Hazatűrés

Én az a mese lettem, aki el sem ment. 

Ithakám mint a najádot, aki Zeuszöleléstől szökve 

sarjadt üde fává: ide zaboláz.

Itt körözök, mintegy szigmoidokba felcsavarodva; 

s nem, nem pattan a fesz,

tart ama függvény, függeszt -

ez a nehezebb.

Mert nézd: aki ment, az a mese lett,

aki majd hazajön. Hazatérésben 

kiegészül, távolságszámlálóját

nullázva a végén, mintegy 

kijelent és ő maga is tékozló

kijelentéssé válik.

Én bejelentek. A lakhelymódosulások

nálam amolyan nyughelykereséssé emanálódtak. 

Szkülla, Kharübdisz közt csak egy ágyat, 

csak a hálószobaablak egyik

keretéből másik, keretezve egünk ékköveit

párává fosztó éjbe hajózom.

Én az a mese lettem, aki el sem ment.

Hazatérésem folyamatosan pár

méterrel ide-oda cincált, ide-oda

helyezett hazatűrés. Nincs mit

sajnálni a gyáván? Nekem ez a 

bátorság az igém: 

hazatűröm

zsoldos hadak, ó hitek és újra-

konfigurált barbárok ki-be járkálását

szentélyek söprögetett romjaiban.

Máshonnan jöttek, hazatérők lesznek -

hogy basznák meg. Akkor 

békélnénk meg a tükörképünk 

keserű görbületével, ha végre

mindenki megülne a seggén.

Mese nélkül. Kirkék ölelése helyett

Pénelopéinkkal. Hogy emlékezni

se kelljen, felfejteni se a szőttest -

ez a nehezebb. 

Ez a héroszi, nem a kódorgás! 

Én bejelentek, látod, most pont ezt: 

röhelyesnek tartom túros-csatakos 

hazatérők bosszú-ricsajos 

baz'meg vége legyen már 

ki ha én nem lakomáját.

(-)

Sztélé a Lapidáriumban

A várossztélé szélén hangyalábnyom-
mélységig erodálom tovább a vésetek
faragott gyanakvását.
Ez az emlékkő egy gyűjtőfogalom.
A kristályos rendbe szervezett
atomi szerkezetekig (bár
elvileg csak mészváz, faragható)
különbözik ege és Istene.
Két utcányival arrébb a Hínajána,
de itt Mária kendőjének szélét
sároznád össze, hogyha
lenne sár.

Itt is vagy, meg ott is -
estél. Felszáradtál.
Az emlékkő nem tudja magáról
hogy emlékeztetni rakták. Belakta a
burján éhek özönnövény magánya.
Azt hisszük, törvények szabta léte van,
a túlszaporulat is törvényszerű:
egekbe nyúló emeletéletek,
égbolt-préselt fosszilia.

 
Itt járok. Ez a bejárható
önismeret utcahossznyi, mégis
végenincs "vagy és vagyok"-világa.
Jártam már erre, gondolhatnád,
de hidd el, nincs szebb a hangya
rémületénél: hogy eltévedt utak
és Istenek véseteiben. A kupola alatt,
amit végtelenre nyit a véges
illúziók bejárhatósága:
elliptikus pályáin végtelen.

A hangya érzi bennem: egyszer szembejön
majd önmagával. Nem tudni, mi lesz -
de úgy simul a tükörlapra majd,
ahonnan kilázadt, mint aki hazaért.
A város-sztélé szélén hangyalábnyom -
gurultam erre. Tudom. Mindjárt jövök.

(-)

Marszüasz

Béres Norbertnek és a Walk My World csapatának

Voltunk tiszteletlen vendégek, persze -
ez megúszhatatlan. De csak úgy csináltunk
mintha. Nem a vereségből, bekerítésből,
vérkútba tettek, onnan is kivettekből
érkeztünk a kantin viszonylagos hűvösébe.

Nem reklamáltunk, hogy morzsák, hogy
bundapálinka, vizezett sör.
Nem vertük össze csak úgy,

brahiból a kantinost. Olyan vállvonást se
érdemel, nem járta meg a poklot, legalább
kapott az ívből ízelítőt módon.

Szerényen ültünk, dédelgetve valami
érzékeny, civil békét, elnéztük ahogy
a jóember az üres üvegek, tányérok, tálak
feladott állásai között kotorász,
és jó szívvel ad a neki se elég
nyomorult maradékból.

De máskor, máshol voltunk tiszteletlen
vendégek, persze - ez vele jár.
Úgyhogy összerándult gyomorral néztük,
csontrejtekükbe húzódó herékkel,
a lányok erőszak égő dörgölését
előérezve lágyabb részeikben,

amikor a kantin ajtaját
belökték a megmenekült katonák.

Nárcisz-érme

(Nárcisz sír)

Keréknyom nyálkás

békanyálas tócsája

is őt mutatja!

Haiku - víztükör (4. merítés)

(színe)

Kell hozzá Ámor. Meg az égetnivaló

gyerek rontószeme: mi van, ha.

Nincs senki itt, csak a nyílvessző szél,

libabőrző érintés, szúnyogcsípés-

szerű szúrás.

Kibe szeret a balek, mi van ha...

Hogy ölel majd és kit. Maga éhét

emésztő ölmenti parázs, 

örökégő mécses -

mi van, ha ez az önvérző börtön 

van csak, szégyen-erezetben

a trombociták.

Ha a romlás...

Kellett hozzá Ámor -

így készültél, onanista.

(visszája)

Bárkit. Te vagy én? Te vagy az a

sose érzett másik, aki szintén...

vékony lapon át, más nemben

köztünk képzelt rácsok, rózsalugas -

a vágy romantikája.

Hozzád kell érnem, valami futó

fuvallatszerűség, libabőrző

érintés. Szúnyogcsípésszerű szúrás.

Aztán persze akár hátrakötött

kézzel a próbababát - nem nyúlok a

megszerzett zsákmány felkínált

lüktető eréhez. 

Nem is érek hozzád. Csak nézlek,

képzellek, valahol 

csillagigézet-távol, ahogyan a

csapodár hűség készül.

(érme-éle, intim verzió)

A megnövelt távolság
jó. Ahogyan rálátsz.
Szem közti pihék. Óvatlan
kitépésre váró gizgazok
az arcodon - legalábbis úgy
bánsz velük. Szemközt a
tükörrel és mégsem magad
látod. Hanem a szépséghibát.
Amit annak ítélsz. Saját
kertedben gyomlálsz, kertész,
akivé lettél. Arckertészet -
mondanám. De nem mondom.
Hiányzik kertedből a nárcisz.
A valódi nárcisz. Nem csodálod
magad. 

Nem bánom. Nekem elég,
ha én csodálhatlak.

(-)

Makett, és vízió

A szobában nagy szekrény volt, rekeszekre osztva, minden rekesz előtt rács, a rácson cédula, a cédulán név. Havrincourt úr ellenségeit viaszból megcsinálta és rács mögé zárta... A szobában más nem volt? Csak rengeteg papiros. Havrincourt úr ítéleteket írt.  Ellendégeit kínzásokra és halálra ítélte, és az ítéleteket felolvasta...* (Hamvas Béla: Karnevál)

A tejesség az elragadó indulatok

forró évadában kényszer-

szivárványvízióvá érleli

a patadobogást.

Tüzet viszel, lángot viszel, 

pedig csak felhő vagy, jégszemcse-

szórt gázpáragöb.

De a határrétegen erős, mérhető

elektromos töltéskülönbséget indukál,

hogy nincs és nem lesz

se bosszú, se elégtétel;

hogy nem lesz bocsánatkéréssé soha

senki részéről semmi, amiért

sós lében ázol,

cseppenként hullsz, 

az út porzik utánad.

Láttál már lovat vizelni?

Sugárban, maga alá, felhőszakadás-

makett a macskakő

púpozott bazalthátán.

Tüzet viszel, lángot viszel,

de alattad csak a láncolaj csöpögése -

estére leolvad rólatok minden kenet.

Ezt kell megértened:

hogy meg sem aláznak. Csak 

lettél, aki vagy, a képzeletbeli

felhőszakadásban valódi ázás -

makett és vízió.

Tényleg legyél szivárvány inkább

a padka mellett, olajfolt szélén,

amit kerülsz (magad saját magad)

hogy ne csusszanjon rajta a kerék.

Mert nem lesz elégtétel, kielégülés

az elherdált útvonalakból -

akárhogy képzeld, a valóságod 

nem lehet utólagos:

egyre szerényebb tárgyi támaszhalmaz,

egyre vastagabb virtualitás

segítségével hiába tárgyalod újra

elmepalotádban a vesztett meccseket.

Tüzet viszel, lángot viszel, 

de ez csak olyan tökéletlen rend

a hátiputtonyodban, mint a túlrakott

sörös szekér igáslovak háta mögött -

elbírsz vele úgy is, ha a súlyeloszlás

csálé, magadba rejtett, képzelt bikafej,

ha a városlabirintus útvonal-rendje

fonállal is hiába kötözött 

vajon honnan vajon hovák világa:

valójában kiúttalan.

(-)

*Magyarázatul, ha valakit érdekel (miért a mottó és hogy kapcsolódik a vershez) kattintsatok erre a bejegyzésre - ha pedig a teljes körülményvilág foglalkoztat, a Karnevál-olvasónaplóra.

A lárva éneke bebábozódás előtt

Barátságosabbnak is érezhetnéd
a teremtő közönyét - hiszen létezni hagy:
a vágyakból és éhekből gyúrt
tükörkép megtestesülését.

Semmi személyes nincs abban, hogy
valójában nem vagy személy,
de mivoltod ily módon tisztázása
nem ad felmentést a roskadásig
rakott asztalok mentén feneketlen
éhek dédelgetésére.

Azaz, bár léted kissé fals,
összeharapdált almacsutka, mégsem
tehetsz úgy, mintha csak a harapó
idő vasfoga volna a hibás:
telt, és ürült, ahogyan nincs
írva, de te mégsem változtál
a mesék elképzelt létrugói mentén.

Kilences szám vagy a kaputelefon
kezelőpanelén egy nyolclakásos házban -
de egzisztálsz, öreg, és ez a lényeg,
hátha egyszer tréfából, mégis,
vagy tétova, részeg véletlenségből,
mert félrenyúlt, megnyom valaki;

és végre elhiszed, hogy ennek a közönynek,
a többi élő méltóságához méltó,
elengedő derűje van.

Mozgókönyvtár

Az összes felfelé cipelt módosítása -
szortírozni a fejben teli zsákot. A katalógus
nem felejtett resztlijét. A nehézkedés
felszámolása jönne. Tornyosul a feladat:
letenni a fel nem emelőt.

A nem felejthetőt. Pedig igyekszel egyre
komolyabb hézagokban keresni, az
elmozduló polcok közti résben
a rövidebb utat. Liftet, hiszen a grádicson
fölfelé lehúz az olvasat.

Könyvtárak vannak a fejedben, szekrényeik
közt hűvös, távolságtartó hallgatás.
Kimerült csönd, a nagy viták után.
Mert meggyőzhetetlen a másik kiművelt,
világot akaró meggyőződése.

Felfelé mozgó - értelemszerűen el
kellene engedned a meg nem győzhetőket,
mert a csendjeik közti szelephézagokban
egyre vastagabb rétegben ül
a por a porhoz kétségbeesése.

Romeltakarítás

Borzasztó szótár gazdája -
fényt tapogatna kormányt
markoló kezem.
De árnyékot vet.
Árnyékot arat.

Tartjuk. Megtartjuk lassú
napokban - avagy
tartottunk roskadt ünnepet.
Valaki bennünk úgyis
lehetetlen útvonalat választ.

A könyvtár romja
az ajkatokon körülöttünk.
Szókincs, devalvált fizetőeszköz -
nem hiszitek, csak a vérben
dúsuló mérgek üvöltését.

Nem találok szavakat hozzánk -
pedig ezt is csak úgy lehet
békébe orvosolni,
ha valaki végre
kimondottan kimondja:

világ világát,
tudva tudást,
színről színre,
életnek életével.

Magyarázat mindenre

Brit tudósok bebizonyították,
hogy már a régi rómaiak is.
Egy lehetetlen szám beesési szöge
könnyen lehet, hogy lehetséges.
Ahogy a fény tétováz a kémény mellett
a gangon: átbújjon e.
Teve és tűfok. Valaki egyszer ezt
a kiharapott éjszakát is megálmodta.
Vagy csak úgy lett, ahogy a szomszéd
ház, város, ország - véletlenül, de pont ide.
Vagy létezik, ha elhiszed. Ha látod.

Mesterséges intelligencia által generált
internet népe.
Látod, amit érzel?

Egy emészthetetlen génmódosítás

táncosnője vagy.

Tű és tevefok. Jeget ringató hűség.

Ez is csak úgy lett, ahogy a megkért álmok

a random technikai segítséggel:

vélte volna valaki, csak kispórolta

belőle az aprómunkát.

Létezik, hisz elhiszed. Ha látod.

Önarc

Rudi meglátása

Alig látszik az a kudarc,
ami nem felejti, hogy időnként
indokolatlan boldogság fog el.

Nektek elmondhatom, mert
úgysem értitek.
Ez a világ a gyerek maradsz
tűnődése.

Mit akarunk kihozni a korlátok
szabadságából?

Megtöltöttük magunkat és most kiáradunk.
Mert nem az a lényegünk,
hogy kifizessük a villanyszámlát.

Amikor az anyánkat kell tisztába rakni,
amikor tényleg meg kellett oldanunk,
tényleg felnőttek lettünk.

A gödör felé vezető úton,
ami mindannyiunkra vár.

De így is, alig látszik a kudarc

indokolatlan boldogsága.

Kiderül

Bejárható utak alá nyom,

hogyan találsz el látva látványt,

hogyan talál el hullt magányon

utunk alól a fű derűje -

mag hogy magzik, éhe hogy,

a burján áradat a résen,

hogyan talál el zöldje füstje

naparany égből hold ezüstje,

hogyan fordul hajnalba lényem

bejárható utak talánya,

hogyan menetszél egyedüllét

fütyül a füstbe fúlt magányra,

bejárható utad ha perdül,

mert rántja fény az űrön át -

hogyan talál el kupolántúl

romlani éhült koponyát,

mag hogy magzik, hogy nevet

sziromból illat, éh a méz,

így gurgulász utunk fölé

az ajkamról a nevetés.

Aszklépiosz nyünnyög

Eszmélésünk kisvonatán az alagútban

nincs vészvilágítás.

Amikor a nyűgöm kicsurran, mert fáj,

hogy megőrülök bele, rám ripakodsz:

Mit hisztizel, hihetetlenek vagytok, férfiak,

rémes betegek vagytok, színpad, nagyhalál!

Ne nyafogj! Tűrj!

Ha meg visszanyelem a lüktetést,

csak a szememen csurran olykor a kín

iszonyú nedve, teszek, veszek, nem

hagyom el magam, így replikázol:

Nincs neked semmi bajod! Na,

húzzál dolgozni!

Úgyhogy most nem csináltam egyiket sem, 

csak mint a bonc a boncasztalon,

mintegy meghúztam magam, mire te:

Úristen! Hogy vagy? Drágám

az Isten szerelmére mondj már valamit?

Mindjárt kiérünk a fénybe. Mindjárt.

Addig csak fogd a kezem. 

A barlangi troll útnak ered

Lillafüred, Szent István barlang - Kovács Tímea képe

Képzeld úgy, hogy minden elengedett kézzel
biciklizett versed megjelölt tartalom.
Képzeld úgy, hogy a jelzett úton ereszkedni
eltévedések nélkül egyfajta stigma.

Képzeletbeli lényed a tükrök mögött
nem lesi ugrásra készen, mikor hibázol -
a trambulinugrás helyett csak padkázol két
kőkeményre fújt gumikeréken.

Képzeld, minden elengedett kézzel
elengedett ölelésedben oldás lakik, bár
ahogy leveted a rontást, körülötted a
srác kezéből kifordul a fagyi, a lány
kezéből kiperdül a telefon, egy öreg téged
néz és nekisétál az elválasztókarónak -
most ne találkozz olyannal, aki szeret.

Úgy képzeled, ezen csak a kíváncsiság segít.
Képes vagy képzelni olyat is, amikor az
elszabadult kilométerek fesztiválján
nem sérül sem test, sem szellem, se kötelék.

Képzeld úgy. Ez a lélegzetvétel felelőssége:
bárhová magaddal viszed - hiszen kifújod.
És onnantól már adás.

Minótaurosz

Uralkodónk a termébe hívott 

többedmagammal. A termet épp 

tatarozták az Üllői út 115-ben -

az állványok között, a törmelék-

védő háló mögött búsult

Urunk, kétfelé ágazó

szarvaival díszes, busa fejét leszegve.

Valamit kérdezett, és a szeppent

népségből egyedül én válaszoltam -

csak nekem nem szaladt inamba a 

bátorságom, húzódtak fel védett

csontrejtekükbe a töppedt golyók,

csak nekem volt tököm hozzá -

hívhatnál Thézeusznak.

És emlékszem, valami okosat,

odaillőt, megfontolt, de mégis

tartalmas kritikát mondtam - 

alig hímezte hízelgés.

Látod, ez a büszkeség, így,

ébredés után a legnyersebb terhem.

Eredetileg azért érkeztem

a Budapest-labirintusba, hogy

legyőzzem ezt a szörnyet.

Miféle dicsőség, mondd, ha

ehhez képest belőlem lett az

istenek kegyelméből való lakáj?

A téma egy alkalommal már megkapta a maga bővebb kifejtését, ez anno a Műútban meg is jelent, és bekerült a Shizoo-kötetbe. Nyugodj, ha tudsz, Kabai Lóri!

Adjon az Isten

az önvezetés képessége a szemed

lángol vagyis mondhatnám úgy hogy

elegem van a bűnevésből a tükör

vagyis bármilyen felület ahol

afféle kapu amin át szakadoznak a 

szálak hát szakadozzon hogy 

ennyire kitetten létezik ez a folyton

publikált élet fázik a többi szelében

kifújt lélegzeted az önvezetés képessége

a szemed lemondó alul több fehérje

háborús fotón tekintet afféle kapu

amin át szakadoznak a lényeg 

körül felfeslő önmegvezetések -

A tiszta lappal induló napok

hol gyerekfirka mind ahogy ragyog

megízesül a meghúzott vonal

és fellebeg a lapról mint fonal

de nem szövődik foszló pasztorál

átlényegül a meghúzott fonál

és idevon egy térré lett vonást

az arcodon hogy tükröződve lásd

alattad tér nyílt nem kohósalak

alattad ott egy újra tiszta lap.

Vagy mialófasz. Jó napot kívánok, vagy mialófaszt. 

Megadom magam egy érzésnek, vagy mialófasznak.

Kívánsz nekem, jó napot kívánsz, vagy mialófaszt.

Báttyának szólítasz vagy tegezel, vagy mialófasz 

hagyja el a kicsi szád. Ez az elhagyás a mialófasz,

vagy amikor beérkezik a mialófasz, és én megélem.

Kívánságérzékeny vagyok, vagy mialófasz. Vagyok.

Ez az egy bizonyos. A többi bizonytalan, De vannak

empirikus bizonyítékok erre a szakadatlan mialófaszra.

az önvezetés képessége a mást

vezetés képességének logaritmikus

hatványa ha ideveszem a számmisztikát

ötvénye mert általában vereség és veszteség

amikor megáll a lábán mégis akkor négyvény de

amikor a mások lábán is megáll akkor háromvány bár

kétvény szeretne lenni erre nincs recept jó volna

legalább egy vény a tűpontos önmegvezetés

alapja hogy mások írnak a tisztalapodra

mások kívánsága a te tisztalapodon

hogy rákosodjon el a végbeled

Például. Szerelem márvány helye volna -

ehelyett sár, amit egymásnak akarnánk.

Keletebbről ujjbegynyit idemaszatolva 

másba bedörzsölt páclé, fűszer a karmánk.

Például. Te magamnak és én temagadnak

kívánok, kívánsz, létedbe ha szerelem

a virágport ringó szelek is kitagadnak -

ha akarnád zúzmara gyűlik meg a szememen -

például. Létünk egymásba bevert sár.

Állj félre, a látvány undort kelt, letörülten

ugyanott érzed a tapadást, aki voltál

fröcskölném rád vissza a mérged, aki volt - nem!

az önvezetés képessége 

a szolgálat képességének

viszonyában osztódik 

nem tudod miket beszélsz

ömlik belőled ez a fájdalom 

hogy elég a másoknak kívánt 

elég a másikat kívánd 

elég hogy megcsináld

hogy megkívánjon a másik 

a másik az 

ha választást élnél

ami már megtörtént 

ne kívánd meg felebarátod

emlőjét ölbevalóját 

ne azért mert otthon vár ölbevaló

vele együtt teljes másik vár 

akinek nem de akihez

tartozol (vagy mialófasz)

és ha ebben a tükörben nézed

akkor legyen inkább 

a kihez és ne hova tartozás.

Adjon az isten -

nagy szégyen, de nem tudom,

mi a kérésem.

Város utca százhuszonhat

a kép illusztráció, nem itt, nem akkor...

A hála ömöljön

patak verejték-sóban a gerinc

görbült oszlopa mentén,

midőn a találkozások rendjén

esett szeplő gyanánt valaki

a legrosszabbat hozza ki belőled.

Mert nem marad bent.

Nem lesz belőle dörzsölt

belső szervekből gyűlő

vész, tumor, miegyéb -

kiadtad magad magadból,

ott toporog a dologban

és néz utánad.

Mert nem maradsz benne.

Kilépsz a fleur-t dumáló

de húsevő növény valóját

nem is rejtő roméletek

házának kapuján, a lehetőségbe -

mögötted, ami bizonyos

tekintetben lehetnél:

érett bomlás

húsán fényes, zöld 

potrohú légy.

Város utca hatvanöt

a kép illusztráció, ez nem akkor, nem ott...

Tanuld meg, Kuksi, hogy nincs két egyforma Vorazlicki Klára Nóra Annamária Olga a világon.

Örkény István

Sziaszia sziasztok

most hogy így mindannyian

egybegyűltünk ezen a

végtelenbe nyitott íven

amit a két egymással szemben

nem pont párhuzamos liftfalon

elhelyezett tükör nyit 

a szürke valóságba

kedves mindnyájam sziasztok

szeretném kifejezni azon reményem hogy

mindnyájam megőrizzük a

szellemi és testi épségünket

akármelyik csaknem teljesen de

teljesen mégsem ugyanolyan dimenzióban

szeretném kifejezni 

hogy szeretlek benneteket és 

amíg felérünk a nyolcadikra elmondanám

hogy büszke vagyok rátok

amiért túléltek és túléltek

nap- mint napi irgalmatlan

forgalmat közönyt rosszindulatot

ellen és hátszelet

sírmélyhideg égből

alsógatyáig benyúló jeges esőt

arcotokon szemgödrötök

üres árokszárító hő

napfarkasszemét

annyi mindent etcetera

kedves mindnyájam sziasztok

végezetül szeretném kifejezni abbéli óhajom

hogy valahol a nem látszó íven

a túlfelén ennek az irdatlan részecskegyorsítónak

ahol most közös érzelmünk szóba cirkulál és 

magába ütközik

egy

közülünk egy

legalább egyvalaki

ne legyen ekkora irgalmatlan lúzer

mint én.

 

A könyvtár

 

Az arcotokra, ahogy a szedéstükörre, a

tipográfiára igen -

vagy jobbára, nagyobbára igen.

Van, mikor két éhes kinézetet

összemos bennem az ízemlékezet -

(vagy inkább tapintat? ízlelni ritkán...)

De általában jól elkülönültök.

Viszont a gerincre nyomtatott címeket,

a neveteket túl gyakran elfelejtem.

Visszhangzik valami nevetés

a hallójárataimban, de 

nem tudom, hogyan hívtalak.

Milyen hívószóra reagál a néhány 

ezer magammal hurcolt nyomdatermék,

ami beltartalmával bútorozott belém.

Valamikor fontos voltál. Ahogy 

a műnyomópapír a sikerlistának.

Ti lehetnétek az igazi könyveim.

Elővennélek, lapozgatnálak. 

Hogy ne üszkösödjön a feledésben -

ahogy elhagyott könyvtár szagában

az összeragadt paginák.

Kert

Egymással ölelkező, test alakját öltő, 

vagy szálegyenes, jellegtelen répák. 

Nincs egyformaság

mag korban sem. 

Sorban, akár a kiskatonák -

a fejükben gomolygó dolgok csak akkor

látszanak, ha kitéped őket.

Földszennyes, kinőtt egyenruhában.

A java tárul, ha 

császármetszést ejtesz

föld-édesanyán.

Persze. Nem csak gyökerek. A levendula

például. Ahogy szintén nem ugyanolyan.

Miért rajongnak a méhek az egyikért, miért

ignorálják a másikat? 

Megdörzsölöd - bármelyik

egyformán illatos.

Ha nincs éhség, kert és fűszerkert

felesleges luxus. Álmodozás,

ébren ejtett sehova se nézés. Annyi gondozást 

igényel! Belefeccölt munkát. Elhanyagolt

kertből torzabb alakok kelnek -

csak ezért? Gépies gyomlálás, egyelés,

igazgatás - öntöznöd is kéne, késik az eső.

Mindig másképp álmodod ugyanazt.

A hagyma például elégtételmese. Nyersen

szembántó levet ereget.

Van növény, ami mérgez, ami gyógyít.

Ültesd el. Hogy alig különböző, mégis

más alakban keljen ellentmondás kényszere,

lehetősége. Valamelyik tápláló

alakban születhessen meg az éhség

a konyhaművészetre.

 

Az üvegház

 

A beültetett egzotikum hazugság.

Kellene tudnod, ennek az orchideának

honnan kerítetted a magvát? Élősködik,

az ágtő égnek fordított hóna alól

nő ki. A levegőből szerzi. Megtestesült illat.

Nincs talaja. Elég neki az odahullott, megakadt

morzsalék. Némi tőzegesedett eredeti tartalom,

elég neki a pára, ami körülveszi. Ugye,

milyen gyönyörű? 

A hazugság gyönyörű, mikor virágot bont. 

A szabályos üveglapokkal lekerített

térség hazugság-táj. Ami itt megél, a 

szelíden tükröződő dermedt lapokon túl

elpusztulna. Klímaigényes. Gondozást követel:

bármilyen ízt, hatást, bódító

levegőt termel, látszatra akármennyire

szerves, önfenntartó, fülledt trópusokat képez,

nem felejthető el. Így is szaporodnak az

elkorhadt hullák. A hazugság, ha

nem kap elegendő figyelmet, saját 

mementójává fonnyad.

A homokból égetett vékony, amorf

védőréteg lappokká feszített könyvében

lapozva egy kényszer metszőollóval olvas. Kis,

kézbe illő ültetőkapája nyelét is innen

nyeste, egy egzotikus, antik torzóból.

Komposztál. Éget, a hamujával trágyáz.

Hívhatná méhesnek. Ugye, a rovarok.

Hiába ügyel, hogy ne jussanak ki az egzotikumból.

Potrohukon a meg se történt hímporával.