Kiböfögések

Nekem ez a műfajom.

Kiböfögöm.

Nekem kiböfögéseim vannak.

Nem a lélegzet ritmusában

csivitelek a madarakkal,

növök az ágakkal -

nem virágzik.

Nem terem.

Nekem kiböfögéseim vannak,

megtalált, felhasadó kőmorzsa képek,

angyal,

Sziszüphosz,

Jézus -

hiszem, hogy lakik valamiféle élet

a mese alatt, 

még ha nem is tudjuk, hogy valójában milyen.

Szóval nekem kiböfögéseim vannak, 

és én ezt egyáltalában nem szégyellem.

Lehet, hogy ennyre vagyok képes,

lehet, hogy ennyi az enyém, 

lehet, hogy ez az én világom,

lehet, hogy ennek a világnak

tényleg ez a tükre -

vagy csak ennyit engedek belőle látni.

Ennél sikoltóbb mélységei,

és sztratoszférikus magasságai vannak -

ötvennégyegésznyolctized millió fényév

mély, ködpaca galaxis távlata van.

Nekem kiböfögéseim vannak,

mert akkora tartalmak, hogy csak úgy, simán

nem hussannak ki belőlem -

megrecsegtetik a hangszálaim.

Jól eső fájdalom.

Viszont mindezek okán nem ritmusosak.

Nem tud úgy létezni,

nem tud úgy működni,

nem tud úgy élni mint egy népdal,

mint egy azt gondoltam, eső esik -

nekem kiböfögéseim vannak. 

Vagy elfogadod, vagy nem.

Ez a te döntésed.

Én azt hiszem, ezt már zsigeri szinten

régesrégen eldöntöttem.

(-)

Mínósz labirintusa

Ne fáradj, úgyse érted,
mű vészekből kimentett,
miért falnak fel éhek,
melyik kanyar mögött,

a csattogó fogaknak
ha élén acsarognak,
vég nélkül végbe fognak,
nyögünk, nyögöm, nyögöd;

megírva DNS-ben,
mű vészekből egészed,
ne fáradj, úgyse érted,
jártunk már erre, nem?

ellobbant ösztönélet

mű vészekből kimentett,

mű vészbe visszaejtett

fonál-szál életem.

Lazarus

I. m. David Bowie, Nemes Nagy Ágnes, Tandori Dezső

Nézd. Itt vagyok, megint. Magunk alatt.
Az érkezés mivé amortizált.
Történetem van. De nem különbözik
a mindenki által élt botrányainktól.

Nézz le nyugodtan. Nekem se sikerült.
Nem állok, csak vesztenivalókból.
Hulladék, kisded tekintetében.
Ne óvjátok, úgyis rám feszül.

Mindegy, hol éltem. Ez most ugyanaz. 

Csak mintha kissé
műsorszünet volna.

Dáridóvilág helyett a hangyatánc.
Harlekinarcok. Magukat tapogatják.

És mégis. Most, hogy. Így, vagy úgy.
Egy hordalékos Végső Kékhalálban.
Szia, helló. Vagy valami majd
szétfúj. Pont ilyennek. Pontosan.

Arctalanság

 Kertész Imrének (oda, ahova)

Bárki lehetnél. Ez a bomlasztó
alapállapot amúgy üzleti érdek -
tényleg bárki odaképzelheti magára
azt a párducmintát.

Ez a felszámolás amúgy hatalmi
alapgesztus - bárki
képzelheti úgy, izomból is
azt a vicsorgó ösztönt viseli.

Odaülhet a bárki, odaállhat
a diorámák egy pillanatába,
legalább a képzeletében. A térben,
ahol a vágyaid időbe csomagolnak.

Konzumbolylakó -
tömegcikk-istenségek
völgyében járok.*

Ha kiszabadulok valaha, ezt hirdetem
filippieknek és korinthosziaknak.

A kirakatok és léteink babáinak
éhek töltésén túl is arctalan,
fényektől ékes boldogságát.

*A beillesztett haiku eredetileg Birtalan Zsolt egy képe alá született haiku-füzérből való - egy szűkebb formája ennek bekerült anno a Shizoo-kötetbe is.

Folyamatos jelen

Az elválasztások hűsége.
Lángoló pallos választ -
kezünkbe adta az angyal.
Olykor meghitt bejáratok
vezetnek kiűzetésbe.
Neked és nekem megadatott
a látás és látomás -
válaszd el, angyalom.
Nem engedhetünk a kísértésnek.

Olykor meghitt kijáratok
nyílnak a beavatásba.
Eljátsszuk újra meg újra:
ősz jön és mi megértünk
a mustrára. Mégis.
Ha a kezedből hulló
penge láng pernyéjét tényleg
őszi szél kavarja, nem engedem.
Ne engedd el a kezem.

Bejegyzés a mérlegfőkönyvben

Hazahozott szagokból fércelt
patchworkba takarózom.
Nincs igazi gyász a temetkező
testérzet redőiben.
Mondjuk, eufória sincs.
Ezek az ajtón behozott dolgok
(ahogy a behozó) csak vannak.

Megnehezítik a kivitelezést.

Üzlet ez is, egy másik nézetből.
Minden hazahozottért otthagytam
cserébe valamit.
Kifújt levegőt, a szőrök borzongását
az alkaromról - menetszélbe rezgek.
Szétszóratásom folyamatos,
bár nem temetkezés, és

nem pollenmód szétszálló öröm.

Mérleg. Egyenlőre egyensúlyban.
Becsukom a tegnapi ajtót,
hogy kinyílhassak a maira.
Az van írva rá, hogy Pantha Rhei -
vagy Bejárat balra
a második ajtó?
Estére úgyis, újra kiderül.

Szabad szemmel

Az áttekintő látképből sokszor

a legjelentéktelenebb momentuma -

például lufi, hülye szögből.

Ezek a hülye, alvó vasszegek

a kép előterében. 

Nem temető, nem. Szervdonorlerakat.

Ugyanúgy tárgyaivá lehetnek egy

gyerekes rajongásnak - 

de bennünket a függőleges

kötött pálya függeszt fel.

Madzagra kötve, két templom között -

Az Újhité nagyobb. Amúgy ez a régi. 

Ősrégi ez az új hit. Még elemi része a

ritmusosan megejtett emberáldozat.

Egy emelkedett szempár nézetéből

mégis, a fűszálak kócos, úgy hagyott,

porszagú akarása. A szabad szemmel 

tökéletesen látszó rémület:

vetünk, és aratunk. Ennek a párolgásnak

minden kortya a vérünkké válik.

A látványon kívül, valahol

már készülődnek a pályamunkások

a damilos fűkaszával.

(-)

Rémlik utca 13 (A Várakozás Csarnoka)

A megvilágítás. Ahogy fénybe cibál
egy kényszer. És a tükrök évada
(akárhogy csuknád) összevagdos.

Törzsi áldozat voltál? Barbár idők
éhes istenének nyiszált engesztelés?
Valaki benned még mindig egy
ilyesforma eltévedést keres.

Az áldott máz alatt, a csaknem felszámolt
Új Szövetség alatt; a számoló, méricskélő
(soha nem annyi) kételkedés alatt.

Valami atavizmus még mindig befelé
kérdez, ahol vasorrú félelmek laknak?
Dörgés kalapácsa, antik szárazvillám,
vagy még mélyebben sztyeppei szelek?

A megvilágítás. Pedig csak a mázat
nyálazza össze. És mégis: mintha rétegek
legmélyéig nyaldosna beléd.

Két kinézet

 

A kinézetéről senki nem tehet, 

az örökség, meg hajlamok,

ahogy gizgaz hajak tapadnak

a domboldalak izzadt homlokára,

ahogy az erdő veszejteni kész

fái alatt lapul a közöny,

olyannyira következmény,

annyira esetleges.

Felelős vagy az ötven feletti

arcodért, a ráncok pókhálós rajza

ősök bűne mellett a választásaid

rajzolta árkok térképe:

fedezékek a lövészárokháborúban

ahol az önfelmentés egymást

távcsöves puskával levadászó

penészei tapadnak.

Felelős vagy a fegyverszünetért,

szemgolyód kapuja mögött?

Koponyabolygód vasmagvában 

szorítva, nyomva, összefogva

ionizálják egymást a nézetek.

Felelős vagy a kinézetért,

ahogy tekinteteden át kinéznek;

hallga: sörényük hányó-vető

huszár igék robognak elő

a fogaid szegte karámból.

Gondolkodtam a blogos megjelenés esetleges többletén, hogy mi legyen a csábítás, amiért idekattintasz, hogy elolvasd még egyszer, abban a kinézetben, amit nem korlátoz a megosztó buta szövegmegjelenítése. Vers variációja lehetne itt, dokumentálva az alakulást akár, hiszen menet közben belenyúltam ebbe a folyamatba, úgymond szabályoztam a versfolyamot; gátak közé szorult végső mivolta korántsem biztos, hogy a legjobb variáció - lehet, az eredetileg többet kanyargó, árterek növényi pompáját vető kiáradás valójában kócos mivoltában is többet jelent, többet ér.

Bonthatnék itt tárnát, azaz leáshatnék a versmagig, hogy mi provokálta, honnan az ötlet, mi a forrása, hogyan hagytam magam, hogy elragadjon, sodorjon. Ezt nagyon sokszor megtettem már, amikor úgy éreztem, a magyarázat hozzátesz, hidat ver az értelmezéshez a folyam felett. Nem tudom, nem szeretném, ha kényszeressé válna, a parttalanító fecsegés félő, szétterítené itt a lassuló értelem míg a szem ellát deltatorkolatát, megsemmisítve magát a célt: elvesznénk benne.

Vagy összeránthatnám itt haikuba. Az is egy érdekes irány, és vissza akarok találni abba a szemléletbe is, ülni a folyam partján - dinnyehéjleső. Meglátjuk. Valami lesz.

Egy másik Valhalla

A roskadásig érlelt kultúra
nem talál szavakat. Itt biztosan nem,
ipari vágyak elfelejtett csarnokában.

Pedig létezik, elengedhetetlenül része
a romépítésnek ez
a viseltes békétlenség.

Együtt élünk vele, mint a szeretőd exe
közétek fekvő árnyékával.
Biztosan van, ott nyújtózik a
bedeszkázott hátsó udvarokban,
és bár roskadásig érlelt, ahogy a kultúra,
mégse szedi le senki.

A tudatod alatt fémen csikorgó élek
hősi éneke. A marógép gúnyos
feszültségbe dugva kiharap
egy részt a félelemből. Itt először
minden életnek készül, de látod:
a végén úgyis fegyver válik belőle,

elmarkolja a bandita idő.
Együtt élünk vele. Velünk együtt
halomsírba roskad.

Észak (Egy vers evolúciója)

 

Északi szélben

Lényeink és szeretve tisztelt városunk
árnyékos felében az elnyelődés csarnoka
Glaðsheimr romjai meredeznek.

 
Valhalla - ahogy a divat felékszerezné a
jobban csengéssel. Itt álltak a taglók
lemoshatatlan mészáros-trónusai.

 
A sok kis odin, éheink isteni rabszolgái,
meg a tudás terhétől fátyolos disznószemek -
minden állat mindig előre tudja.

Csak nem hiszi el. Ahogy mi sem, hogy
félelemből gyúrt isteneink majd
számon kérik rajtunk a romlás gyalázatát:

előre tudjuk, csak nem hisszük el.
Ezt a szeretetlenséget is vértől iszamós
fejünkre olvassa egyszer valaki.

(2023.12.29)

Norður vindur

Valami árnyék motoz a palotában.

Rugdalózó hörgések emlékezete.

Glaðsheimr mulató örömének harsány 

hangjai alól, a szúrás nyomán előlüktető vér. 

A városunk legszívesebben megfeledkezne róla.

Előre tudja: így romlik el, így foszlik el,

mikor a funkcióját vesztett hitek árnya-

vérét eresztik. Motoz a palotában.

Minden állat, mindig, előre tudja -

csak nem hiszi el. Az éhek alól 

nem hiszik nézni a kést, a böllér

kihűlt, távolságtartó tekintetét. 

Ölni sokadszorra ugyanúgy csak egy munka.

A sok kis odin, éheink isteni rabszolgái,

meg a tudás terhétől fátyolos disznószemek.

Számon kérik rajtunk a romlás gyalázatát:

Előre tudjuk, csak nem hisszük el.

Városunk árnyékterében az elnyelődés csarnoka -

ezt a hanyagolást is vértől iszamós

sebeinkre olvassák majd az éhes istenek.

(2023.12.30)

címkétlen

Kovács Tímea képei

én istenem nemcsak enyém
másra dettó esik a fény
potyogásunk mint az eső
aj bár tanúnk ne csak leső

én istenem ez nem ima
gyónni minek kérni hiba
ami burján mind elenyész
mi a ráknak ez az egész?

én istenem nemcsak enyém
kire hulló árny ág hegyén
állnék alá, egy se szeret
véteknek se érvényesek

én istenem békém oda
menekülnék vajon hova
ölelj át ha ráérsz este
vérezzük egymást sebesre

Rozsdaövezet utca 5.

Saját kép. Pont ott, ahol.

Látta valaki Megaira nénit?
Az Eumeniszek gangján, ahol a Jóakaratúak
megigazulnak, árnyékot vető levélzet alatt
lapul a törzsvásárlói kedvezmény -
ahogy a szégyengéles, kitinpáncélos bogarak.

Ez az átadás zavartalan lesz -
gondoltam, de aztán nem nyílt. Majd mikor mégis,
az irgalmatlan űrbe lógott pókofonálon
kezemből az akciós ajánlat.

Most tényleg fel kell másznom az
inverz alvilág égő fenekéig?
Látta valaki Megaira nénit?
Emberek! Hát nincs se útbaigazító kísérő,
se csónak, se obulus?

Csak üvegművészetnek loccsanó
közömbös égvizek?

Hogy adjam át a rendelését, drága?
Ha maga se tudja éppen hol lakik,
miféle gyűlöletekben? Az irígység és a bosszú
istenője, valamelyik ajtó mögött -
Nem látta valaki? Hol emészti az
isteneink csócsáló rozsdaövezet?

Végszó után

La Kópark

Tegnap végső elkeseredésemben

ellógva a munkát és egy csodálatos hármas

zeneterápiáját meghallgatva mintegy

kiteljesültem.

Azaz pontosabban a végső

elkeseredés után egy picivel, mintegy

a teljes kudarc üdítő lábjegyzeteként

játszottunk egy nap a világot.

Talán még inkább: a legvégső

összeomlást megkoronázandó

mintegy, megint nem vettük észre a 

tulajdonképpen világvégét.

Tegnap végre megérkeztünk, és

otthonosan berendezkedtünk a semmiben,

ahol valami majd csak lesz,

valahogy majd csak lesz,

szarni rá.

Tegnap volt a mélypont ünnepélye.

Tudod mit? Olykor tényleg elhiszem,

hogy megérkeztünk a végső

elkeseredés utáni állomásra: 

Fővám tér, ezek itt Mória falai,

és mégsem maradt romhalmaz utánunk.

Ha tényleg tegnap volt a mélypont ünnepélye,

nekem reményt ad, itt, a végső

elkeseredés után: hiszen

innem már csak felfele van.

Azaz pontosabban a fel-ejtés,

ahogy mondani szoktam. A visszaválthatatlan,

üvegharang aljú borosüvegek

áldott évada. 

Ábrahám, vagy

az Eseményhorizont kebelén.

Hellóka

4h 54 km

Szervusztok, megint én jelentkezem.
Narratíva vagyok, amely mentén
ez a város egy betegségjelenség.
Vagy csak nem szólítottam öreganyámnak:
amíg ő a vacsoráját, engem az ő mérge esz.
Még mindig egy algoritmus rabszolgájaként,
bár most egyfajta szabadságon:
a mi szabadságunk is betegségjelenség.
Nem értem a szavakat, én már régen
nem hagynám magam kiejteni.
Szervusztok, megint én jelenkezem.
A napokban többször is öregembernek szólítottak -
vihogja bennem egy továbbra is éretlen kamasz.
De ez a dolog sem tűr halasztást,
valakinek el kell végeznie a végtelent.

Város utca 19

A hátad mögül nézve,
videojátékban, alteregót,
ahol az angyal állt a karddal.
Onnan engeded fel az alternatív
valóságok lépcsőjén, fel, a véget érés
harmadik emeletéig.
Elnézed ezt a pályát közben -
unalmas ajtók mögül
kukucskálnak, ha egyáltalán, a zombik:
erőszak- és érintkezésmentes
marad a játékmenet.

Valaha állt egy hátsó lépcsőt is
befogadó, harsányabb traktusa ennek
a házforma közönynek -
érzésed szerint a hátad mögül hátranézve
meg is pillanthatnád.
De minden biztonságérzet lehet hamis -
ahol valaha angyal állt a karddal, ott a játékos
folyamatos készenlétben áll:
nem nézel mögéd. Onnan jöttél -
ott már emberi számítás szerint
nem maradtak szemtanúk.

Város utca 2.

Arra tovább, az ornametális

káoszon túl a mentális azonosság -

illetve a nagypapa, aki vegán.

Az egész család összegyűlik, 

kora reggel óta sütök-főzök,

mindenki alig várja, kivéve

a nagypapát, aki vegán.

Sólet lesz persze, libacomb,

füstölt libacomb, egész, mosott tojás,

némi marha,

ahogy mindannyian szeretjük,

csak a nagypapa eszik külön,

aki vegán.

Ez a legújabb kattanása. De

legyen, ha ez tartja frissen 

benne a kíváncsiságot,

hogy innentől vegán.

Kóstolja meg, fiatalember!

ez a papa része, 

kijár annak a kóstoló, 

aki kihozta az ebédjét

a családi ebédbe

a nagypapának, aki 

alig egy hete úgy döntött: 

mostantól vegán.

Város utca 13

saját

A helyszínelőnek nincs könnyű dolga.

A nyomokat nagyrészt eltakarították azóta,

enyhe bizonytalanság övezi hát

az óvatosan eljett kijelentést:

ez is háborús bűncselekmény volt. 

Negyvenöt, vagy ötvenhat. 

A sérülések iránya becsapódáskor 

szétrepült szilánkokról,

törmelékről tanúskodik;

a vérző oszlop viszont látványelem.

Mint a könnyező Madonna:

hit kérdésébe, tévútra vezetne.

Nem lehetett komoly és kiterjedt a kár.

Hiszen a lépcsőfordulóban

szemrehányó tekintettel figyelnek

az eredeti ólomüvegablakok.

Egyik sem tanúskodik:

jogukban áll hallgatni.

A helyszínelőnek nincs könnyű dolga.

Azt valószínűsíti: valaki vérzett itt;

bár a nyomok teljes bizonyossággal 

nem utalnak az akkori bűntett 

végső kimenetelére.

A tegnapi menü

Vendégtérre néző otthon -
akaratlan vendéglátás karba font kézzel,
a bejáratnál euróval csencsel két alak és
az árfolyamról vitatkozik,
mögöttük valaki ott felejtett egy komoly,
Robust márkájú súlyt
a fekvenyomópadról, hever egy kézikocsin -
szóval az egész hétköznapi szürrealitáson
átgázolva dédelgeted magadban
az arcodra írt közönyt:

nem a te dolgod odébb
gurítani ezt a belvárosba gründolt
többfunkciós házat -
az arcára van írva, hogy nem érdekli,
mekkora késéssel érkeztél.

Város utca 68

A Gangvégek, avagy egyszer a körfolyosó is véget ér oldaláról

Csak úgy, mert mennék, nem eresztesz,

operabálba illő lépcsőn fel,

elsőre rögtön. A lifted is kulcsos.

És csak átadás után

derül ki: a gangvégen,

ahol a körfolyosó is véget ér,

nyílik egy befogadóbb. 

Bár az meg tévút. Oldalsó

bejárathoz visz le. 

S az udvarodon át nincs visszaút

előcsarnokban miliőt

legelésző szamaramhoz.

Csigalépcsőn csavarodva

sajnáltatod magad:

itt valakik egy cselédajtót

nyersen befalaztak.

Csak úgy, mert mennék, nem eresztesz,

ahogy a télbe pihéllő, meztelen

libabőrét illegető tini:

nézeted magad.

Kopottas díva-drágám!

Hidd el, ha volna két étvágy közt

időm, közöm,

maradnék még. Hogy éhedbe vezess

kormarta rácsaiddal.