Hektór kamaszkora

Nem az idő

foszt, hanem ahogyan megéled
a benne sajduló hiány helyén
a cigarettafüst:
alakokat rajzol a levegőbe.

Kasszandra, kedves, légy oly jó,
és tévedj el velem.
Az én időm még nem jött el, bár
már elkéstem - oda kellene
érnem a kicsengetésre.

Ezek a vasúti romok egy iskolának
nyitottak anno teret, de
okafogyottá vált a bennük
megörökölt tanórák unalma -

húgom a vereségben!
Légy oly jó, és mutasd nekem,
merre zakatoljak, szívből
áldozva a rozsdaette
ipari rommezőnek.

Segíts, hiszen leszoktam.
Magamtól már nem megy a ködösítés,
csak a szavakkal, ahogy látod.
Jósolj nekem még egy
nulladik órát, ahol várom,
a többiek mikor, és honnan -

a helyemen ülve,
a tudás bázisán, amit
még nem uralt az enyészet -
mikor még nem toltuk gazlepte
udvarunkba az idővonal
unottan reels-videókat görgető
trójai falovát.

(-)

Kóruspróba

I.

A helyváltoztatás normális rendje,
Istenek élvteli szintjét a csömör veri
le a sárba, majd a folyón át
fák árnya közé.

De legyen nálad tartalék érme,
ez a pantheon-összes, feltámad
még minapunk, jön még
eszmélésre kivégzés -

felzuhanás az egekbe.
Csak kövesd a megfelelő ösvényt
szárnyas saruban tipegő
kekec alak mögött.

II.

Mint mindenhol, itt is vannak
eretnek nézetek: hogy a
hely-változtatás romépítés.
Ne higgy a méricskélő papoknak,

A félrelibbenő függöny mögötti
indusztriális rozsdája is isteni munka -
csak a gyerek épít homokvárat,
a felnőtt eltapossa.

Mert semmi nem tartós, csak
a hely változtatása - ha átmeditálod,
feletted akkor is utazik a
rozsdás égbolt.

III.

Minden mozog, csak a mozgás
nem. Bármennyire furcsa,
a helyváltoztatás rendjében
ha a mozgás maga

vagy, akkor telhet egyhelyben
rútkiskacsaságod.
Az Istenek persze így is
úgy is jóllaknak veled -

neked nem mindegy, milyen
ízed érik a tálra terült
mannában a borral bőven
fröcsögő lakomán.

(-)

Terror Háza

Olyan mély csend ül egykori cellák
sikolyterében, amit csak a
vezetőszáron tartott vágóállatok
lélekfoszlása tud teremteni.

Ahogy kiüríti kavargó aurád
hiába menekülsz, hiába futsz
sorsot termő jövőíz képzetek
kívül csukódtak, beteljesült -
neked még mentő kommandók terepszín
illúziói röpködnek a fejedben,
de a lehetőségek maradék húsát
már nyársra húzták az Erünniszek.

Az anya, a szűz, meg az öregasszony.
Kígyóhajú ölek. A vénasszony ribanc-
tetkóján megereszkedett
jövőtlenséged árkol ráncokat.
Védszellemeid, a nemzetség java
helyett csak ők. A kéjes nevetésük,
a csitri ajkába szúrt piercingmosoly,
és anyu. Ahogy rákészül a szerepre.
A gyászra - hiszen elfúlni nevelt.

Olyan mély csend. A város ricsajos
vetélkedése nem hallatszik át.
Ide be. Ahol magad maradtál:
vágóállat lélekfoszlatása,
ítéletét előre tudó,
vágóhídi ízt a szájban érző
áldozat. De közben feszült
szívdobogásod üsse ritmusába:

ezért vagy itt. Akár ha tétován,
véletlenül, akarva-akaratlan,
de elkövetted.

                        Vegyél levegőt.

(-)

Marszüasz

Béres Norbertnek és a Walk My World csapatának

Voltunk tiszteletlen vendégek, persze -
ez megúszhatatlan. De csak úgy csináltunk
mintha. Nem a vereségből, bekerítésből,
vérkútba tettek, onnan is kivettekből
érkeztünk a kantin viszonylagos hűvösébe.

Nem reklamáltunk, hogy morzsák, hogy
bundapálinka, vizezett sör.
Nem vertük össze csak úgy,

brahiból a kantinost. Olyan vállvonást se
érdemel, nem járta meg a poklot, legalább
kapott az ívből ízelítőt módon.

Szerényen ültünk, dédelgetve valami
érzékeny, civil békét, elnéztük ahogy
a jóember az üres üvegek, tányérok, tálak
feladott állásai között kotorász,
és jó szívvel ad a neki se elég
nyomorult maradékból.

De máskor, máshol voltunk tiszteletlen
vendégek, persze - ez vele jár.
Úgyhogy összerándult gyomorral néztük,
csontrejtekükbe húzódó herékkel,
a lányok erőszak égő dörgölését
előérezve lágyabb részeikben,

amikor a kantin ajtaját
belökték a megmenekült katonák.

Dido, kanállal a kezében

Az űrt betölteni.

Zsírfolt a terítőn, a nagy nyeldeklések

kilöttyent levesének árulkodó nyoma -

ez több fogásos lakoma volt megint, 

pedig zacskókban hozta egy

nyári mikulás.

Finom volt, ugye? Szinte házias

ízek egy tömegétkeztető

hátsó traktusából.

Jó ott a szakács.

Az alapanyagokon se spórolnak semmit.

És még desszert is. Teljes érzetű

volt, ami az ételt illeti.

Persze, felrémlenek dédelgetett nyarak,

nagyanyád a merőkanállal.

Papa ahogy előszedi a frontról

hazamentett, használattól éles kanalát.

A több fogásos, szűken vett nagycsalád

ölelgetése közben. Ahogy a rokonság

üli körül. Sátoros lagzik. Torok.

A forróság remegése a baromfiudvar

tyúkszaros idillje felett. 

Gyilkosság, forrázás, kopasztás után

a fazékból lengedező illatok alatt

a megeső bűnök sózott rotyogása.

Hogy a baromfi kannibál.

Ezt mind tudod, Dido, kedves. 

Az otthon helyét betölteni, ha már

kijelölted a leteregetett

birkabőrrel. Nem lettél érte ágyas-

társa senkinek, csíkokra szaggattad és

úgy. Csak aztán jön majd a másik menekült,

neki is rendelsz, kihozza a futár -

annak is, aki majd téged esz meg.

Közönbös istenek nézik hímzett,

fehérpiros falvédőkről:

"jóvízű kútnak sok a merítője

csinos, dolgos lánynak akad is kérője"

ahogy a végén felfaljátok egymást.

(-)

Vádalku

Érzi, nem érzi, belefonja

a dombhajlatba a mászást.

A rakott kőbe sors terelte báb

fészkes munkáját - tudod,

eldönthetetlen, hol húzódnak a lélek

határai, ha van. 

Ha több, mint lélegzet 

párálló hordaléka.

Fakad a kőből? Tényleg meditáló

lassú létezés, amit a szél, a víz

munkája érlel, gömbölyít?

Tényleg kristályos, préselt tudás

a drágakő? Az érc, a gyűrke bádog?

Érzi, tényleg, ahogy görgeted

az észrevétel éhes rigmusát

hátsó traktusok szégyenkező

megfosztásain át?

Csak mintha foszlana tényleg

ahogy a zsigereibe -

körbeborzong egy szégyen. 

Övé? A magadé? 

Érzi, nem érzi, belefonja

a lépcsőn felfelé

görcsébe: miért néztél oda.

Mert ott tekintet nélkül

jobban esik a rosszindulat,

az eltakart, a zsigerekből

fakadónak hitt (pedig tanult

megélt, romlással éltetett)

revésedő gyalázat.

Érzi, nem érzi. Csak mintegy 

tanút, a kénytelenségből

önkényül mégis ejtett tárgyaláson

megesket, hogy csak az igazat, 

ha látni volt pofád,

hát vallj színt. 

Vallj rá, ha mered -

ha máskor nem, hát átadás után,

mikor a legördülő terhek nyomában

megindulsz a kényszer-

völgymenetbe.

(-)

Mínósz labirintusa

Ne fáradj, úgyse érted,
mű vészekből kimentett,
miért falnak fel éhek,
melyik kanyar mögött,

a csattogó fogaknak
ha élén acsarognak,
vég nélkül végbe fognak,
nyögünk, nyögöm, nyögöd;

megírva DNS-ben,
mű vészekből egészed,
ne fáradj, úgyse érted,
jártunk már erre, nem?

ellobbant ösztönélet

mű vészekből kimentett,

mű vészbe visszaejtett

fonál-szál életem.

Kompon

A szeretet sokosztatú és nem
titoktalan. Úgy kéne, de bele
sajdul a nyárutó varázslatába
az őszülés első pár haja szála:
arany levelek ezüst víz felett.

 

Úgy kéne. De pont a szeretet elé
von látszatot a szeretet. Szellőzést
az évek kíméletlen, gumilepedős
öregszagára. Protézist a szájba
a szerelmetes hazugságok
rontása-szabta, szuvas fogak helyén.

Úgy kéne. És van is úgy, hogy
a szeretet igazi arca éles,
kegyetlen, pofonszerű. De ez
nem tűnik sose szeretetnek.

Pedig sokat tűr. Nem féltékeny,

nem kérkedik, nem gőgös -

csak nincs tekintettel a látszatokra.

Mint mikor mégiscsak megmutatod 

a folyón kötéllel vonszolt kompnak
teljes, avult, pengő cimbalom,
veszésre ítélt fuss-el-véle végét -

mint mikor tükörbe nézeted

a rajta utazó, tanácstalan,

tehetetlen örök-gyereket,

értetlenül, amint kompország

süllyedő ölében ringatja magát.

Romeltakarítás

Borzasztó szótár gazdája -
fényt tapogatna kormányt
markoló kezem.
De árnyékot vet.
Árnyékot arat.

Tartjuk. Megtartjuk lassú
napokban - avagy
tartottunk roskadt ünnepet.
Valaki bennünk úgyis
lehetetlen útvonalat választ.

A könyvtár romja
az ajkatokon körülöttünk.
Szókincs, devalvált fizetőeszköz -
nem hiszitek, csak a vérben
dúsuló mérgek üvöltését.

Nem találok szavakat hozzánk -
pedig ezt is csak úgy lehet
békébe orvosolni,
ha valaki végre
kimondottan kimondja:

világ világát,
tudva tudást,
színről színre,
életnek életével.

Rémlik utca 13 (A Várakozás Csarnoka)

A megvilágítás. Ahogy fénybe cibál
egy kényszer. És a tükrök évada
(akárhogy csuknád) összevagdos.

Törzsi áldozat voltál? Barbár idők
éhes istenének nyiszált engesztelés?
Valaki benned még mindig egy
ilyesforma eltévedést keres.

Az áldott máz alatt, a csaknem felszámolt
Új Szövetség alatt; a számoló, méricskélő
(soha nem annyi) kételkedés alatt.

Valami atavizmus még mindig befelé
kérdez, ahol vasorrú félelmek laknak?
Dörgés kalapácsa, antik szárazvillám,
vagy még mélyebben sztyeppei szelek?

A megvilágítás. Pedig csak a mázat
nyálazza össze. És mégis: mintha rétegek
legmélyéig nyaldosna beléd.

Átirat

Darabonként az egész kicsi várost -
valamikor a paradicsom, de most
ez a töredezett képriport csak,
ahogy zsebre teszed.

Nyomokban még mindig megváltást tartalmaz.

Amikor elég fáradt vagy hozzá,
majdnem sikerül látni, milyen
nyomvonalon kötődik a bezárt macska
kíváncsisága a verebek röptéhez.

Kicsit elméleti, de hidd el,
a zsákmány íze az összefutott nyálban
pontosan jelzi, milyen éhségek
laknak a kivágott oldalú dobozokban.

Állatiasak. Barlangrajz éhek
a gang túloldalán, a tető fölött
idelátszó székház üvegfalán -
nagyban, kicsiben ugyanaz a fullasztó,
otthonos nyeldeklés.

Valami itt pár ezer éve
ugyanúgy nem tud megtörténni.
Átírod, mint a mese végét:
kedves királylány, ma mégsem
vacsorázunk rántott sárkánycombot -

a tűzokádók is kapcsolt részei
az egyetemes, közömbös kegyelemnek.

Érkezések

Becsapódásom

szárnyak csak máson

tollak csak éhek

nyüvétől tépett

testeken égnek

Szólítva sem szól

némán parancsol

tollán a fény is

hulla reményíz

platánfakéreg

Fejjel a kőben

nemző erőben

mit nézzen húsba

rekesztett gúzsba

vakond mit nézne -

vonzásod angyal

ondó varanggyal

idetapasztott

száraz harasztot

zörget ha kézbe.

Találékony távlatok

Szél és varjak vannak. A horrorfilmdíszlet
ég alatt átvonuló rikoltozás vagyok, alkonyatkor,
a híd korlátja mellett suhanva.
Mívesen romló ablakok vannak. Egy látvány
bomlása vagyok, ami valaha jelentett, de
mára jeltelen.
Az elsuhanások bilincsbe vernek.
Ez a mozgás-közben-mégsem-mozdulás
olyan szárnycsapásszerűen vakolatlan.
A károtokra vagyok. Pedig csak tükröznék -
de van, amit nem szabadna szóba hozni,
ahogy a belek bolyhosodását.
A vérzést, amit letörülnél a pendülő,
kerekekre feszített időről is.
Az alvadást, amiről tehetsz és nem tehetsz.
A bennünk lakó penészt. A tükörléteim
vannak most abban az összetörésben, amivel
adósa vagyok a közös többszörösnek.
Találékony, hiányzó távlatok vannak, varjúrikoltás,
vadak identitása.

Egy másik Valhalla

A roskadásig érlelt kultúra
nem talál szavakat. Itt biztosan nem,
ipari vágyak elfelejtett csarnokában.

Pedig létezik, elengedhetetlenül része
a romépítésnek ez
a viseltes békétlenség.

Együtt élünk vele, mint a szeretőd exe
közétek fekvő árnyékával.
Biztosan van, ott nyújtózik a
bedeszkázott hátsó udvarokban,
és bár roskadásig érlelt, ahogy a kultúra,
mégse szedi le senki.

A tudatod alatt fémen csikorgó élek
hősi éneke. A marógép gúnyos
feszültségbe dugva kiharap
egy részt a félelemből. Itt először
minden életnek készül, de látod:
a végén úgyis fegyver válik belőle,

elmarkolja a bandita idő.
Együtt élünk vele. Velünk együtt
halomsírba roskad.

Keleti

Jutalmazód akár egy légköri
jelenségbe csomagolt vágyat is
átnyújthat a fáradozásért -
    miközben az ördög apró, szúrós,
    ferdén eső cseppekkel veri a feleségét.

A vágyat aztán kicsomagolva
teszed a magadévá, az illendőség
nyilvános határain belül -
    tudod, mit meséltem ezzel el?
    Pontosan én sem, és ez a lényeg.

Akit ördögnek neveztél, a feleségén túl
mintegy titeket is belevon
a családi perpatvarba -
    bárhogy igyekszel, nem érted,
    kinek, kivel, pontosan mi baja.

A fogalmaink alatt ilyen zsigeri
gizgazok laknak; általunk pottyant,

útféleken magzott -

    most jutalmazód a kezedbe nyomja:
    nesze, tedd el. Leljen benned békét.

Észak (Egy vers evolúciója)

 

Északi szélben

Lényeink és szeretve tisztelt városunk
árnyékos felében az elnyelődés csarnoka
Glaðsheimr romjai meredeznek.

 
Valhalla - ahogy a divat felékszerezné a
jobban csengéssel. Itt álltak a taglók
lemoshatatlan mészáros-trónusai.

 
A sok kis odin, éheink isteni rabszolgái,
meg a tudás terhétől fátyolos disznószemek -
minden állat mindig előre tudja.

Csak nem hiszi el. Ahogy mi sem, hogy
félelemből gyúrt isteneink majd
számon kérik rajtunk a romlás gyalázatát:

előre tudjuk, csak nem hisszük el.
Ezt a szeretetlenséget is vértől iszamós
fejünkre olvassa egyszer valaki.

(2023.12.29)

Norður vindur

Valami árnyék motoz a palotában.

Rugdalózó hörgések emlékezete.

Glaðsheimr mulató örömének harsány 

hangjai alól, a szúrás nyomán előlüktető vér. 

A városunk legszívesebben megfeledkezne róla.

Előre tudja: így romlik el, így foszlik el,

mikor a funkcióját vesztett hitek árnya-

vérét eresztik. Motoz a palotában.

Minden állat, mindig, előre tudja -

csak nem hiszi el. Az éhek alól 

nem hiszik nézni a kést, a böllér

kihűlt, távolságtartó tekintetét. 

Ölni sokadszorra ugyanúgy csak egy munka.

A sok kis odin, éheink isteni rabszolgái,

meg a tudás terhétől fátyolos disznószemek.

Számon kérik rajtunk a romlás gyalázatát:

Előre tudjuk, csak nem hisszük el.

Városunk árnyékterében az elnyelődés csarnoka -

ezt a hanyagolást is vértől iszamós

sebeinkre olvassák majd az éhes istenek.

(2023.12.30)

Elízium sugárút 54.

Szállásadónk kissé elhízott, de jó karban -

paizs és dárda helyett a számlatömb,

a blúz alól a vállán elősejlő tetoválás

mintha bagolykarmok nyoma.

Ez a város nem fogja szeretni önöket,

de elvárja, hogy megszeressék, mondja,

a szemüvegére illesztett lánc obulus-mintás

aranyán közben visszfény babrál.

Itt mindenki szállóvendég, mondja,

a környék látnivalóit, majd látni fogják,

eltakarják a világ minden tájáról 

idesereglett bámészkodók.

Önök is. Ez a város takarónak 

használja önöket. Ha otthon akarnak 

lenni benne, akárcsak én, idegenből

lévén benne lakóvá, költözzenek beljebb

a fényes sugárutaktól. Kiadó szobát

ajánlhatok a benne lakáshoz, két utcányira 

innen, mondja - válasszák a személytelen

bámészkodás helyett a benne élést.

Kissé elhíznak majd, és az arcukra

Hádész szürkesége költözik. De jobb előbb, 

mint később. Ez a város elbánik a 

karmok elől bújkáló egerekkel.

Aszklépiosz nyünnyög

Eszmélésünk kisvonatán az alagútban

nincs vészvilágítás.

Amikor a nyűgöm kicsurran, mert fáj,

hogy megőrülök bele, rám ripakodsz:

Mit hisztizel, hihetetlenek vagytok, férfiak,

rémes betegek vagytok, színpad, nagyhalál!

Ne nyafogj! Tűrj!

Ha meg visszanyelem a lüktetést,

csak a szememen csurran olykor a kín

iszonyú nedve, teszek, veszek, nem

hagyom el magam, így replikázol:

Nincs neked semmi bajod! Na,

húzzál dolgozni!

Úgyhogy most nem csináltam egyiket sem, 

csak mint a bonc a boncasztalon,

mintegy meghúztam magam, mire te:

Úristen! Hogy vagy? Drágám

az Isten szerelmére mondj már valamit?

Mindjárt kiérünk a fénybe. Mindjárt.

Addig csak fogd a kezem. 

Epifánia

Esterházy Péter mondatával

Aztán az eseményszervezők úgy intézték,

hogy egy fénykép erejéig mellé kerüljek.

Óriási megtiszteltetés. Hogy az aurájából

áradó rezgések mintegy belevontak

a pillanatnyi halhatatlanságba.

Az aurája azt mondta, hogy "szabad vagyok,

és ez a szabadság engem nem jogosít föl,

téged nem kötelez semmire."

Aztán persze a vállamhoz értek

a bocsánatkérő kezek, határozottan 

odébb vontak. Hogy más is odaférjen

az Isten mellé, aki testté lőn.

Hogy szintén egy fénykép erejéig,

szintén fontosnak érezhesse magát.

Visszanézve vettem észre,

hogy őméltósága valójában milyen alacsony.

Csak egy kisebb Isten. És mégis. Látod.

Szavakba kellett fonnom. Ahogy 

sokáig olvasatlan hagyott könyvet,

kinyitotta bennem önmagát.

Kertművelés

A belvilágban, a szobák keretezte térben

nyíló liget befelé tovább tágulva végtelen.

Bár mikroszkóp kell hozzá, de ugyanúgy

utat ad a telő időnek. Az ötvennyolcmillió

évvel ezelőtt elindult fény se másképp nyitja 

múltunk a végtelenben csüngő galaxisban;

ha a ligetedben elég mélyre látsz, az atomok

benne legalább ennyire öregek.

Érted volna a 

látvány? Mindent tükröddé

görbítesz, Nárcisz!

A belvilág keretezte tér egykor csillagpor

volt - és máig az. Ha ötvennyolcmillió

évet haladsz befelé, a táguló atomközi térbe,

a liget körvonalát elnyeli a kibomló távlat,

befelé tágulva világod ugyanúgy végtelen,

te csak egy önkényes pont vagy, kiválasztódás

klauzulája - így simogasd a napfénytől ájult

levelek zöldjét a tekinteteddel.