Hommage

Pont az a cédrus fenn a hegyen,
Libanonban, majd két kilométer magasan
tengerszinttől, Tripolisz mellett,
naplementekor.

Bár ez nem cédrus, huszadannyira
van csak a sós víz színe felett,
Budapesten, napnyugta után,
tűzfalak öblén.

Pont az. A magány nem nevezett,
mégis, léttűrést lengő ágboga.
Elszakitás tájtól, társtól, koronák
féltésétől a kőbe.

Pont az a "körben az angyalok ülnek",
galambszárnysusogás, és csíkokban
a száradt tanuságtétel:
a gyűlő guanó;

pont az a hegedűszó, valahonnan,
gyermek gyakorolhat, biccen a dallam,
fals húrhang téboly-felsőn -
éjjé tölti magát.

Esőmenet

Ha adta volna az este amit - vagy legalábbis
angyali makacsság fogadta volna el.
Sem ez, sem az. Csak lépcsők felfelé
az öröklött negyedik emeletek pudvás
magasába. Ahol jól kiaszabott árny-
fényjátékból megformált torony
az üres égben kurkászó ujjait
juszt se ejti ölbe.

Ha adta volna utca és arány - vagy legalábbis
a tócsák tükrén egy késett nárcisz-érzet.
Sem ez, sem az. Csak mítoszfogyta árny-
fényjáték jelentés, háttér nélkül;
az ipartelepben árut pakoló
napszámosok esti túlórája
önjár, hajtja, még hajtja magát -
talán az éjfél összehajtogatja.

Fénykalickák, hideg és meleg - vagy legalábbis
villanykörték egymást elárulása.
Sem ez, sem az. A felfénylése mentén
csak annál erősebb árnyék kél, alant,
alantas és felettes. De aki fényt gyújt,
sötétséget teremt körülötte -
nem villany kell ide. Nem díszvilágítás:
otthon-íz parázs.

Ha adta volna. Emlék. varázslat - vagy legalábbis
a tisztesség szerényebb látomása.
Sem ez, sem az. Látványos és hamis
pátoszgesztus kőből, hajtott fémből.
Az áldozatok végképp tehetetlen
mit sem érésére rászegezve.
A párában több sóhajuk lebeg,
a pályaudvar-parti szösz-sötétben.

Ha adta volna önmagát - vagy legalábbis
az önmagának képzelt szerepet.
Se ez, se az. Vénnek való vidék.
Az emlékekből szőtt városok
párálló, vándor denevérpalotái
ahogy belakják a foghíjtelek
sarában parkoló gép-lépték felett
elborult eget.

(-)

Szabad Akarat sétány 42.

Senki nem tehető felelőssé, hogy egy
pitirámában találod magad, nézve ki
a saját vacsoracsatából. A sok pásztor
mind muzsikál, a napkeleti bölcsek
is orrnyergükre tett szemüvegben nézik
a térbe lógatott girlandok barnaságát.
Valahol minden betekintő kitekintés
születés - kisdedgügyögés vár odafenn
egy máriapotenciál kezében. Nem
érdemlem ezt a kegyelmet, gyermektelen,
tovább adhatatlannal terhes, pásztor és
háromkirályok furcsálló tekintetében
lábalok elkerülhetetlen átadás felé,
pásztor, bárany, józsefpotenciál néz,
hogy mit keres itt a bűnbe csomagolt,
ördögfattya junkfood. Mit keres itt
az éhség készen rendelt gyávasága, mit,
a megállított csillag vad égisze alatt,
és miért egy csatakos vénember hozza
a legszentebb megistenülésbe. Elnézést,
pardon, nem is vagyok itt, csak jászol,
ökrök, egy szamár a hálószobában,
enyhe vagyonszag, jézuspotenciál -
legyen, ami van. Még nem a mese vége.
Lefelé is ezt a befelé kilátó, nevetséges,
bádogangyalszárnyú, néma liftet használd.

Van egy rendkívül fontos ikerverse - szerintem a kettő együtt él igazán.

(-)

A régi környék

A kulcs-csikordulás aritmiája,
ki itt belépsz, hagyj itt valami
helyezkedő emléket magadból.
Lépésről lépés. A hosszú udvaron
mosolyog az átjárható enyém.
Oda, hol az egymásra vakolt
álmok ébredő rétegei laknak.
A régi éhek létére vakolt
színek átsejlenek a felső rétegen.
Jó lehet álmodni itt, felhagyva
az ébrenléttel. Réteges pite.
Hagyd itt a helykeresést. Csak
hagyd itt, ejts ki, és helyére talál -
kifújt lélegzet, a többi közt.
Még akkor is, ha csak ezt a követ
ejted múlt-kútba: jó étvágyat.
Megőrzi. Jártál itt. Mintegy a bizony
mondom néked szintjein
helyezkedik, örül a kívánságod.
Legyen szép napod.
Viszed magaddal. A jólesően
sikerült egy réteg ittfelejtést.

A régi környék

szűrt variáció, Nemes Nagy Ágnesnek ajánlva

A kulcs-csikordulás aritmiája.

Ágvégi fényt kifestő levelek.

Az ajtók rendje éh-ritmustalan:

nem zakatol a kint ömlő mi van,

mi van, mi van - itt bent szívdobogás.

Egy mentő ötletnek nőtt itt a ház:

az asztalon kiszóródott cukor

fehér tükrében mosdik a darázs.

Az elválasztás intim paravánja.

Mosolyog, átjárható miénk

térközein a megőrző kié.

Egy pillanatra könnyült senkivé -

az élek éhét nem kulcsolva ágra

egy metszőolló méláz a kövön;

egészen él a ház, lüktetve nő világba

a benne kulcsolt, élhető öröm.

Pünkösdfalat

A város összement, túlhordott létkeret,
gyakran mosott zokni. Megalvadunk,
a nejlonszálak rugalma vesztett szakadozása
ízetlen tréfa, anyagfáradás - vagy
pusztán a megszokott utak rézkarcmagánya.
Holott akármelyik kanyar után
szembe jöhet az angyal, nem fakuló
tollainak botrány tapostatása
a kerekek alatt, a galambdögség
őrzi és fel is mutatja a repülés óvatlanságát.
Kiárad és kiárad. Tollból vetkező
szent lélegzet almacsutka verdesése.

Kívántál galambhalált már*, így érzed
tarkódon a pallos élét. Immár ötvennyolc éve -
vagy majdnem annyi? Holott akármelyik
utca végén kinyílhat valami ismeretlen
térképetáj, eltévedésed tény és vágyálom
egyszerre, mert elgurulsz mellettem,
aki a pillanatba fagytam, alvadó tetem,
zoknilukadás, városmakett a vértelen,
ismétlődő seholban. Most megint
melyik vagyunk? Ki érzi úgy hidak szabdalta
romtestét magára csavarodni,
mint egy istenverte csigaházat, amit

egész súlyával hozni, vinni kell?

*A vers, amelyben galambhalált kívántam.

Átirat (harmadik félidő)

Velem vagytok a gyávaságban,
megszólalásokra göngyölt hangfogók
tétova gyermekei -
de most annyi harsány és öntudatlan
öntökönlövő harsogja magát
rekedtre, hogy szinte
lázadásnak tűnik csöndben észrevenni

a lepukkant kanyar után az
ottfelejtett, míves házioltárt.
Kertek robbannak a gangok
gyalogsági négyszögeibe,
függőkertek sorozzák a függést -
miközben ez a tavasz is túl hamar érik
kiürült szemű anyává. Páratlan

 
és még páratlanabb lényegünk
kivagyi templomtorony kiállás
szeretne lenni, égölbe tolt fütyi.
Mert vetkőznek a lények, a köldökök
alatti alhasív és finom csontú hátak
ifjúsága nyaldossa körül
a megszokásra göngyölt hangfogást.

Meg kell dolgozni a tisztes gyávaság
megadásáért. Hisz tartozunk vele
a felszámolásban kiürült szemeknek -
olyan öregnek érzik önmaguk,
magára hagyott, kárhozatra szánt
fél pár lakkcipőnek a postaládák
mit keresünk itt mi tetején.

Futármeccs

Azért ilyen
mert nem fogott a tollam.
Elbújt a ceruzahegyező.

Más típusú labdához szoktam.
A fű holland és befújták vakondriasztóval.
Mert megint nem nekem
lejtett a pálya.

Mindenki szereti a focit,
meg a verset.
Nincs kőbe vésve, ki
milyen poszton játszik.
Látszik a védekezésemben a fejlődés,
de lássuk be, a jelzőket illetően
még nem elég hosszú a cserepad.

A saját nevelésen túl
ígéretesek az igazolások.
Van egy elvárás a felnőtt szinten,
kell még a posztokat alakítani -
de a legfontosabb szerintem megvan
mind felszerelésbe'
mind infrastruktúrába'

hogy ha kifutok a pályára,
a lelkesedést lássátok.

A falfirka apoteózisa

Láttam a boldogságot én -
legalábbis maga a kifejezés fel lett
festve egy málló téglafalra.
Ha hiszed, ha nem, a magamfajta
híveknek ez istenbizonyíték.

Hogy isten bizony van
boldogság - legalábbis a fogalom
kiszakít a tekintetünkből
egy adott térrészt.
Ha hiszed, ha nem, a magamfajta
hülyéket megnyugtatja ez a látvány.

Mint ahogy megnyugtató,
ahogy az Eiffel-torony fényei előtt
is fényképezkedhet a boldogsággal
egy pár altairi dollárért a
galaxis-utazó.

Ott is, ahol égnek mutat fityiszt
az értelmetlen vastraverz,
meg itt is, ahol mintha egy korszakkal
közelebb dobognánk
a szívküldi epicentrumához.

Vigyünk funkciót a feliratba.

"Sok boldogságot" kíván -
de bizony mondom néktek:
abból egy is elég, ha elég hosszú
a feleződési ideje.

Ha hiszed, ha nem, ez itt egy
kócos ima. Ingyen terítve, a hirdetők,
a térítve feleződők

és a várakozásra ítéltek bocsánatára.

Fine dining az Engesztelés téren

Klinikailag össze nem férő
egymásból kilökődő
terek burkolnak.
Kóstolgat vagy megzabált ez a Gólem?
Egy beillesztett rétegünkben
biztosan emészt.

Én is emésztem - hogy ennyire tág
határértékek közt létezik
a gyermek Jézus ágyi láza.
A műtét sikerült, a beteg
az altatás után félig még kábán
hallgatja a műhibagyártók
áldozathibáztatását.

Csak még egy falatot, drágám!
Egészen finom ez a szalvétába
göngyölt mentség.
Az ételre figyelj! Mert ha bámészkodsz,
garantálom, megint
leeszed magad.

Üvöltő szelek

 

A környezet szívében szégyenítő dráma -
vagy drámakirálynő. Az is megérne egy
misét, nekem miért egyből női a neme.
Persze: növény. Kötelez a szótő?
Alánézhetnék magamnak is:

Szelek csavarta vagy,
dráma-hazugság vagy -
ez is, az is.

Hiteltelenít, ha körülötte
a többi felnövés gyöngéden prózai.
Honnan ezek az ágban viharló
üvöltő görbületek?
Miféle harcot vívsz, bogok szédülő
kényszerű sikolyában?

Mintha egy kopár hegyoldalból
pottyantál volna ide.
Ott láttam kényszer tépte
éleslövészet-testvéreidet.

De itt, a lépcsőházi, megszokott
rendezettségben opera vagy:
köhintések, zsöllye-zörejek -
operált vénaágbog-ária.

 
És vastaps. Persze. Taps.

Peremvidék

A képi hordalékon ahogy
átlábol a reggel.
Napok lepergő gyöngye -
vagy tényleg uszadék, amit
méltatlan volna számba venni.

Mindig izgatott, a kincseidből
hogyan fonnyad szemét.

Vigyázz. Az élet, javát tekintve, ilyen
megkülönböztetések mentén réteges
tektonikákból áll.
Leülepedik. Eljárkálsz rajta.
Ösvényt taposnak kincsed rétegén
az "arra járok" megszokásai.

Felejtés ellen tartod lenn,
mert nem volna való a légbe sivatag,
gyöngyforma sarad?

A lélegzeten kívül belőlünk
tényleg nincs, ami
büntetlenül járhatna levegőt.

Vacsorahitel

Majd, édesem. Most nem ér rá
a szellem világossága fényeskedni,
a jótét lelkeknek sem, nemhogy az
efféle paradicsmos káposztáknak
fasírttal és kenyérrel.

Burgerek meg pizzaszeletek
lakják a meg nem váltott
resztli álmait. Majd, édesem.
Te még ebben az etapban
sem kerülhetsz sorra.

Helyek vagyunk egy valaha nyüzsgő,
azóta sikerrel irtott bolyban.
Járatok sehonnanból a valahába.
Majd, édesem. Felragyogsz,
ahogy a tárnabontás

helyén az immár nevenincs,
apró, kék virágú gizgazok.
Majd, édesem, megguglizod, hogy
klematisz, vagy szerelemvirág.
De közben se felejtsd el,

hogy itt egykor angyal állt a karddal.
Rég kiverték a kezéből az éhes
megrendelők. Majd, édesem.
Nem ér rád a szeptemberi áhitat.
Jó étvágyat. Legyen szép napod.

alakult időközben, egy szigorúbb, húzott változattá:

Vacsorahitel

Majd, édesem. Most nem ér rá
a szellem világossága fényeskedni,
a jótét lelkeknek sem, nemhogy az
efféle paradicsmos káposztáknak
fasírttal és kenyérrel.

Burgerek meg pizzaszeletek
lakják a meg nem váltott
resztli álmait. Majd, édesem.
Te még ebben az etapban
sem kerülhetsz sorra.

Majd, édesem. Felragyogsz,
ahogy a tárnabontás
helyén az immár nevenincs,
apró, kék virágú gizgazok.

Megguglizod, hogy
klematisz, vagy szerelemvirág -
de közben se felejtsd el,
hogy itt egykor angyal állt a karddal.

Rég kiverték a kezéből
az éhes megrendelők.
Majd, édesem. Nem ér rád
a szeptemberi áhitat.
Jó étvágyat. Legyen szép napod.

Nem jár

Nem jár, csak adható

a társadul szegődő tanösvényen

előled szaladó csend.

A kicsomagolás zizgését, a zacskók

gyűrését követő a szemetesekben.

A társadul szegődő elől nem futó

árnyékfénytáncban lakó.

Meg a szakadozó szívritmusé

az odahagyott kórteremben.

Nem jár, csak adható a város. Ahogy

az automatikusan adott jó étvágyat,

néha akadoznak a gépezetek.

Szakadoznak a szálak, amiken

lóg ez a társul szegődés

a kapaszkodó levelekkel.

Előled nem futó ösvényen

csigamód haladó másik irányok:

választhatnád magad.

Nem jár, csak adható az eltévedés,

ami nélkül sose érnél haza.

A társadul szegődő szakadáson

át kell bújni hozzá.

Hogy megérinthessen az alkony,

ahogy a lepedőn motozó

búcsúzó ujjak csendje.

Nem jár, csak adható, hogy

ebédet vigyél léteink fosztó,

szörnyeteg akaratnak. 

Nem rajtad múlik, 

ha majd csak vacsorára fogy el.

A munkásosztály a paradicsomba megy

A teljes súlyával rád nehezedő

magadra vett
terhel, vagy nem lesz grammnyi rész sem
tényleg tied?

A zakatolásban alvó forgolódó
nyughatatlan
kedvetlensége valóban téged is fedő
tüskepaplan?

Mi merhető át kék tányérodra mért
húslevesbe?
Gőze íze átjár, borzongat, sós párája
mintha lepne,

de aztán odébb gurulsz "köszöntem,
szívesen" -
s nem értint többé a másik élet
híre sem.

Felejtés utca 41.

Egy múlt nyílik a rácsok mozdulatlan
revéi mögött - ott laknak a könyvek, a lihegések
a megrakott cájg felett, és benne a könyvek;
az alvó vasak és tükröződö üvegek
mögött a könyvek; az olvasatlan és
viseltes kötésű könyvek, ott laknak
az egykori bizalmak - és a könyvek.

Fűződő emberi kapcsolatokból áramló
szavakat rejtő könyvek. Lelkiismeretfurdalásból
kovácsolt vas éhek mögött az egykor
innen oda, onnan ide hurcolt könyvek.
A Zen, meg a motorkerékpárápolás művészete,
meg a hozzá nem is hasonlító könyvek.

Phaidrosz, farkasom, akire gondolsz,
nem tudod, él-e, hal-e; de
élnek, léteznek a könyvek. Egy múlt
arcodba nyíló kirakatában. Mint ha időbe
dermedt borostyánban, a lihegések -
meg a könyvek.

- az életidőszakról (egy bejegyzés-sorozat közepe, a megőrülésem történetétől összemarkolva):

http://asztalfiokak.blogspot.com/2023/07/kobold-biciklin-26-hollo-vilaga-veget.html

- A Zen meg a motorkerékpárápolás művészete, és a személyes érintettség:

http://konyvvizsgalok.blogspot.com/2014/02/robert-m-pirsig-zen-meg.html

Verebek és Galambok

I'm Lovin It - vagy valami hasonló
tésztaszűrővel szaggatott beszéd:
a gyorsétterem légkondijában
gyerekfelnőttek zavaros
csivitelése cirkulál.
Ki, hol, mikor, hogyan veszítette el,
meg mit talált helyette -
elhallgatom. Papírzacskó zörgésére várok.

Aztán pár méterrel és órával odébb
egy másik peremre vágyó zacskó
sürgetése közben szinte
szóról szóra, mégse ugyanaz.
Ezek felnőttebb gyerekek.
Sikamlósabb a burukkolás.

Mintha ott se lennék -
galambok, verebek. Rám nézvést
fekete tollak égsutrálása rémlik -
persze a varjú is csak miabánat.
Burger King menüt -
tűzön grilleznek '67 óta;
és még mindig nem készültem el.

Verőfény

nem kell. se a duma, sem
a lihegés ugyanarról. nem kell
odahajló szárak iga-jellege. nem
kell üdvözlet. angyali főleg. sem
cuki hagyatékok édes maradéka.

  
nem kell tonnák ítélő tömege, sem
tollfosztó etetés. nem kell baljós
jobb ha se lát sem hall kockavetés. sem
körbefutás, éhek, vágytól villamos éhek
zacskó íze-magánya.

üt-ver ma a nap. nem kell
látnod, milyen ösztön rabláncán
zörget zsirmocskos csigaláncod -

hozd-vidd az igét, némán, mint
aki tudván tudja, hisz ízleli meg nem
szelidült terhek sava-borsát.

Tabula

Mártírjaim az elleni küzdelemben
állunk márványos véset élein -
halogatjuk még kicsit
a felejtést.

Nem kell sok hozzá, hogy a felirat
csak jelek hálója, múlt hieroglifája -
hogy még megfejthetetlenebb legyen
a márványba loccsant értelem.

Hiszen a házainkon már most sem tudjuk
értelmezni a talajmenti rések
szükségszerűségét -
hogy mire gondolt a költő.

Hiszen az ablakaink elválasztott
gangokra nyílnak - már most is
csak az érzések surrannak át
a ráccsal szegett szigetek között -

ahogy a szelek, a huzat, a lélegzet.
Felejts el minket, angyal. Jobban mondva:
ejts fel.

Az elrendelőnek

Rések és közök. A tekintet, a fény, a kerekek
érintkezésmentes áthatolása.
Ennyi volna összesen a dolgom, miközben
az éheiddel egyensúlyozom.
Rések és tévedések. El és meg. Csak újabb
nevetséges nevei vagyunk a
városjáró csutkaharapásnak.

Közök és rések. Közöm lett hozzád,
és persze mégse. Hiszen csak
fuvarozom a gyónatlan bűnök
romlékony ostya testét.
A fényes, fénytelen, hozó-vivő
iskoladráma amatőr szereplője.

Boncoljuk fel, minthogyha élt
és éhségével szintén sebet ejtett volna
ez a lihegő, agyagtestű Város
Anyácska ölek garmadából
álló zigótatestén?

Rések, és közök. Vagdosd, keresd meg,
lökődj ki végül az alkonyi esőből.
Ott, ahol neked fenik, élezik
a tévedést, el, és meg. Hiszen csak újabb
napot áldoztál a révedésnek
felhő mögött tévelygő csillagodra.

Rémlik utca 13 (A Várakozás Csarnoka)

A megvilágítás. Ahogy fénybe cibál
egy kényszer. És a tükrök évada
(akárhogy csuknád) összevagdos.

Törzsi áldozat voltál? Barbár idők
éhes istenének nyiszált engesztelés?
Valaki benned még mindig egy
ilyesforma eltévedést keres.

Az áldott máz alatt, a csaknem felszámolt
Új Szövetség alatt; a számoló, méricskélő
(soha nem annyi) kételkedés alatt.

Valami atavizmus még mindig befelé
kérdez, ahol vasorrú félelmek laknak?
Dörgés kalapácsa, antik szárazvillám,
vagy még mélyebben sztyeppei szelek?

A megvilágítás. Pedig csak a mázat
nyálazza össze. És mégis: mintha rétegek
legmélyéig nyaldosna beléd.