Beszélgetés szeptemberben

Borsik Miklós: Átoknaptár/szeptember

Számozatlan

Nyomul a furdalás, a járatlabirintus
folyásos alján. Lásd, honnan folyik.
A dúcot az elméd tévedt
felén, ahol kelt. Annyira
gyorsan, ahogy a villámárvizek
táplálják egymást, tévtan, konteó,
keresd a forrást. Pontosan kitől.
Ahogy az önostorozás, a szóra szó
lejtésére rezonálva befutotta
elméd kerítésfalát. A lelkifurdalás
repkény módjára nedvet hasznosít -
mondd neki, hajtásban a nedvnek,
nem te. A keltő. Az ültető hibás.

(-)

A vers keletkezésének körülményeit kicsit körüljártam egy asztalfiókás bejegyzésben.

Világzenész

Mikor találkozunk, elnémult műhold,
perdületet veszt a súrlódástól,
elég a légkörben -

valódi mivoltod megsemmisít.

Pedig a rajongáson túl
látom a vonzó szerepek
összehasonlító geometriáját is -
a pályarajzot, mert hisz te is
valami nálad nagyobbhoz gravitálsz.

Valójában lenne mit mondanom, de
ez a per tu is hamis, nem jön
élőben számra a te - mintha nem is
beszélném a nyelved.

Pedig látom, nem a rajongás
bamba bociszemére - tényleg
pezsdítő eszmecserére számítottál.

De erre képtelen volnék. Elnémult,
jelet vesztett műhold.
Pirulok. Szűzlény, ha baszni visznek.
Égés, mondom - a megsemmisülésig.

Szerintem mindkettőnknek jobb,
ha úgy teszünk,
mintha ez itt meg se történt volna.
A várva vágyott nagy találkozás.

A felelősség hárítása

 

Ebben a ködben a reggel 

különösen aljas színezetet ölt.

Riasztó élességgel álmodom

cserbenhagyásos szerelmi gázolásról.

Szia. Repedezett szélvédőn

kirajzolódó ütött csillag.

Szia, Kiscsillag. Mit óhajtanál?

Ebben a ködben a reggel

óhajok hídja. Ne essél, úgy. Hogy

hangtalan remegsz. Míg

kimarjul belőled a pára.

Hogy csak varjak, hogy a dögevők

el és visszarebbenése. Ne.

Felkeltél. És. Ezt óhajtanám.

Ebben a ködben a reggel

következmények nélküli csattanás.

Lehetne. Ebben a ködben

a reggel mintha. Meg se történt. Volna.

Szia. Repedezett szélvédőn

árválkodó ütött csillag.

Felkeltettél. Lenyugodhatnál.

Ebben a ködben a reggel

egy kettős látás. A folytonossági

hiány az üvegen. Az okozója remélt

hiánya a szemetes útszélről.

Útszéli vágy ez, Kiscsillag. Kurva vágy.

Remélem, az összes folyománnyal 

együtt csak álmodtalak. 

A demonstrálóknak

Passzivitásom igazolást követel -
anélkül minek igazulnék itt nektek tovább.
Nagyon szurkolok. Mint egy focimeccsen az
esélytelen kiscsapat rajongója, aki
amúgy a világsztárokat jött megnézni, de
elragadtatja magát.

Viszont ettől még nem vagyok a pályán.
Ott álltam a rendezvény, a flashmob
kezdete előtt a meghirdetett esemény
szélén, fél órával a kezdete előtt még
ott álltam, és csak azért nem gyűrögettem
a megírt szavakat a zsebemben, mert
senki nem gyürkészi a telefonját.

Amikor észrevettem, hogy valójában
nem állok ott. Vagy csak úgy, ahogy
a kiscsapat rajongója, aki
amúgy nem is szereti a focit.
Nem vagyok költő, sem slammer, sem
ez, sem az. Vagy legalábbis a szemetekben.
Nem itt akartam legitimálódni, mint
az utolsó tíz percre kétségbeesésből
becserélt játékos, aki aztán
nyilván nem csinál csodát.

Ez a mindenki ügye a színjátszás
kellékei közt és jelmezében -
de színjáték lett volna, ha lelkesedem.
Nem vagyok Noár, csak egy
röghöz kötésből diplomázott
kelet-európai tablettás borváltozat;
nagyfokú pszichikai vakságot fejlesztett ki
bennem a gyermekkorom, és
valaki bennem ebben a rossebes
alattvaló-szerepben amúgy
kiválóan érzi magát.

És nem akartam találkozni a magam gerjesztett
kétségbeesett szerelemmel sem - főleg
ha sikeresen elmúlt azóta.

Én letargikus vagyok, tulajdonképpen
jó alattvaló. Csak egy néző. Nem rólatok,
hanem rólam szólna ha belekiabálnék
a meccs ótvar légkörébe. Bár
az egésznek díszmagyarra vett
bundaszaga van, tényleg, és
penetráns alkirályság-szaga a
drágán vett és mosdatlanságra pazarolt
nyugat-európai kölni alatt -

én kábé megbékéltem azzal, ami van,
úgyhogy elszivárogtam onnan, akár
a régóta hiába várt, mégis
túl korán érkező eső.

a tál fölött

áldozat-világom teljesének
ipari méretben terméket terméketlen
húshaladvánnyá zabáló kannibáljaként
szégyelljem magam

amiért nem én
szúrok zsigerlek töltök főzök sütök
csak a folyamat végén támasztom
tátott szájjal gyorséttermi asztalok
felületesen letörölt lapjait

ez a tátott száj szájal
itt és most nektek
bámuljatok foghíjas hitelébe
bámuljátok foghíjas lapjait

mert folyamatosan bong bennem
hogy áldozat-világom teljének áldozom

disznó szentostya húsát
vagy gabonaszemek nekem rendelt
porrá tört kelesztett kemencés hőben
ropogósra sütött zúzalékát -

e nézőpontból húsimádó vagy vegán az
szinte mindegy

énértem vagy világom
hogy hízzak és hízzak
létszámomban természettestben
burján daganat

legalább ölnék
az tisztább viszony az elfogyasztott
áldozat utolsó hörgő magánya
kitépett növény illatkönnye gyümölcs
magva szakadása lennék egy az egyben

szent áldozás egy kannibál isten
futószalag-éhét tömendő
férgeknek hajított hús-vér áldozás
lennék a körforgásban
amit teljesen
összes kigöngyölt székletével
szégyellünk megvallani

(egy pasas azt tanította egyszer
szent titok-mentes józan pillanatában
hogy amikor eszel
kérj bocsánatot

mert te vagy a kenyér és te a bor
te vagy az összes érted adatott
megváltás bűnök bocsánatára)

üzenet katának (kielégülés után)

az egyáltalán nem háttér
hatalom szenvedélye a függés
csüggesztő függés a belőlük
kiterjedő erjedésből
sodort kötélen.

ezért bontaná vissza a
szabadrabságot - mi által
egyszerűsítve fizetjük a kurvát
akihez havonta egyszer elzarándoklunk
egységes tarifával ürülni.

drága katám nemsokára
eljárás indul ellenünk
üzletszerű kéjelgésnek minősül a
kifizetésed pedig amúgy
végre gyakorlottan nyalunk és
megtanultál tőlünk
kielégítően szopni -

ellep bennünket az együtt működ
és téged is berántanak a teljes
foglalkoztatottság nemzeti bordélyába
ahol csak ugyanígy
betömhető likak testképzete leszel

de a jognak asztalánál
ott ül majd a madám és
az ügyfeleid is alaposabban megválogatják
az árpádsávos nemzeti kidobók

csocsi katám félek már csak
néhány alkalommal találkozunk
ideje bevallanom hogy
ahogyan a sztereotipiákban
írva vagyon

kicsit
szerelmes is voltam beléd.

A hírfolyamok elhagyatottsága

Sjónnak, a CoDex 1962 olvasása közben

Értékén mérem. Ahogy sakkozni fejben
művészet, úgy fejben festeni és
fejben zongorázni szintén. A különbséget.
Mert persze ez, vagy az különb.
Akkor különösen, ha egyszerre
lakják be a koponyád.

Képzeld el, hogy a könyv, amit
a kezedben tartasz, darázsfészekké változik.
Dühítő magabiztossággal rajzanak körül,
szállnak a szádba belőle a szétkenhető,
mézes és csípős mondatok.

Mert ez egy különösen különb könyv, ami
csak úgy: van. Ha nem olvasod tovább, akkor is
beleköltöznek a mondatai a szádba.
Kaparják a torkod, beszédre
kényszerítenének. Ki akarnának jönni belőled, úgy
hogy mégis benned maradnának.

Kint is és bent is -nának, és -nének. Értékén mérem.
Ahogy a gólem növekszik, úgy csökken benne a
magabiztosság. Nem tudod lenyelni
a beléd költöző igéket, valaki ráírta a neved,
nem fér le a torkodon.
Képzeld el, hogy a falat, amit
a nyelveden tartasz, nem fogyatkozik, fejben
egyfolytában nő.

Ahogy a
másra fordított idővel arányosan nő
a szokott, félig vízzel telt
ladikokkal foltos
hírfolyamok elhagyatottsága.

Fejben tájékozódom. Értékén mérem.
Kedves -nának és -nének! A művészet
is meghal a végén.
De csak ha becsukódsz,
akkor indulsz el.
Végre, Valamerre.

Úr - az űrből

Tőkés Hédinek

a külső űr látszik, hogy nem látszik, hogy
fényszegek ütnek a sötét holt közönyébe, ami
üres; nem látjuk mibe ütnek lukakat a fény-
szegek, ez a nincs, ez a nem látszik, ez a
külső űr a nyitott szem előtt éjjel, amikor
meztelenek a kilőtt és szemlére fektetett
angyalok; a nappal kilégzett párafröcsögés-
től habzó irizát labradoritja alatt is bújó
sehol, nézed, nem néz vissza a külső űr,
látszik, úgy hívod: a semmi, körülveszi ezt
a jelentéktelen testet, amin egy hozzá képest
is jelentéktelen méretű porszem akar, tud
tükröződni a végtelenben, a külső űr lát-
szik, hisz látod, hogy nem látszik, általad
betölthetetlen -

a belső űr ezzel szemben az anyagban, a
szemfenék sejtjei közt üt lukakat, amikor
a nézésed csak a lusta vegetáció közönyös 
pillantása, hogy se préda, se fenyegetés, se-
hol a csillantó értelem, az angyalok vértől
lucskos szennyes tollait se tépi a nézésed,
se most, se máskor, a belső űrnek se ideje 
se tere, a hiányzó értelemtől elérhetetlen, 
hogy nem mos beléd a kint, és elkövetkezett
a lélek sötét éjszakája a sejtek testedhez ké-
pest mérhetetlenül jelentéktelen méretében
mély kút, ahová nem szüremlik a képmás
és pont mert látszólag tele van, bár sehol,
hiszen hol laknak bennem ezek a szavak,
látod, nem látszik, általad telerakva is 
betölthetetlen -

pedig Úr van a
külső űrben, csak most túl
messzire látod

pedig Úr van a 
belső űrben, csak most túl
közelről nézed

Tavaszi nagytakarítás

csak azok a hangok férnek a fülemhez
amiben tavaszi illatok -
minden egyebet összesöpörtem
mert vág ha széthagyott:
ne lépjek véletlenül bele
a véleménybe
inkább legyek vevő a
szélbe göngyölt létreményre.

csak azok a képek, amihez
nem kell szemüveg
amin nem sejlenek át a
bajt sejtéseitek:
tavasz nyakig a bajban húsvétban
költészetnapban -
ahogy kamasz magam
csak úgy olvasni hagytam
úgy járjon át
behunyt szemmel is ízleljem
a felelőtlen percek mámorát.

csak a tegnapi sonkasütés
halványuló szagízére ülő sülő kalács -
intés és őrzők és
parancs és jó tanács
most csak egy fohászba férő törek:
végre befelé pörgetem
amerre nyílik úgy hagyok
imát reményt hitéletet.

sok nincs ebből a mából
lehet holnap törő lélekre reccsen -
mégis nyílik majd ég ragyog
a nappalt őrző csillagod
felettem
ha bűnös ácsolat és szög
marcangol jajgatsz
van valami a levegőben
ami nem a fájdalmaink ízétől
aggodalmas.

csak azok a hangok férnek
mellém amik simogatnak
nem fenek élet jövőt feszengő
karcos szavaknak -
csak ami mit se kezd se nélkülem
se velem
ami a természeténél fogva
kegyelem.

Kijárhatatlan

A fölénk feszülő kupolás
lélegeztetőgépre vetett tekintettel
amit felhasogatnak röptük hullámaival a szarkák
amit összeszemetel a rigózaj -
kijárási korlátozásra ébredtem.

Tegnap már fegyelmezetlen
forgalmak hömpölyögtek.
Csapatokban játszó gyerekek, és
négy fal közül szabadult anyák.
Az építkezéseken csoportosuló sárga mellények, és
a tavasz lélegzetével átjárt sétafikálók.
Sokan viseltek maszkot, de
látszott: az önkéntes rabságot egyként
elkomolytalankodják hívek és
hitetlenek.

Volt egy átadásom - egy intézmény
negyedik emeletére vittem meleg ételt
a valóságos karantén hidegébe.
Ne kérdezd, mit kerestem az
intenzív csengethető ajtaja előtt -
szegények. Akárcsak a katonáknak, az
első vonalban küzdő
orvosoknak, ápolóknak is ennie kell.

Értelemmel teli, de végtelenül fáradt tekintet
nézett végig a védtelenségemen, a maszk mögül
fojtott hang kérte számon a
gumikesztyű hiányát - de ha egyszer
kisebesedem tőle...
Pár szóval átbeszéltük, hogyan, miért
kötelességem így
a ritmusosan megejtett
kézfertőtlenítés.

Mennyire komoly a helyzet kérdeztem.
Komolyabb. csak ennyit mondott,
hogy komolyabb.

Láttam rajta, hogy lelki szemei előtt
már egy gépre kötözve lebegek élet és
halál között, ahogy a háta mögött -
mint akik a háta mögött.
Szerettem volna megölelni, hogy
esetlen szavak helyett a test
őszintesége köszönje meg a köszönhetetlent -
hivatást. Tudatát.

Pár méterrel és valósággal arrébb egy srác
végre a motorizációnak fektetett
aszfalton görkorcsolyázott, elegánsan, hátrafelé.
Ahogy elgurultam mellette,
valaki bennem összerándult, látva:
mennyire felszabadult.

A tehetetlen düh szélén, a
nemtörődömség szélén,
a rá se bassz szélén, a
csalfa, vak remény botjának kopogó hangjában -
mindenki a maga széljárásában botorkál,
gurul, fekszik, fuldoklik
tovább a nagy, égi lélegeztetőgépre kötött
mai lihegés felé.

Komolyabb. Csak
ennyit mondott, hogy komolyabb.
Kérlelt a szeme.

Beszélgetés gyászmunka közben

Minden nap ugyanazon az útvonalon
merülök el a városom rajzolatában.
Néha elsiklok a lakás alatt, amit
egykor az otthonomnak tekintettem.
      De ilyenkor nem jut eszembe Norbi bácsi
akit nem sokkal az elköltözésünk után temettek el,
szerintem nem gyónt, nem áldozott.

Az ostya elolvad, ha leöblíted, mert
túl vékony az anyaga a tisztogatáshoz.
      Én bekapnám, azon koszosan, ahogy
felszedem az aszfaltról. Soha nem tévesztettek
össze senki apával - előlem az anyjuk
szoknyája mögé bújik a legkíváncsibb gyerek is.

Ma reggel arra ébredtem, hogy végre esik.
Ideért a napok óta ígért egész napos ázás.
Néha elsiklom az ablak alatt, mögötte a lakással,
amit egykor az otthonomnak éreztem.
     De már semmi közöm hozzá, ki álmodik
és milyen álmot abban a szoba-konyhában.

Kézen foghatnálak, de félelem járkál körülöttünk
és idegen vagyok neked, aki abban is
különbözik tőled, hogy már nem álmodik itt.
     Nem tudom, hogyan viselkednék, ha
egyszer neked adnám át megrendelt ételt.
     Eszembe jutna-e a sokat megélt, sokat mesélő,
szimpatikus öregember a második szomszédból.

Beszélgetés mozgó ablakok mögül.

Simon Bettina

Ölyvek és ürgék

Ritkán utazom ismeretlen
helyekre. Inkább szokásos, ismeretlenekkel zsúfolt
buszban, lehetőleg az ablak mellett.
Fülemben az igazi zene -
csak háttérzaj. Nem mozdulok, a lábam
satuba fogja a táskám. A szokott úti cél
felé, mélázásomba az apró változások
se tülekednek.

Ölyvek ülnek az autópálya mentén
húzott kerítés oszlopára. Befejezhetetlen
gyászmunka vagy, Uram, hiányos kegyelem.
Látom lecsapni őket, de
mindig csak az előkészületeit,
vagy a végeredményt.
A lényegről elrántja a látványt a tömeg
közlekedésének sebessége.

Minek sírni. Valahol emlékszik bennem a
gyerek az elgázolt borjúra, vagy
csak arra emlékszem, hogy mesélték?
Láttam a halált. Ilyet is, olyat is.
Nem tudom, milyen szégyen,
de elfordítja a fejem. Mindig
meglep, suhanás közben milyen
szorosan ül mellettem.

Oda tartok. És tartok tőle, ez
a közönybe lógatott mélázás, az átsikló
tekintet hiába kapaszkodása,
szóval a végén is csak ez marad:
sebességtől, sebekről elrántott képek.

Túl sokan vagyunk. Kibomlik előttem
az egykori város. A busz fékez, tömeg
ácsorog a megállóban. Előre megcsap
a felszállók látványából az utolsó szakasz
fullasztó levegőtlensége.

Újratölt

Két este is láttam a felhők sikolyát
láttam a sikoltást -
a lelkek távolodnak, mert
ezen a parton már néma
a hullámok verdesése.

Nem tudom, miért volt érdemes megszületni, de
két este is láttam a napokban
az ég mélységes, huzagolt pisztolycsövét -
hogy mégsem üres, csak
csillagászati távolságokra került
tőlünk a mögötte mentegetődző suttogás.

Városom alap-
zajt fénylik a robbanó
felhőzet alá.

Saját magunk takarjuk el a létmérő távlataink.

Láttam a belőlünk fakadó Sátánt
ahogy belemosolyog a hasadásba.
Megrepesztett kárpit az ég -
azért érzékeljük végtelennek.

Két este is láttam a felhők sikolyát
láttam a sikoltást -
a kimondott szavak látják
azt is, amit én nem:
képernyőre szegezett tekintettel
megadóan hátat fordítunk
a tükörképünknek.

A felhő az élet kifújt lélegzete.
Fény vetül rá - a tarkónkhoz szorított
csőből előáramló villanás
mindig gyorsabb, mint a dörrenés hangja.

Változtat ezen, ha
megfordulok?
Ha szembefordulok - velem?

Beszélgetés szájszagú előszelekben

Kiss Judit Ágnes
A diktátor

1.
Nem lehet leváltani.
Haláláig semmi nem mozdul.
Pusztulásáig pusztulunk.

(A diktátorok soká élnek.
Utánuk az özönvíz.
Hosszú idő, míg
a nyomukat is elmossa.)

Fejére teszi a koronát,
és füves legelőkre terelgeti nyáját
az emberi jogok rögös ösvényeiről.

Nincs hova futnunk.
Idegen tengerek partján is
rajta rágódnánk,
ő rágna rajtunk,
országunk férge.

Ledönteni, mint eleven szobrot.
Beolvasztani, aztán
harangot önteni belőle.


2.
A diktátort ismertem kiskorában.
Az apja szíjjal verte. Rettegett.
Aztán egy napon egy botot kapott fel,
s ütni kezdte a többi gyereket.
Sírt és könyörgött, mikor megbüntették,
de sűrűbb lett benne a gyűlölet,
és megtanulta, mindig a nagyobb üt,
s győzni csak teljhatalommal lehet.
Ravaszabbá vált. Játéknak álcázta.
Volt rendőr, hóhér – ölt és élvezett,
de végig egy cél lebegett előtte:
hogy egyszer úr lesz mindenki felett.

Én láttam még félelmet a szemében,
a legtovább ez volt szerethető.
Sokáig vártam, mikor rég nem volt más,
csak hatalom, csak rideg, nyers erő,
soká figyeltem, hogy a megalázott
régi gyerek mikor bukkan elő.
De már nem élt. Már csak a bosszúvágya
szakadt ránk, mint tűzvészben a tető.
Azt hirdették, hogy példás a családja.
Azt suttogták, gyerek- és nőverő,
hisz kínzott minket is, s mi lapítottunk,
mint csontban a pusztuló csontvelő.

Azt a kisfiút földdel egyenlővé
tették. Sóval behintve a romok.
S a diktátorból kipergett az ember –
ujjaim közül a száraz homok.


3.
A diktátor nem mer lemenni a boltba,
hogy vegyen egy kiló kenyeret.
Kapszulás kávét iszik, annyira
retteg a mérgezéstől.
Nem tudja már, milyen volt presszót inni
a vonatra várva egy restiben.
Autóval jár. Kopasz sofőrje van,
és kigyúrt testőrei. Nem mer
átsétálni a széles sugárúton,
vagy futni egyet a közpark rekortánján
atlétában és rövid gatyában.
A golyóálló mellény kényelmetlen,
a fölötte hordott ing-zakó meleg,
fülledt testén csorog az iszonyat
verejtéke, a rémálmok, és a
hazugságok ecetszagú nedve,
és estére az alsónadrágjában
kihűlt tócsává kocsonyásodik.

shizoo:

A szürke eminenciás

1.

Háttérhatalmi árnyék -

mivel most árnyjáték van műsoron

kivételesen látszik.

(Olyan ritkán

bukkan elő a bábos 

az intézményes báb-előadásból...)

A legalkalmasabb ujjbáb fejére

ő applikálta a vitrinből

a korona árnyékát.

Messzi tengerek partján

piheni ki, hogy közben

szaros lett a bábu seggébe

dugott matatóujja.

Sem ledönteni, sem eltaposni

nem lehet. Hogyan taposol

össze egy árnyékot? Az árnyékot

csak a vetője tapossa.

2.

A vezér abúzus-gyermekkora ismert.
A szürke ifjúsága történettelen.
Milyen hatások, hogy milyen nem is vert
kényszerek között lett végül ilyen.
Milyen belső tájak, milyen testiségek,
milyen hiányok és önkép-zavarok
szülik részéről a részvétlenséget -
hogy az árnyékában mi minden kavarog,
miközben felnő. Sport és szobrászat,
kanyargós pályán. Sosem egyenes.
Apaszigor ellen árnyék ritkán lázad -
a szürke ifjan is árnyékvetőt keres.

A szürke ifjúsága csupa vetülés.
Hogy a mához mit kell kitalálni.
Hiszen az árnyék mögéd vetül és
nem vele fog senki kiabálni.
Mert nincs jelen. Mikor a menet
hisz felheccelte őket a sutyorgás
szétcöfögi a Blaha Lujza teret -
árnyék, a lénye nem a látszó korbács.
S ha olykor kirúg a hámból és maga üt,
nyílik neki törvény, szöktető -
kiskapujáró, a jogba gyűrt betűk
mentén a szürke nem büntethető.

Nem mehetsz el a földbe taposásig.
A szürke ellen fölösleges akarni -
Az árnyékát úgyis csak egy másik
árnyékkal tudnád betakarni.


3.
A szürke ibizázik és dubajozik,
ott a kutya se tudja, hogy árnyék.
Kiutazik önmagából, hogy
kifekhessen a napra. Valójában
bármilyen élethelyzetben vendég:
hiszen kiszolgálják. Nem tudja, milyen
hazaérni, megetetni a macskát,
vizet adni a kutyának, lassú és
meghitt mozdulatokkal vacsorát
csinálni, letelepedni a kanapéra,
bekapcsolni, hogy kikapcsolódj,
vagy csak lélegezni a térben, ami
neked lett. A világ az árnyék
lábai előtt hever - de természeténél fogva
soha, sehol nincs benne otthon.
A szürke luxuskörülményei ellenére
valójában hajléktalan.

Hódít

Most a büntetendő mágiával dolgozom,
minden részlete a patásé:
érdekes vagyok és hódítani akarok -
az kizárólag az én problémám
hogy közben többnyire
igazat hazudozva.

A lényeg az a meg nem engedett
indiszkrécióból és
bizalmat teremtő közelségből
álló sajátos elegy, amibe
az egészet becsomagolom.

Mert nem rólad szól.
Nem a figyelemről, nem a
téged érintő szavak hőjéből
visszaáramló lélegzetről -
érintések ígéretét hordozó szavak,
nem csodálom, ha meleged lett -
én is már előre izzadok.

Valódi vágy nélkül,
valódi éhség nélkül,
te estél kézügybe, mégis
fenn tartom ezt a közelségből
réti pipacs módjára kivirágzó távolságot -

mert nem te kellesz, 
hanem az érzés hogy én
kellenék neked

mint amikor a betegség
a saját fertőzéséből gyengített
vírus beadásával gyógyítaná saját magát.

Felejts el. Azt
a dadogást figyeld, amelyik
nem tudja kifejezni magát, de
önkéntelenül fordul az esetlen,
forró és hiteles mozdulatokba.

Felejts el. Valakinek
valóban kellesz - nem csak a
saját hódító szobra verbálisan megejtett
galambszartalanításához,
hanem a nyíláshoz, amit
olyan ösztönösen művelnek
a hódítók szobrainak
talapzatánál kibújó gizgazok.

Könyvbemutató (ahelyett, hogy)

Faludi Ádám: 

javaslat ahelyett hogy

a patikus szomorú úgymond rezignált úgymond

apatikus költeményeket ír

ahelyett hogy bevenné magát

ha az orvos másképp nem rendeli

3x1 alkalommal naponta egy kerek erdőbe és

kilyukadna

a

közepén

Most az üres teremmel dolgozom -

nem tartozik rám, miért nem jöttél el.

Nem kérdezem. Egyikőtöket se

zaklatnálak ezzel - jogotokban áll ignorálni

a nyilvános remeteséget.

Ti sem kérdeztek, így nem is nektek mondom.

Egyre inkább csak annak, aki

űrt teremt bennem. Akitől nyílik

az üres terem. Amit

kénytelen vagyok betölteni.

Mert megvesz az isten hidege, ha 

űr marad.

Miközben tudom: betömhetetlen.

Éhségekből csavart örvény. Bármit

belecsurgathatnék, hiszen lék, szakadás

a szervek pontatlan térkitöltése

közt megnyíló űr -

teremt bennem.

Kicsordul a számon. Akkor is,

ha csak az üres teremnek dolgozom.

Nyilván szerepet játszik benne, hogy

rezignált, úgymond

apatikus költeményeket dadogok.

De már nem veszem be magam -

és nem kívánok ennél jobban

egy négyszögletű kerek erdőben sem 

kilyukadni.

Térdepelve

Most a gyónom a mindenható 
istennek-kel dolgozom, és nektek testvéreim - a
lényege, ugye, a titok. Gyónási titok.
De annyit elárulhatok: számos
alkalommal gyóntam különböző alakú,
pihés, ékszerezett fülekbe.

Van ebben valami elemien kegyetlen.
Hisz nem erre van felszentelve. A ti fületek.
Tényleg nincs semmi közötök hozzá.
Csak mint az első benyomás-turisták
általában: ingadozó létemre keresztet
vetettem a templomotokban.

Pedig az érintés nem arra való, hogy rögtön
tabu legyen belőle.

Csak érdekes akartam lenni. Hogy
lenyűgözzön akár az elrontott csattanó:
a legőszintébb mesém is a szószéketeken
ágálva meséltem. Gyónás-attrakció,
és ti lenyűgözve figyeltétek.

Tapogathattátok imára kulcsolt
kezetekben a saját nyirok termelte vágyat -
pedig ez a szex az írások szerint
már Mária Magdolnának se jött be.

Úgyhogy gyónom a mindenható istennek és
nektek testvéreim, hogy ez nem volt -
egyik sem volt gyónás.
Csak a figyelmed vadászatának
prédikációval megejtett esete.

A templomomban hideg van.
Menjetek ki a napra. Szárítsa le
az indiszkrét szavak keltette párát.
Én vétkem,
én vétkem,
titok. Amúgy. Rátok nem. Kizárólag az
Istenemre tartozik.

Úszótanfolyam

Most édesapám életével dolgozom, a
részletek kizárólag a szeretteimre tartoznak.
Azt a tempót viszont megosztanám veletek,
a büdös kölök tempót,
amitől ebben a közösen megúszott
medencében fuldokolni tanultam.

Félreértés ne essék, senki
nem hibás, csak én. Mert
nem emelem ki a fejem belőle. Mert
megóvhatatlan meccs, hiszen magamtól
sose mentem volna úszótanfolyamra.

Az első, hogy víz alá kell nyomni a fejed.
A medence falához támasztani a lábad.
Elrugaszkodni és siklani, még
mindig a fejjel víz alatt.
Csak ezután jön a tempó. Az
első tempó. A büdös kölök tempó -
amikor az ember kézzel-lábbal
csapkodni kezd.

Kapálódzni. A szeretet ellen,
ami helyette úszna.

Az apukám egyik rabságból a másik
bilincsbe szédült, anya és feleség,
anyós és meny. Neki is hamar
szájáig ért a menyből az angyal. De
szerette ezt a kényelmet, ahogy
más tempózik a kezével.

Akárcsak ő, én is ebben a fedett
medencében úszkálok. Megszerettem
ezeket a hosszokat. Hossz és bessz.
Én sem ugrok fejest. Akárcsak ő,
én is lefejeltem már
a medence alját.

Valahol vannak természetes vizek is.
Valahol messze.

Óvás

Most a megfelelés-kényszerrel dolgozom, a
részletek adnák ki az egészet -
úgyhogy ez csak egy rész.
Csak az íze. Van egy semmihez nem hasonlító,
lepedékes íze. A homoké. Ahogy kényszeres
oldalpillantásokkal lesem, ezt
vártad-e. Azt kaptad-e.

Nem vagyok megfelelő. Ne
haragudj, megismételnéd? 
Elfelejtettem a kérdést.
Így nehéz rá. Megfelelni.

Pedig az a felem felelne, aki
figyelembe vesz. Téged, elvárást,
elvarratlan szálakat. Még
mindig a homokozóban. Kezembe
adtad a vödröt, a lapátot, de bennem
nem bomlottak akkor sem formák,
főleg nem szabályos rendbe. Óvott óvodás -
szemem sarkából lestem, mit
csinál az eszközkészlettel a többi. Nem
értetted, hogy az ügyetlenkedésük is a
minta része volt. Maguktól nem
hoztak lázba se a vödrök,
se a homokkúpok.

Van egy íze. Ennek a versnek
is ettől lett homokíze. Most is
a megfelelés-kényszerrel dolgozom.
Óvást nyújthatsz be, hiszen
ezúttal tényleg
senki se kérdezett.

Vajon kié?

Most a barátsággal dolgozom, a
részletek nem tartoznak rátok.
Csak az éjszaka, mikor az arcüregi
fájdalom alattomos eltökéltséggel a
fogínyig csámborgott. Hogy még
a kedves forgolódásomra neszelő
ösztönből gyógypuszijára is
csak annyit mondjak: hagyj,
irritált vagyok.

Hogy kiüljek fotelbe végül, bóbiskolni
az önsajnálatban. Hogy ott se
találjam a helyem. Nekem a fájdalom
az elvett helyek. Idegenség a
saját életteremben. Ezeket a helyeket
hittem meg - most nem voltam bennük
otthon.

Napok teltek el azóta. Meggyógyultam?
Csak elhagyott az éjszaka, ahogy
(duzzadó Donalgin) felkelt a Nap. Elhagyott
a fájdalom patkánya. Süllyedő hajót.
Nem volt bennem otthon. Valaki
másban. Erre ébredtem rá
ma reggel. Csak sejtem, melyik sejtekből
szőtt sejtelmet fájtam, melyik barátot -
az ilyesmi ritkán áll tisztán
a bűnevő előtt, ha a
megtiszteltje még életben van.

Napok teltek el azóta. Meggyógyultam?
Csak eleresztett. Eleresztett bennünket. Ez
kovalens kötés - úgysem
képzelhetnék magunknak ennél
kevésbé testi
testen kívüli mitológiát.