszélgetés (majdnem vita)

Csoóri Sándor:
Idegszálaival a szél

Itt kékül meg a kezed
s cintányér-arcod itt csattan a földhöz.

Nincs másik idő, mely befogadna,
másik ország, mely nevet adna:
ideköt
idegszálaival a szél,
pamutszálaival a köd
s a végső türelem is ideötvöz.

Elsüllyedt szekértengelyek
forgatják ezt a földet
tavaszba,
nyárba.
A szőlőkarókkal kivert hegy:
Szent István ittmaradt koronája.

Hallgasd,
a tolongó űri zaj:
csikónyerítés, patadobaj.
S a cseréptányérok repedése, mint a csontoké.
Ezer esztendő törik szét velük:
Hunyadi László nyakszirtje, válla –
Futhatsz a szeplőtelen Notre Dame elé,
vonagló sátán-torkaiból is az ömlik, az a szennylé,
földed nyomorúsága.

Mint húsba vándorló szilánkot,
hordod magadban romjait;
s ha sebesülésed ideköt,
ideköt gyógyulásod is.
Feküdj bele a sárba,
borona-rücskös tüske-ágyba,
nevess vagy vicsorogj – –
Ölelni másutt is ölelhetsz,
de ölni csak itt maradt jogod.

shizoo:

Fénykaréjnyi nap

Ó. Hát semmi különös.
A csattanás nyoma beheged.

Nincs más idő, és ez se gyűrdel,
ereje fosztott Wi-Fi ez, szűrt jel:
nem kötöz
virágporlepte aszfalt
mellett a heges-rögös
földből kiálló gyökered.

Csak forgatom a kereket
alattam forgó föld felett
a télből
őszbe.
A gyűlő pára mintha füst: ha
Isten könnye hull - nem köt meg ő se.

Csaba királyfi,
meg a többi ludas
csillagrúgó külön-utas?
Csak halánték mögött egyfajta lüktetés:
hagyjam végre földön, ami tört.
ragasztgatni minek a gyötört
Szent Jobbot, mintha port a porhoz -
nem mondhatod, hisz nem kenődöm úgy
fénykaréjnyi nap-térkőre húgy,
az én vizem sehova bokros.

Minden elejtett és mindent ejtek,
hordom magamban romjait?
Kifoszlanak mindétig a sejtek
kirajzolt határaimig.
Hiszen tudom, hogy jogtalan,
ölben, tükörben,
magvából váló szóval itt s ezt
már én is öltem.