Elvanási

Elvan a gyerek ha játszik.

Elvanási tüneteim vannak.

Te egyre felnőttebb vagy -

ha netalán elhagysz majd, ezért

hagysz el, ahogy süllyedő hajót

a menekülők.

Úgy csinálok, mintha érdekelne

a komolyan vétel - holott vételek

tekintetében másra hangolt,

amolyan rosszul beállított rádió:

nem fogja, csak a vészjelzéseket.

Eljátszom a felnőtt léteddel,

nyomot hagyási szándékkal, hiszen

az eltelt évek nyomot hagytak benned,

nyomjelző lövedékek, soha

nem a célra tartva - 

rossz tengerészgyalogos volnék, csupa

figyelmeztető lövés, katasztrófális

találati aránnyal.

Ha elhagysz, hát ezért, 

hiszen nem találok.

És lehet, nem lesz elég a te

találataid megtapsikolni.

Elvagyok. hogy ez az el

mikor lesz neked indulóvá, azt

nem tudom.

Közösen szoktunk a kimenetelbe menetelni,

de te egy ideje másik ritmusra lépsz.

Megcsinálom a reggelid.

Összetapogatom az estéd.

A vállam a párnád.

De közben látom, ahogy 

becsomagolod a tárgyak

vesző rajzait egy számomra elérhetetlen

megmenekülésbe.

Elvanási tüneteim vannak, és

ez már így marad -

rajtad áll, melyik hetedik hullámtól

lesz ez a vereség gyógyíthatatlan.

Artikulál

Margaret Atwoodnak, Joy Harjonak, meg a nagymamák eres kezének

Nagy Csend övez. 

Kifogytam belőle -

két lukkal

beljebb húznám az övcsatot,

de ahhoz lukasztani kéne;

mondom,

túl nagy rám ez a Csend.

Olyan mint 

az indián költő néhány lova,

több van belőle,

mint ahányat lecsutakolhatsz.

Olyan mint -

hiába artikulálom, ahogy

az író meséjében a túlélő

a szaporíték új faj

elmeárnyékába.

Szabálykövető volnék, de

nagy Csend övez, amiben

túl sok a szabály, ami

egyenértékű azzal, ha nincs szabály.

A Parancsnok hallgat,

lukasztani kéne ebbe a nagy Csendbe

pár parancsot.

Zaj, az van. Nem attól nagy Csend a

csend, hogy nem zajos.

Kifogytam belőle -

alkalmatlan

alkalmi süket.

Valami csattog a távolban,

madártorok, vonat, a Gólem

szünetet nem tűrő mormogása -

mind a nagy Csend része.

Mit csináljak -

senki meg nem mondja, mit csinálj.

Szaporodnak belül a 

kicsi csendek, mert

nagy Csend övez.

A szférák Zenéje mese és

túl nagy rám ez a Csend -

elrabolta tőlünk a növekedés álmát:

belélegezhetetlen gáz egy

véletlenül elkapott, vékony

műanyag héjú luftballonban.

Írtam egy verset - látod,

ez is az övre alkalmatlan

eszközzel karcolt emlékeztető:

lukak helyett, ahova

csat pöcke illenék.

Nem elég szoros. Még kifüstölögnek

belőle a felmelegedés

tüzében égő csipkebokrok -

simogass meg. Legyen

értelme a hallgatásnak.

Etűd a járdán

Elmondhattam volna önnek,

torokfojtó idők jönnek -

űrben úszunk, világsérülékeny, 

vékony védőréteg mégse-légűrében,

itt terjed hang, de e széles járdán

direkt elém lépve, közlekedés-zárvány

szerepében, kezdetben némán

önben a légűr-úr vicsorgott énrám.

Azaz hát a fasznak tekerek 

a járdán, amikor a körút

mentén elvett sávban ott a bicikliút - 

kár, hogy mi itt vagyunk, a kihalt és tétlen

szél se fújta, álmos Gutenberg téren.

Apropó.

Egy csoportot egészen utálni nettó

cangásfaj-gyűlölet, véleménygettó -

s nem felelős állampolgár, ki konfliktust nyűget,

csak egy áldozat, akit bedarált a 

Nagy Nemzeti Közös Akarattal

Mindent és Mindenkit Gyűlöljünk-művek.

Kicsurog gennyes

mérge a szájsebből.

Mindazonáltal

áldd meg, Isten, agyamart

hontársam bontásban!

Ne űzd ellenséget látónak

rontástan!

Mer' aki most fenyeget,

pengeszóval enyeleg -

eszközhasználatig el

sodorhatja decibel.

Főleg ha én se fogom vissza magam.

Elmondhattam volna önnek, ha végre

nem fröcsögtem volna gyűlöletbeszédre

gyűlt indulattal. A dalnok

szégyenli magát, hogy 

tűzzel oltott volna fröccsenő napalmot.

Hiszen

ebben a megavult formáktól revés

légkörben ez a mi munkánk,

és nem is kevés -

hogy bármekkora farok áll az aurába,

lehetőleg gyúlásmentesen,

árnyaltan és békemézesen,

mosolyogva, higgadt, szelíd angyalhangon

                                     küldjük el a 'csába.