Margaret Atwoodnak, Joy Harjonak, meg a nagymamák eres kezének
Nagy Csend övez.
Kifogytam belőle -
két lukkal
beljebb húznám az övcsatot,
de ahhoz lukasztani kéne;
mondom,
túl nagy rám ez a Csend.
Olyan mint
az indián költő néhány lova,
több van belőle,
mint ahányat lecsutakolhatsz.
Olyan mint -
hiába artikulálom, ahogy
az író meséjében a túlélő
a szaporíték új faj
elmeárnyékába.
Szabálykövető volnék, de
nagy Csend övez, amiben
túl sok a szabály, ami
egyenértékű azzal, ha nincs szabály.
A Parancsnok hallgat,
lukasztani kéne ebbe a nagy Csendbe
pár parancsot.
Zaj, az van. Nem attól nagy Csend a
csend, hogy nem zajos.
Kifogytam belőle -
alkalmatlan
alkalmi süket.
Valami csattog a távolban,
madártorok, vonat, a Gólem
szünetet nem tűrő mormogása -
mind a nagy Csend része.
Mit csináljak -
senki meg nem mondja, mit csinálj.
Szaporodnak belül a
kicsi csendek, mert
nagy Csend övez.
A szférák Zenéje mese és
túl nagy rám ez a Csend -
elrabolta tőlünk a növekedés álmát:
belélegezhetetlen gáz egy
véletlenül elkapott, vékony
műanyag héjú luftballonban.
Írtam egy verset - látod,
ez is az övre alkalmatlan
eszközzel karcolt emlékeztető:
lukak helyett, ahova
csat pöcke illenék.
Nem elég szoros. Még kifüstölögnek
belőle a felmelegedés
tüzében égő csipkebokrok -
simogass meg. Legyen
értelme a hallgatásnak.
