Lazarus

I. m. David Bowie, Nemes Nagy Ágnes, Tandori Dezső

Nézd. Itt vagyok, megint. Magunk alatt.
Az érkezés mivé amortizált.
Történetem van. De nem különbözik
a mindenki által élt botrányainktól.

Nézz le nyugodtan. Nekem se sikerült.
Nem állok, csak vesztenivalókból.
Hulladék, kisded tekintetében.
Ne óvjátok, úgyis rám feszül.

Mindegy, hol éltem. Ez most ugyanaz. 

Csak mintha kissé
műsorszünet volna.

Dáridóvilág helyett a hangyatánc.
Harlekinarcok. Magukat tapogatják.

És mégis. Most, hogy. Így, vagy úgy.
Egy hordalékos Végső Kékhalálban.
Szia, helló. Vagy valami majd
szétfúj. Pont ilyennek. Pontosan.

Karácsonyi oratórium

Kovács Tímea képe

Már nem elvárás, hogy e misére

a legszebb fehérben, feketében. 

Tarkállnak a színek, ahogy benépesül

a koncertterem.

Pedig a nyíló, óvó angyaltollak

másik nézőpontból árnyékot vetnek.

Fehéren, feketét. Fehérül, feketéllik.

Alóla nézzük, egykor volt szentestéje

mit suttogott a Tamás templom 

egykor volt karnagyának.

Nemcsak a legszebb fehérben, feketében,

ahogy a kottalap a karmester előtt -

övé az első csembalószólam is.

Régizene. Egy még mindig új

hatását keltő, de már sokat látott

árnyas teremben.

Ahol a falon nincs a történet festve-faragva,

mint a templomokban. A méltósággal

bábtáncoltató betlehem. Meg a passió:

angyaltoll fénye, jövőt vető árnyék.

Hangosbetlehem. Egykor volt bátran született.

És ha megérint szárnyainak suhogása,

megérint, miért volt bátor benne

örvendező pásztorok gyűrűjében,

születés, fehér alatt, előre

a Mária-siralom feketéje.

A Bárány nem száll fel a fekete hetesre

Nathaniel Barlamnak, Peter Gabrielnek, meg a régi Genesisnek

Amikor mesét rajzolhattam volna a hangnak (hiszen akartam), még nem sejtettem, milyen lesz látni az összeszorított keserű ajkaid a zserzetesi csuha barnája felett, ahogy felszállsz és leülsz, bőven elém, nekem szerencsére háttal.

Hogy nem veszed észre, amikor felszáll az asszonyszemély, akit - és odaül a bal oldalon, pont a veled átellenes ülésre, bár most a régi dac már nem kirívó: a szeplők, a tetkók, a piercing, még az egykorinál jóval fakóbb haja vöröse se.

Hogy látlak benneteket, ahogy háttal és egymásnak is háttal, még mindig háttal, abban a történetben, ami a mozdulataitokból mindmáig tisztán nyílik, hogy összehangolt a félelmetek és undorotok egymástól még most is, és úgy is, hogy észre se veszitek egymást.

Velem átellenben az ördög ügyvédje, bornírt vén alkoholista; lám, szinte minden szereplő az egykori perből, így, a holt időben szinte üres busz első traktusában; hiszen jómagam is, aki csak tanú, akkor is, meg most is - talán a vád, talán a védelem tanúja, nem tudom.

Még szerencse, hogy a főinkvizítor a telefonját lustán görgetve be se pillantott az ablakon, a Zugló vasútállomásnál; neki túl lassú lehet ez a járat - de a Bárány se, hiába reménykedem, most se szállt fel egyik megállóban sem erre a befelé tartó fekete hetesre.

Amikor mesét rajzoltam volna a hangnak (hiszen akartam), szerencse volt, hogy nem tudtam rajzolni (most se tudok); a mások hangjának segedelmével sokkal könnyebb volna ezeket a történeteket ennél gömbölyűbbre hazudni - hogy guruljanak.

Verdesés

 

Beszélgetés egy olyan idegen nyelven,

amit nem tanultál, és mégis: érzed.

Miről beszélget két mesterségét

áhitatos szertartásba göngyölő ember.

Ez a "miről" alá- és fölényúl a fogalmakon

edződött összefogdosás lehetőségének:

téged ragad meg. Ragad el. Elragadtatásod

csordulna jelekbe - karvaly karmáról

csurranó galambvér. De amiről a

világban, a világról, a világnak beszélni tudunk

az legtöbbször csak ennyi. Elragadnak, és visznek,

tájjá tágul közben, becsukott szemű

nyíló figyelemben a mondhatatlan.

Megőriz

Mindenféle nyákozás

szeleiben is a reggelek semmihez

nem fogható íze. 

Meg ahogy

egy végigpörgetett kocka nap

után lapjára dőlve mindegy,

milyen szám.

Elneveted magad, mert

el kell - kell ez az el, a

ki tudja hová, a csak úgy fújjon

ebből a nyákszagból a szél -,

a végén (ha akarod, ha nem)

ébred a nyugalom, a

meghajlás; 

vagy van taps, vagy nincs, de 

mivel ott idő sincs, se az ünneplés,

se a közöny nem tart 

semeddig.

De most még tartasz,

fütyöréssz dallamot a 

kockadobáshoz.

Azt úgyis csak a kezed.

Mert a szádban a reggel, a délelőtt,

a dél, a délután semmihez sem

fogható íze. 

A világ rajtad fuvolázik,

és mindegy, melyik istennek:

imádkozik a dobogásod. 

 

Ferdítés egy másik felekezet kincsén

(régi grúz ortodox templomi ének; I. Chavchavadze szavai. A Samtavro Apátság kórusának írta)

Lábad elé térdel

a létem úgyis, Istenem.

Nem kérek tőled

vagyont vagy dicsőséget.

Nem esnek jól számból

az egykor szent imák,

mert keserű ajkak

megrontották őket.

Magamnak nem kérem

a te szent kegyelmed,

de éneklem neked,

ezt az éneket:

bocsáss meg az ellenünk

késsel fenekedőknek,

mert nem tudják,

hogy mit cselekszenek.

Tavaszi nagytakarítás

csak azok a hangok férnek a fülemhez
amiben tavaszi illatok -
minden egyebet összesöpörtem
mert vág ha széthagyott:
ne lépjek véletlenül bele
a véleménybe
inkább legyek vevő a
szélbe göngyölt létreményre.

csak azok a képek, amihez
nem kell szemüveg
amin nem sejlenek át a
bajt sejtéseitek:
tavasz nyakig a bajban húsvétban
költészetnapban -
ahogy kamasz magam
csak úgy olvasni hagytam
úgy járjon át
behunyt szemmel is ízleljem
a felelőtlen percek mámorát.

csak a tegnapi sonkasütés
halványuló szagízére ülő sülő kalács -
intés és őrzők és
parancs és jó tanács
most csak egy fohászba férő törek:
végre befelé pörgetem
amerre nyílik úgy hagyok
imát reményt hitéletet.

sok nincs ebből a mából
lehet holnap törő lélekre reccsen -
mégis nyílik majd ég ragyog
a nappalt őrző csillagod
felettem
ha bűnös ácsolat és szög
marcangol jajgatsz
van valami a levegőben
ami nem a fájdalmaink ízétől
aggodalmas.

csak azok a hangok férnek
mellém amik simogatnak
nem fenek élet jövőt feszengő
karcos szavaknak -
csak ami mit se kezd se nélkülem
se velem
ami a természeténél fogva
kegyelem.