Fészekhagyó

kép: Kovács Tímea

Bele van vésve húsodba-véredbe:

a csőre látványa cseppekből összeálló

hideg patakban a gerinced mentén -

nem érvényesek, suttogod, rám

nem érvényesek, valaki más volt,

egy másik élet, másik halál, szemgolyó,

nem hollók, hanem varjak, másik

varjak, valaki, másik -

lakjon tükör az előérzet

illékony lakásában, ahogy átsuhan

a város felett egy károgásban,

kifújt lélegzetben szirénasikoly -

nem érvényesek, suttogom, ez

volt már, ez elmúlt, a bőröm alatt

a rángó idegek emlékeznek, 

pedig nem az én bőröm, nem az

én idegem, nem az, nem az, nem az -

elhagytad a madárlélek földjét.

De mint a földed, sírhalomról, zsebben

most is visz magával, elveszíthetetlen.

Bele van vésve húsomba-vérembe

a tollak szürke-fekete suhogása.

Együtt-ülés

Öregistenek éhes kavarását lapoztam,
belefeledkeztem volna - ám az erkélyünk
páholyával szemben élő,
egyenes adásban vihart közvetítettek.
Rágyújtottam, csodáltam. A betű megvár,
a város fénytakaróját árnyba vonó eső,
és az árnyat átszakító, felhőzetpaplan alá
világító villámok nem.

Szeretek olvasni, de szeretem
az élő, egyenes adást. A legjobban, amikor
helyén való az olvasás, a nézés, a
benne lét - már csak a kerekek
szinte zajtalan suhanása hiányzott,
a tócsa fröccsenő hangja, a bőrön
borzongó víz;

de kerékpáron ülve nem célszerű
olvasni - legfeljebb az útra rajzolt
nyomaink, ahogy elmossa az idejében
érkezett, csak magáért felelő,
Szeptember-ízű eső.

Nem kell eldöntenem, hogy ez
elmélyedésem illusztrációja volt, vagy
némi olvasás egy előadás szünetében -
a betűk azt súgták, az erkélyen túl
csapkodó villámok azt mormogták:
jókor voltam jó helyen.

Kívül az időnkön. És
mégsem kívüled.

Közjáték (13.)

"A hívószó legyen a nyár, de mindenképp rakjátok bele a mennykő 

(esetleg ménkű) és a hungarocell szavakat! 

Komolyabb kihívásként rímhelyzetben!"

Kiss Judit Ágnes, a Közjáték csoportból

wakį́yą


Látod, Mennydörgésmadár,
hogy megint mit csináltál?
Tornyunkba fészket ég a kár,
komor dühöt vet égre nyár -
keserves aratás vár!

Hungarocell - ég, ellobog,
a szigetelés lángol -
Tornyunk szegény recseg-ropog,
alaptól csúcsig tántorog,
kibillen a világból!

Felmászom én te Églakó,
vízpára lepte tolladig,
tornyunkba fészke nem való,
hol énekes harang a szó,
fel én, ha fényed elvakít -

mert szíved éhe érdekel,
a szíved, Messzezengő!
Mert nemcsak éhet énekel.
Nem érem el? Hát égjek el!
Úgyis kitéplek, Mennykő!

(Nem elengedhetetlen, de az értelmezésben segít, ha valaki szereti Neil Gaimantól az Amerikai istenek c. regényt)