Észak (Egy vers evolúciója)

 

Északi szélben

Lényeink és szeretve tisztelt városunk
árnyékos felében az elnyelődés csarnoka
Gladsheim romjai meredeznek.

 
Valhalla - ahogy a divat felékszerezné a
jobban csengéssel. Itt álltak a taglók
lemoshatatlan mészáros-trónusai.

 
A sok kis odin, éheink isteni rabszolgái,
meg a tudás terhétől fátyolos disznószemek -
minden állat mindig előre tudja.

Csak nem hiszi el. Ahogy mi sem, hogy
félelemből gyúrt isteneink majd
számon kérik rajtunk a romlás gyalázatát:

előre tudjuk, csak nem hisszük el.
Ezt a szeretetlenséget is vértől iszamós
fejünkre olvassa egyszer valaki.

(2023.12.29)

Norður vindur

Valami árnyék motoz a palotában.

Rugdalózó hörgések emlékezete.

Gladsheim mulató örömének harsány 

hangjai alól, a szúrás nyomán előlüktető vér. 

A városunk legszívesebben megfeledkezne róla.

Előre tudja: így romlik el, így foszlik el,

mikor a funkcióját vesztett hitek árnya-

vérét eresztik. Motoz a palotában.

Minden állat, mindig, előre tudja -

csak nem hiszi el. Az éhek alól 

nem hiszik nézni a kést, a böllér

kihűlt, távolságtartó tekintetét. 

Ölni sokadszorra ugyanúgy csak egy munka.

A sok kis odin, éheink isteni rabszolgái,

meg a tudás terhétől fátyolos disznószemek.

Számon kérik rajtunk a romlás gyalázatát:

Előre tudjuk, csak nem hisszük el.

Városunk árnyékterében az elnyelődés csarnoka -

ezt a hanyagolást is vértől iszamós

sebeinkre olvassák majd az éhes istenek.

(2023.12.30

(majdnem) Végszó

Picit kiszíneztem a történetet, de közben

az eltömített éhek jegyében

folytonossági hiányokat mosott alá

a jelenlét kíméletlen talajvize.

Most egy színes tintákkal álmodott, de

lukas történetbe bámulsz, 

feketén-fehéren látszik rajta

az éhek irgalmatlan magánya.

Lukak vagyunk, ahonnan kibámulnak az éhek.

Picit mindig kiszíneztem, de hidd el,

a lényegük ez a fekete és fehér,

a bukás kitépett angyaltollával kitömött

kőkemény, összeizzadt párna,

az álmok alatt. Párna, hiányból.

Ahová bezuhannak a mitológiáid,

a saját, személyes kiszínezések,

ahogy a magadéként majd tovább meséled.

Pedig ez az én történetem. Épp itt ér véget.

Elízium sugárút 54.

Szállásadónk kissé elhízott, de jó karban -

paizs és dárda helyett a számlatömb,

a blúz alól a vállán elősejlő tetoválás

mintha bagolykarmok nyoma.

Ez a város nem fogja szeretni önöket,

de elvárja, hogy megszeressék, mondja,

a szemüvegére illesztett lánc obulus-mintás

aranyán közben visszfény babrál.

Itt mindenki szállóvendég, mondja,

a környék látnivalóit, majd látni fogják,

eltakarják a világ minden tájáról 

idesereglett bámészkodók.

Önök is. Ez a város takarónak 

használja önöket. Ha otthon akarnak 

lenni benne, akárcsak én, idegenből

lévén benne lakóvá, költözzenek beljebb

a fényes sugárutaktól. Kiadó szobát

ajánlhatok a benne lakáshoz, két utcányira 

innen, mondja - válasszák a személytelen

bámészkodás helyett a benne élést.

Kissé elhíznak majd, és az arcukra

Hádész szürkesége költözik. De jobb előbb, 

mint később. Ez a város elbánik a 

karmok elől bújkáló egerekkel.

Éden utca 24

A kiűzetésünk tény, suttogta a fülembe

Ursinus pápa. Az almáskertből

kipateroltak, mert éretlennek bizonyultunk,

így aztán kénytelenek vagyunk magunk

köré képzelni a fénytől éledő színek hangját.

Ez egy zümmögés, akár ha rovarok,

csak ízelt lábak és kitinpáncélok fertőző

szaporasága nélkül, suttogta a fülembe

Ursinus pápa. Ezért nincs az Éden 

palettáján szúnyog, kullancs bögöly,

tűzpalloskor peterakó ördögfattyai.

A kiűzetésünk tény és végleges, mintázatát

minden gangra rikoltott növénylakásban 

felismerheted, suttogta a fülembe

Ursinus pápa. Ne légy Damasus híve: 

az Éden és a nemiség nem fér össze.

Ez zümmögésmentes zümmögés, 

a növények zsolozsmája az éteri űr

muzsikájára válaszul, suttogta a fülembe

Ursinus pápa. Mire én

eretnek módon visszakérdeztem:

...és akkor az Édenkertben nem volt méz?

címkétlen

Kovács Tímea képei

én istenem nemcsak enyém
másra dettó esik a fény
potyogásunk mint az eső
aj bár tanúnk ne csak leső

én istenem ez nem ima
gyónni minek kérni hiba
ami burján mind elenyész
mi a ráknak ez az egész?

én istenem nemcsak enyém
kire hulló árny ág hegyén
állnék alá, egy se szeret
átoknak se érvényesek

én istenem békém oda
menekülnék vajon hova
ölelj át ha ráérsz este
vérezzük egymást sebesre

Aszklépiosz nyünnyög

Eszmélésünk kisvonatán az alagútban

nincs vészvilágítás.

Amikor a nyűgöm kicsurran, mert fáj,

hogy megőrülök bele, rám ripakodsz:

Mit hisztizel, hihetetlenek vagytok, férfiak,

rémes betegek vagytok, színpad, nagyhalál!

Ne nyafogj! Tűrj!

Ha meg visszanyelem a lüktetést,

csak a szememen csurran olykor a kín

iszonyú nedve, teszek, veszek, nem

hagyom el magam, így replikázol:

Nincs neked semmi bajod! Na,

húzzál dolgozni!

Úgyhogy most nem csináltam egyiket sem, 

csak mint a bonc a boncasztalon,

mintegy meghúztam magam, mire te:

Úristen! Hogy vagy? Drágám

az Isten szerelmére mondj már valamit?

Mindjárt kiérünk a fénybe. Mindjárt.

Addig csak fogd a kezem. 

Eteoklész kihajol a képből

 

Ahogy a völgy hasadt, én úgy születtem.

Párahab éggel betakart, jövőtlen,

tört törzsek közt nevelt a félelem:

hogy ikrem van, akit túlontúl űztem

vízmarta sziklán, letörő kopáron

a tükrök éhes túlsó oldalára.

És hazajön. Átnyúl az üvegen,

jogos jussát követelné rajtam -

ami nekem is ugyanolyan

jogon jussom. És nincs belőle annyi,

hogy mindkettőnknek jusson,

ez egyemberes szerep. A foszladó

világ urának lenni nem lehet

két éhbe kötve. Mégis hazajön.

És vége lesz. Párahab éggel betakart

völgy ahogy hasad, majd úgy halok meg,

ahogyan ő. Polüneikész!

Maradj a seggeden, a tükörbirtok

másik oldalán! Apánk seggfej volt,

anyánk a nagyanyánk, de ettől még

nem kell átokká váljon minden táj.

Vihar törte törzsek közt a félelem:

tört, alvadt törzsek. Bármelyik lehet

testvérharc érfúlt trombocitája.

Hisz minden kép tükör. Bármelyikből

bújsz elő majd, éh túloldalam,

egymásra rontunk. Semmire készen.

 

A barlangi troll útnak ered

Lillafüred, Szent István barlang - Kovács Tímea képe

Képzeld úgy, hogy minden elengedett kézzel
biciklizett versed megjelölt tartalom.
Képzeld úgy, hogy a jelzett úton ereszkedni
eltévedések nélkül egyfajta stigma.

Képzeletbeli lényed a tükrök mögött
nem lesi ugrásra készen, mikor hibázol -
a trambulinugrás helyett csak padkázol két
kőkeményre fújt gumikeréken.

Képzeld, minden elengedett kézzel
elengedett ölelésedben oldás lakik, bár
ahogy leveted a rontást, körülötted a
srác kezéből kifordul a fagyi, a lány
kezéből kiperdül a telefon, egy öreg téged
néz és nekisétál az elválasztókarónak -
most ne találkozz olyannal, aki szeret.

Úgy képzeled, ezen csak a kíváncsiság segít.
Képes vagy képzelni olyat is, amikor az
elszabadult kilométerek fesztiválján
nem sérül sem test, sem szellem, se kötelék.

Képzeld úgy. Ez a lélegzetvétel felelőssége:
bárhová magaddal viszed - hiszen kifújod.
És onnantól már adás.

Epifánia

Esterházy Péter mondatával

Aztán az eseményszervezők úgy intézték,

hogy egy fénykép erejéig mellé kerüljek.

Óriási megtiszteltetés. Hogy az aurájából

áradó rezgések mintegy belevontak

a pillanatnyi halhatatlanságba.

Az aurája azt mondta, hogy "szabad vagyok,

és ez a szabadság engem nem jogosít föl,

téged nem kötelez semmire."

Aztán persze a vállamhoz értek

a bocsánatkérő kezek, határozottan 

odébb vontak. Hogy más is odaférjen

az Isten mellé, aki testté lőn.

Hogy szintén egy fénykép erejéig,

szintén fontosnak érezhesse magát.

Visszanézve vettem észre,

hogy őméltósága valójában milyen alacsony.

Csak egy kisebb Isten. És mégis. Látod.

Szavakba kellett fonnom. Ahogy 

sokáig olvasatlan hagyott könyvet,

kinyitotta bennem önmagát.

Kertművelés

A belvilágban, a szobák keretezte térben

nyíló liget befelé tovább tágulva végtelen.

Bár mikroszkóp kell hozzá, de ugyanúgy

utat ad a telő időnek. Az ötvennyolcmillió

évvel ezelőtt elindult fény se másképp nyitja 

múltunk a végtelenben csüngő galaxisban;

ha a ligetedben elég mélyre látsz, az atomok

benne legalább ennyire öregek.

Érted volna a 

látvány? Mindent tükröddé

görbítesz, Nárcisz!

A belvilág keretezte tér egykor csillagpor

volt - és máig az. Ha ötvennyolcmillió

évet haladsz befelé, a táguló atomközi térbe,

a liget körvonalát elnyeli a kibomló távlat,

befelé tágulva világod ugyanúgy végtelen,

te csak egy önkényes pont vagy, kiválasztódás

klauzulája - így simogasd a napfénytől ájult

levelek zöldjét a tekinteteddel.

A másik önmagához

ott és akkor

Akinek a tükörképe, a ki tudja, hol

eszmélő entitás most pont ennyire lát.

Kitakarja a szomszéd tűzfal, vagy 

a világegyetem végtelensége.

És mégis, tudtok egymásról, mert

egymás mozdulatát utánozva éltek -

a saját nézőpontból mindig a másik

a balkezes. A balfasz.

Hiszen te vágyakozva az összes

szoknya összes rejtekébe - mégis 

egy boldog otthon nyűgében

lettél bociszemű igavonó állat.

A tükörben az a csélcsap, csapodár,

csacska madár, akár a szél, a bárki

combja közt - a máséból mindig, így 

élné, ahogy téged szeretnek.

A foncsor ez a kettős, egymást kizáró,

kiszáradt repkény vágy - lehet,

ott, túl a tűzfalon, vagy a világ világán,

talán szintén ép szavakat tördel.

Akinek a tülörképe így, ki tudja hol,

nem önmaga. Elolvasnám, miféle 

verset ír. De itt a síküveg kettőnk között. 

Nézlek. Csúnyán öregszel.

Lélegzetvételek

Az első észrevételtől kezdve a lombok
analógiájába rejtett csalás:
neked nincs kitéve a tüdőd.
A leszaggatás és a rovarkártevők
is csak bizonyos tárgyállapotban.

A hazatérésed mégis bizonytalan,
akár a szavakba csomagolt terror
testszaga. A rózsák nem tudják
a saját töviseik feleslegességét.

Akárhogy próbálnád, a terekbe rejtett
reflexek vezetnek. Pedig tényleg van,
hogy inkább repülni kell,
ahogy a mediterrán feslés röpül
a téglából épült szárnyak
vedlő tűzfalának támaszkodva.

Sztavrogin futárnak áll

 

"Nem gondoltak a rózsakertre,

és elkövették, amit nem szabad."

(Pilinszky János: Sztavrogin visszatér)

Gondoljatok a rózsakertre.
Kövessétek el amit lehet.

Mindig is magányosak voltatok,
technohernyók légkondijában,
bábkorotokban, de lepkeként is.

A méhkasban, a darázsfészekben,
egymásnak ragyogón kiragyogva
vagytok csak igazán egyedül.

Melegem van. Levedleném a bőröm.

Vadonjaink

Ha nem csinálnád itt,
körülöttünk a világot, akkor is.
Nem tehetek róla. Ha a szemedben
így válok a mindenséged koldusává.
Kéregetni, fosztogatni, szemetesből szedni a
kihajított részed -
az eltakarítás bajnokaiként.

Ha nem csinálnád itt,
körülöttünk a világot, akkor is.
Bekényszerült az életteredbe az életterem,
amióta csak kultúrtáj van,
meg a parlag.
A vadon mese. Ahogy a dzsungel
törvényei a szabályaid lettek.

Kimész az erdőbe, amit szépapád telepített,
a csúf hanyagolt el, és úgy véled:
ez a természet.
És természetben
a koldulásom nem természetes.
Tanult viselkedés. Ahogy
megkötöm veled a szerződéseket.

Ha nem csinálnád itt,
körülöttünk a világod, akkor is.
Ott rekedne a torkomban
magzó maradékban az ének,
nevezzük így: az éned károgása.

Cézár Ház

Pont ott. Ahol.

Elmondhatatlanul érdekes távlat
fejben egyben-látni ezt a kaput.

 
Mögötte a félbehagyott építkezés mellett
megdermedt maffiacsereberét,
ami mellett eltekertem a túloldalon -
mozgófilm az állókép mellett.

Mögötte az építtetőt vegzáló évek alatt
a kiásott munkagödröt. Romkapu, gödöralap,
belakták a hajléktalanok. Barlangot vájtak,
tüzet is raktak benne télen - ott ingott
vörhenyes fénye a kapuboltban.

Szemkörnyékfeszesítő gél
fáradt karikás szemre
mögötte az egykori üzem -
működni nem láttam ugyan, de
a csarnokokat állni még igen.

Szerintem már nem él itt olyan, aki
mögötte látja a szálas nyárfasort,
a búzamezőket. Mögötte a ligetet,
a mocsaras zsombékos partján,
ahol egy bajuszos legényke itatta
mokány lovát.

Mögötte. Ha nem kellene fel ejtenem
imát, életet, ezzel a módszerrel
ellátnék egészen a teremtésig.

Hiány utca 31.

Kállay Kotász Zoltán készülő regényéhez, szeretettel.

Ha nem volna a cetli, csak az űrt

látná a fényképező. Üres teret, ami betölthető.

A hiány egy riasztóan üres helyiségben 

onnantól működik,

ha felrémlik, aki itthagyta ezt az űrt.

Rémlik, rémlátomás, szellemkép a

portálra vetülve.

Pedig nem ismerted, csak a fazont. A kivágott

alak helyén a saját, jellegében azonos

veszteségeid hiányoznak.

Egy idős cipész, a trafikos, a cukrász -

néhány szakértelem és tanítványok hiján 

ugyanígy hamvába holt hagyaték.

Ha nem volna a cetli, meg sem állít

a város lassú kiürülése - 

ahogy frissen gründolt mammon-templomok

is egyre több üreget rejtenek 

plázagyomraikban.

Ez még nem a hiány gazdagsága -

azt a gyerekkorod tízfilléres mivolta 

most is felismertetné.

Ez itt csak egy folytathatatlan történet

jelentését vesztett szabásmintája.

Egyfajta térkép. Ahogy öregszel,

meg kell tanulnod eligazodni rajta.

Másképp eltévedsz. És nem találsz. Haza.

Két majdnem haiku

pont ott.

Éggel határos -
de milyen éggel, Uram!
Elhagytál minket.


*


Éggel határos -
porból való enyésző.
Itt állsz, mellettem.

Irgalom utca 6/A

Pár házzal odébb

Nyugodtan lehetsz hülye.

Ebben a bátorságban osztozunk, ahogy beleél

a jámbor számítás a kitevők tömegével,

közelítésekkel pontosított, állandókkal terhelt

sokismeretlenes egyenletbe.

A lényeg, hol húzod meg a

hülyeséged határait, avagy meddig akarsz 

ellátni abban az önkényesen izolált térben,

ahol elfér ez a hülyeség.

Bátorságod kisimult fókuszára lelsz, ha

nem lóg ki, és nem lötyög.

Ahogyan otthonosan nem veszel tudomást

a hozzáépítésekről. 

Nevezzük elhanyagolhatónak

a tízamittudodtehanyadikon

lakó ellentmondásokat.

Ebben a bátorságban osztozunk, a különbséget

mindig a hanyagolás természete adja.

Ki az anyját, ki a fiát, ki a 

kötelességét - a toldozások és foldozások

által felírt képletet nem győzöd

egyszerűsíteni.

Pedig a kifejezett érték csak

a tény: nyugodtan lehetsz hülye.

A végén egy jó közelítő érték

birtokában, plusz-minusz pár tized,

század, évezred elviselt tűréssel. 

Majdnem pontosan annyi, hogy

nyugodtan, és lehetsz, és

leginkább hülye.

Elboríthat a megnyugtató kivágatok

traverzektől alig szabdalt

látványának foldozott otthonossága.

elhanyagolható különbségek

A szorosban

 

pont ott

A szörny, aki beszívja és kifújja,

meg a másik, aki leharapja, ha bedugod.

Egymással szemben a légkondícionáló

és a lift, templomtorony és 

gangba korlátoltság.

A zivatar, amint használhatatlanná

áztatja az elektronikád.

Meg a másik, a férfi-félelem:

a vízszoknya alatt az útnak 

kátyú-kutyafoga van.

Egykor elmesélték őket, ezért vannak.

Most is: jelen. 

A saját, epizódokra szabdalt mitológiád

imbolyog a kiáradás Kharübdisze,

és Szkülla harapta sajgó hiány között.

Légkondícionáló, amitől

távolságot tartva elhaladsz

egy ízléssel felújított gangon. 

Lift, ami csak hat pajzsos pillanatod

emészti el a hosszabb út lépcsős

biztonsága helyett.

Míves Istened-háza. Ünnep,

amitől távolságot tartasz. 

Hat elnyelődő, ázott

hétköznap az ára.

Költő utca 11.

In memoriam R. M.

Egy tisztább fényű elvakultságról álmodik,

mikor a csukott szemhéj alatt villódzó pontok

kirajzolják a legjobban szóródó kék fény alól

nem látszó, csillagos eget.

Egy hangról, ami nem szirénahang, vagy

petárdarobbanás, sem borgőzös indulókat

üvöltő Quasimodo-muzikalitás -

csak van, ahogy levél élén surranó szelek.

Pásztori hangról az eseményzivatarban,

ahol se menet, se járkálj csak, halálraítélt -

nem egy testnedves noteszből derül ki,

kit rejt a porhüvely.

Egy tisztább fényű elvakultságról -

ami nem drukkol, az izgalma inkább

a jól eső várakozásra emlékeztet

a gőzölgő tálak mellett, tányér előtt.

Egy hangról, ami nem az egyhangú,

szürke napokat végre vörösre festő indulat.

Amikor Európát nem rabolja el

paták dübörgő tonnáinak lőcse, baszdühe.

Ez az udvar a csillagai alatt van délben is, 

mert ha elvakult is, a gyönyörűségtől. 

Ahogy a gyerek élvez csukott szemhéj alatt

táncikáló, csilló pontokat.

Pókasszony utca 17.

Arakhné. Magára haragított egy istennőt,

mert jobban csinálta.

Hogy kerül egy belvárosi,

lift nélküli, néhány lakásos bérház

harmadik emeletére?

Jelét a vénülő-kopó

épület számos pontján

magán viseli - és maga is

saját karjára tetováltatta magát.

Arakhné. Versenyre kelt, és nyert -

kár, hogy az istenek bocsánatkérése is

inkább átok:

életeken át szövi a nála

nagyobb erők, szelek és ragadozók

tépte hálót.

Ki tudja, meddig lesz hajlandó például

a behatoló mögött csörtető szerető-

alkatú hérosz grádicsra hágni,

némi aktuális hálótépkedésért?

Ulysses kiszáll a kamionból

Alexander Jansson: Dawn

Nyers változat:

A mesék hőse hazatér.
Leveti magáról önmagát.
Amikor nem látja senki, teljesen olyan.
Mint aki el se ment a hosszú és felesleges útra.

 
Hiszen ami elől, vagy amiért, nem változott,
vagy nem lett meg.
Ne kárhoztasd, amiért kikerekíti.
Hogy guruljon.

A mesék hőse hazatért.
És csillogó szemmel, izgatottan vár a közönsége.

Száradni akasztott, frissen mosott vásznak lengnek az udvaron.
Árnyékot vet a fénybe lógó legenda igazsága.

Steven Crawford, Springfield-i illetőségű kamionos utazó csillagászati felszerelése:
SVbony MK105 - Kodak Pixpro AZ528

Csiszolat:

A bevágott teherautóajtó csattanása 

még sokáig cseng a fülekben.

A hűség szobra elvágott fatörzsre épített ágyon

díszelgő ágyrács.

A vendégséget is mintha elvágták volna.

Tönkbe állított fejsze fokán nyers alkonycsillanás.

A mesék hőse hazatért.

Száradni akasztott, 

frissen mosott vásznak lengnek az udvaron.

Árnyékot vet a fénybe lógó legenda igazsága.

Minótaurosz

Uralkodónk a termébe hívott 

többedmagammal. A termet épp 

tatarozták az Üllői út 115-ben -

az állványok között, a törmelék-

védő háló mögött búsult

Urunk, kétfelé ágazó

szarvaival díszes, busa fejét leszegve.

Valamit kérdezett, és a szeppent

népségből egyedül én válaszoltam -

csak nekem nem szaladt inamba a 

bátorságom, húzódtak fel védett

csontrejtekükbe a töppedt golyók,

csak nekem volt tököm hozzá -

hívhatnál Thézeusznak.

És emlékszem, valami okosat,

odaillőt, megfontolt, de mégis

tartalmas kritikát mondtam - 

alig hímezte hízelgés.

Látod, ez a büszkeség, így,

ébredés után a legnyersebb terhem.

Eredetileg azért érkeztem

a Budapest-labirintusba, hogy

legyőzzem ezt a szörnyet.

Miféle dicsőség, mondd, ha

ehhez képest belőlem lett az

istenek kegyelméből való lakáj?

A téma egy alkalommal már megkapta a maga bővebb kifejtését, ez anno a Műútban meg is jelent, és bekerült a Shizoo-kötetbe. Nyugodj, ha tudsz, Kabai Lóri!

Belső tárhely utca 71.

ott, ahol

A Bé épület belső udvarának 

leghátsó folyosóján üldögél 

a kiállítás. 

Nagyszabású terekhez szokott

pályafutását törték meg

ezzel -

belső értékrendje szerint

még mindig cselez és gólt lő

a tárlatlátogatók szemének 

bal felső sarkába -

vagy vacsoradekoráció legalább

a levitézlés első lépcsőfokán -

mozdulatlan nyugtalankodás

a végső cserepadon, egy

eldugott, belső udvarból nyíló

belső udvarbol nyíló belső udvar

végén található lezárt átjáróban.

A kiállítás már nem is számít 

a figyelemre. Már nem fontos,

hogy tényleg szabálytalankodott,

vagy az a másik dekoratőr-érdek

dobta fel magát,

eljátszva a faultot.

A Bé épület belső udvarának

leghátsó folyosóján -

egy talán sosem megélt dicsőség

fosszíliája.

Anthony is expecting Cleo

"Nem jöttél túl korán... Csillag, vagy Fecske."

Kinyomtál, barátom, nemcsak engem,

de a komplett ügyfélszolgálatot is -

hogy aztán egy dühös apuka mégis beengedjen

a csillag vagy fecske birodalmába.

Nem kéne úgy ignorálni minket,

ahogy egy inges, bajuszkás

informatikus felejt el mindent, 

mert révbe ért közben a Rákóczi téren 

az ő Cleója.

Úgyhogy az ajtó előtt vártam, amíg

megérkeztetek az istennővel,

aki bőrönddel, hosszabb tartózkodásra -

drága Antonius, mintha magamat látnám,

ahogy zavarban izzad Kleopátrája

kézzelfogható jelenlétében,

magamat, húsz évvel ezelőtt,

amikor végre feljött, és kitárta.

Hi. Sorry. I'm Anthony - 

ím Antoniusz és Kleopátra,

aktualizált előadás;

sajnos neki nem rendeltél semmit -

gondolta a rabszolga-statiszta:

szégyellem, de nem tudtam megállni

befelé röhögés nélkül, látva

a személy szerint ismerős zavarod.

Bocs, barátom, remélem, tévedek,

de rátok nézvést félek, 

ennek a mesének, ahogy írva, ismét 

rossz vége lesz.

Rozsdaövezet utca 5.

Saját kép. Pont ott, ahol.

Látta valaki Megaira nénit?
Az Eumeniszek gangján, ahol a Jóakaratúak
megigazulnak, árnyékot vető levélzet alatt
lapul a törzsvásárlói kedvezmény -
ahogy a szégyengéles, kitinpáncélos bogarak.

Ez az átadás zavartalan lesz -
gondoltam, de aztán nem nyílt. Majd mikor mégis,
az irgalmatlan űrbe lógott pókofonálon
kezemből az akciós ajánlat.

Most tényleg fel kell másznom az
inverz alvilág égő fenekéig?
Látta valaki Megaira nénit?
Emberek! Hát nincs se útbaigazító kísérő,
se csónak, se obulus?

Csak üvegművészetnek loccsanó
közömbös égvizek?

Hogy adjam át a rendelését, drága?
Ha maga se tudja éppen hol lakik,
miféle gyűlöletekben? Az irígység és a bosszú
istenője, valamelyik ajtó mögött -
Nem látta valaki? Hol emészti az
isteneink csócsáló rozsdaövezet?

A Schrödinger-pizzásdoboz

Nem ott, nem akkor, de persze

Ha itt tetszik kinyitni, akkor persze, hogy pizza.

Fokhagymás tejfölös csirkés, nuku paradicsom.

De ha ezen az oldalom, akkor Pandóra szelencéje:

Epimétheusz nejének kíváncsisága a papírdobozban,

ha így tetszik kinyitni, akkor minden baj forrása.

Tetszik tudni: huss, és kirepülnek. Kivéve a Reményt.

De például kinyitható így is, erről az oldalról, 

akkor Schrödinger dilemmája kap vagy nem kap

választ. Vagy nyávog, vagy nem.

Ez egy varázspizzásdoboz, de ha rám tetszik

hallgatni, akkor ott nyitja ki, ahol a felirat,

hogy "open here". Minek bolygatni az alvó

isteneket, hiteket, mágiákat? Epimétheusz 

szelencéjét, amit a bátyja, Prométheusz bízott

a szerelmes kedvű titánra? Ne tessék Pandórát

játszani, az ön korában örüljön, ha nem szólítják 

öreganyámnak. Meg ugye: a macska. 

Jobb, ha itt tetszik kinyitni. Ahogy az ételfutár

megmutatta. Hogyan kell mito-szenny nélkül

kiszabadítani a Schrödinger-pizzát.

Végszó után

La Kópark

Tegnap végső elkeseredésemben

ellógva a munkát és egy csodálatos hármas

zeneterápiáját meghallgatva mintegy

kiteljesültem.

Azaz pontosabban a végső

elkeseredés után egy picivel, mintegy

a teljes kudarc üdítő lábjegyzeteként

játszottunk egy nap a világot.

Talán még inkább: a legvégső

összeomlást megkoronázandó

mintegy, megint nem vettük észre a 

tulajdonképpen világvégét.

Tegnap végre megérkeztünk, és

otthonosan berendezkedtünk a semmiben,

ahol valami majd csak lesz,

valahogy majd csak lesz,

szarni rá.

Tegnap volt a mélypont ünnepélye.

Tudod mit? Olykor tényleg elhiszem,

hogy megérkeztünk a végső

elkeseredés utáni állomásra: 

Fővám tér, ezek itt Mória falai,

és mégsem maradt romhalmaz utánunk.

Ha tényleg tegnap volt a mélypont ünnepélye,

nekem reményt ad, itt, a végső

elkeseredés után: hiszen

innem már csak felfele van.

Azaz pontosabban a fel-ejtés,

ahogy mondani szoktam. A visszaválthatatlan,

üvegharang aljú borosüvegek

áldott évada. 

Ábrahám, vagy

az Eseményhorizont kebelén.

Utolsó szó jogán

 

Kovács Tímea képe

A jobb sarokban az aggodalom, hogy el ne felejtse.

Hiszen külön figyelmeztettem, hogy ne felejtse

felköszönteni. A lassú, és aggodalmas reggel, hogy

el ne felejtse. A hívások, egymás után, hiába.

Ki vannak kapcsolva. Csak nincs valami baj?

Pedig direkt mondtam, hogy köszöntse fel, 

most meg nem lehet elérni minket.

A bal sarokban a visszahívás. Hogy még alszik.

De hiszen mondtam, ha szabad, sokszor délig

alszik. Lehet, hogy tényleg ingerülten, mert

hiszen tényleg mondtam. Elfelejtette, persze,

és ne oktassam ki (már sír), mindig kioktatom,

nem kap mást, csak a kioktatást. Lecsapja.

Inkább pankráció, nem bokszmeccs. Bokszmeccs

a lélekért, de inkább pankráció. Mert minden

eleme sokszor ismételt, begyakorolt, látványos,

de valahol túl. Valahol túl, egy reggelparton

a fénylés utáni vékony csíkot bámulom egy

tavaszi fényképen. Hagyhattam volna nyerni.

Tisztelt bíróság. Hagyhattam volna nyerni.

Nincs mentségem. Ha lehet, most csak ücsörögnék.

Pontozással legalább. A szokott módon

profin bevitt passzívagresszív ütés után -

ha lehet, leülném érte a büntetésem.

Bámulva azt a fényen túli, vékony csíkot,

ahol az élet elkezdődik. És véget ér.

Kitett

A parton a tavasz mezejére látsz, ahol

apró szemű eső esik. Avagy csak felhős,

a szűrt fényben a vitorlák nem vetnek

pengeéles árnyékot.

Lassan majd keresel egy helyet, ahol -

akár egy elveszett város szépnevű

utcájának kiürített házában,

a hátsó lépcsőházban egy sarkot?

Egy kikötőt, ahol bevonod? Ahol

a tárgy nem veszti lelkét, tengerfenéken

heverő roncs, ázott napraforgók

egy őszi parton?

Tavasz, vagy ősz. A nyár, a tél,

a stabilitás nem izgat. Csak a születés,

az elmúlás. A láz, legyen az ifjúságé, 

vagy párnákba fúló aggkori.

A parton egy mezőre látsz, ahol

tavasz van, vagy ősz. Ahol

lemodasz a tudatos kikötésről -

zátonyra futni könnyebb.

Lakópark utca 20/A

A lábtörlőre rakott pizzásdobozok és

készételes zacskók nevében könyörgök

az Úrhoz: ne váljon vonzalommá,

soha, ebben az életben.

Hidegre hangolt előterek míves

tereiben a valahonnan besurranó huzat -

úgy jöjjek és úgy távozzak, 

ahogy átmeneti jelenségek egy

otthonossá kopni képtelen 

újgazdag vesztibülben.

Mintha nem is jártam volna itt.

Ez nem kopik otthonossá, nem 

vénül szépen. Elhanyagolt lesz

mondhatni: hajléktalan kinézetű,

ha elejti a finnyás karrier.

Ez nem szokott. Csak kiderül róla: 

pár évtized fénylésnek rakott 

ezeréves birodalomálom,

amiből keserves ébredés jön. 

Amikor a kelletlenül föltszintjéhez

biggyesztett kukatárolóból

kiszabadítja a nyár, belengeti ide

az ételes dobozokban hagyott maradék

szagló diszharmóniáját.

Pápalátogatás utca 16.

 

Az idelátogató most innen lát. 

A kordon mögé úgy kellett beimádkozza magát.

Elképzelhető meztelenül. 

Biztos kicsi a pöcse.

Gangjainkon terjeszkedő gipsz szobor -

egy tehetség lakott itt. Lakik itt.

Az idelátogató most 

innen szemléli a szemérmetlenségét.

Hinni nem racionális dolog, 

hanem egy érzés: valaki (nem teljesen 

közömbösen) figyel. 

Ennyi a részvétele: ez a részvét.

Mint lettünk ilyen csorba fülű,

jelentéstelen antik váza -

nem neki kell megbocsátani.

Hinni, akár a táblalopás 

bűnének bocsánatában.

Ilyesmin is csak az járatja, akinek

szintén kicsi a pöcse.

A hit érzés, a megvallása ilyetén

blaszfémia. Amikor úgy vágyik, 

oly módon volna érdekes,

hogy valami módon, mégis üdvözüljön.

Hellóka

4h 54 km

Szervusztok, megint én jelentkezem.
Narratíva vagyok, amely mentén
ez a város egy betegségjelenség.
Vagy csak nem szólítottam öreganyámnak:
amíg ő a vacsoráját, engem az ő mérge esz.
Még mindig egy algoritmus rabszolgájaként,
bár most egyfajta szabadságon:
a mi szabadságunk is betegségjelenség.
Nem értem a szavakat, én már régen
nem hagynám magam kiejteni.
Szervusztok, megint én jelenkezem.
A napokban többször is öregembernek szólítottak -
vihogja bennem egy továbbra is éretlen kamasz.
De ez a dolog sem tűr halasztást,
valakinek el kell végeznie a végtelent.

Város körút 7.

Leszaggatott plakátokon őrizzük a sárkányokat.

Agyagba formázott romlékony arcokban.

Szódafröccsenésben, ahogy meghígul a bor.

Fehér teában összerezgő fiatal társaságban.

A félrefésült ősz hajban, amit napfény ér,

de soha nem ért hajfesték.

A viszonyokban, amik hiányoznak a

lépteidtől üres lépcsőházban.

Embertelen döntésekben, ezeket ember 

formájú éhségek döntik.

Fegyverdörgésben. Ami nem hallatszik ide.

Szabadtéri koncerten lábdob ütemes

dumdumjában. Ez idehallatszik.

A reggelben, ami nem ígér könnyű estét.

Fésületlen ősz hajban, amit 

soha nem ért festék.

Szaggatott iszonyokban. Nincs béke

ebben az önzésben. Amióta viszonzatlan.

Mióta a sárkányok minden könyörgés ellenére

sem őriznek minket.

Sugárút 79. (Őnagysága)

Nincs kétség felőle, hogy ártatlannak vallod majd magad.

Te csak ott, csak úgy, ahogy mindig. 

Bár egy alkalommal azt álmodtad, nem szobroztál

tovább a valamire várva, hanem egy pedálos léghajóval 

szoktad a magasságvesztést.

Azaz mutattad a példát, és látod:

pont ez a példamutatás a felróható.

Ez itt csak a szokásos keretek közül egy mívesebb

kivitelű, nem annyira elhanyagolt változat.

Bár bűncselekmény, de a megvetésre méltó, sőt,

undort keltő variációk helyett

amolyan reggeli kávézás, a gangon.

Hisz nem csináltunk semmi rosszat, biztos úr.

Igaz, elmúlt már dél is, sőt, nemsokára alkonyt imitál

a keletről ideszivárgó felhőzet. Nincs kétség felőle,

hogy ártatlannak vallod majd magad, holott

posztoltad a terhelő bizonyítékokat. 

A megosztón nagyot futott.

Azaz mutattad a példát. Kár, hogy a szokásos keretek 

között nincs egész számra kerekíthető megoldása.

Nevelde utca 43.

Tökéletes átadás, mondhatni: gólpassz.

Először anyunak a szendvicsét, a kólát.

Aztán a csillogó szempárba nézve:

"...ugye tudod, hogy már nem szép dobozban, 

hanem zacsiban jön a boldogkajcsimenü?

Olyanban mint a felnőtteké..."

Legszívesebben barackot nyomnál az

okosan bólogató buksira.

De tényleg! Amikor felnőttszámba veszik.

Sőt, emberszámba. Berúghatja a gólt,

ahogy komoly képpel megköszöni.

Kezében a rabszolgaságaink egyik

új-sárkori szimbólumával. 

Tökéletes átadás volt, szívet melengető.

A kapuban álló angyal mezét 

sározó találat. De tudod mit?

Hagyjuk el a gyönge hadovát!

Hagyjuk a nyekergő, kritizáló libsit!

Adjunk helyet inkább a létezésünk 

alapjával szemben közösen

végrehajtott akció után

a nyers, tiszta gólörömnek.

Világörökség utca 19.

Az apukám életének következő lépcsőfoka.

Nézem az elrontott liftet, ami mégis

felvonszol a végén a harmadikra.

Mégis leszokik a füstbe pácolt éjszakák

hova is tett sörnyitóinak kereséséről.

Mégis felvonszol a végén, bár

bennem a létra, de a mámor 

tényleg lift. Nézed a megélnivalót,

mint egy filmen, ahogy elsuhan.

Alattad a város egy szolid, halkonzervszerű

egymáshoz préselés. Hova is tetted

a konzervnyitót. Ezek a nyitások, 

a megszokhatatlan. Ahogy füstbe,

sörhabba, olajba, szögbe, keresztfára.

Fel kéne szögezni egy templomkapura,

hogy ez az apukám életének következő

pillanata, amit helyette én. Ahogy a 

gyereked életébe álmodod, amit te nem

vihettél véghez, mert véghez vittek

szög és olaj, sörhab és egyéb utolsó

vacsoramenti mámorok. Az apukám

álmodik engem. Vagy legalábbis jó volna,

ha mégsem kizárólag én volnék

a hibás. Amiért megint konzerv olaja,

keresztfa szöge, ahogy elvágólagos

a kenyérrel, meg a borral. Ahogy a

kenyér, a bor, a csók, az árulás.

Mi más volnék, ha nem az évről évre

megélt botrány lassan unalmassá váló, mégis,

közkívánatra leforgatott ismétlése?

Nézem az elrontott liftet. Jobb, ha 

lefelé menet a lépcsőt használom.

Város utca 36.

 

Leginkább megbízhatónak szeretnék

látszani. Hogy aki rám néz, a tekintetébe

becsületes megtalálót vegyen.

Aki visszahozta. És nem is kér érte

csak egy tekintetbe vételt.

Látszani így szeretnék, belvárosi

belmagasság, instant galériával.

Üveges tekintetű veranda mögött

a hiányzó hátsó szándék.

Egy tény, ami mégiscsak egy 

nézet inkább, de jól esik, ha

megkapaszkodsz a korlátaiban.

Szeretnék így, és jó volna, ha 

ez a vágyam nem feltűnően fűzné

ornamentikába az összképért

felelős apró elemek felelőtlenségét.

Ne lógjon ki a lóláb, akkor sem,

ha leszállok a kedvedért a földre.

Ez egy ilyen környék, itt

az udvari lakások vendégei is

díjazzák a megbízhatóságot.

A becsületes megtalálást - ami 

persze egy másik nézetből 

a lúzerek önfényező, ócska dicsősége.