 |
| Éduárd Manet: Un bar aux Folies Bergère |
Nem, monsieur. Nem végzek ma sem korábban.
Pitymallat előtt nem. És este se
akarjon engem festeni.
Ne vetkőztessen a tekintete.
Méghogy itt! Hogy rajtam nevessen
az egész abszintpárás, mámoros terem!
Hiába kínál többet. Megbocsásson
monsieur, de nem.
(Mögöttem az tükör? És én és ön látszunk
egy mögöttes, elcsalt rajzolatban?
Meglátott tényleg valamit a szememben, amit nem egy
pult előtt könyöklő alaknak tartogattam?
A kiszolgálót, ahogy kiszolgáltatott?
Mellünkre tűzött virággal, amíg a párlatok
az üvegekben tovább erjednek, érnek -
céllövöldében agyagbáb ragyogásunk,
amit csak festék öltöztet fehérnek,
hisz tépázzák magvas találatok;
hisz úgy engedünk egy sötét kapualjban
a vágynak, ahogy a bagzó állatok?)
Nem kéretem magam. Láttam, amit.
Ön is csak elküldene.
Ne akarjon engem festeni.
Ne vetkőztessen a tekintete.
Lehántaná rólam azt a keveset,
mit meghagyott viseltes szégyenem?
Bármennyit kínál. Megbocsásson
monsieur, de nem.
(Szép vagyok. Igen. Ahogy a pír
elönt és felragyog. A veszteség, amin tűnődöm.
Meglátott tényleg valamit,
ami a szememben túlnőtt az időmön?
Most már örökre férfiszemek
betevője? Előre érzett bánat?
Ugyan melyik szép leány ne akarna
öröklétnyi bámulót magának?
Elkészültünk, monsieur. Magára vessen.
Elvett ártatlanság és felvett teher,
tekintet, hogy sose éri meg -
ennyi, meg ennyi. Én így számolok el.
Megkérném: fizessen.)
