Két mókuskerék-pörgetés között az
agyhalott koraesték -
várom hogy száradjon szemfenéken
rákent látványi festék.
Te engeded, hogy nézzelek, világ,
te tényleg engedetlen -
te nézel engemet, és tényleg,
most már én engemet nem.
Az engem egyre jobban és jobban
kevésbé érdekel -
hogy napsütötte sávból épp milyen
árnyékos sávig érek el.
Az engem egyre inkább egy rajtam
kívül álló társadalmi nem -
Fogom vagy nem fogom, elengedem
vagy megmarkol szíven.
Oly mindegy, ahogy a reggeli
versem dallama ma -
hogy szóból takaró, vagy kitakart,
neked akart ima.
Tartalma is, mert tartó tartalom
ma furcsul egyre furcsul -
jó, hogy van ajtó és kulcslyuk rajta
magam bedugni kulcsul.
Két mókuskerék-pörgetés közt a
kócos kora reggel -
mennyit ér a képzelet, ha nem a
te éned ébredem fel?
