Város utca százhuszonhat

a kép illusztráció, nem itt, nem akkor...

A hála ömöljön

patak verejték-sóban a gerinc

görbült oszlopa mentén,

midőn a találkozások rendjén

esett szeplő gyanánt valaki

a legrosszabbat hozza ki belőled.

Mert nem marad bent.

Nem lesz belőle dörzsölt

belső szervekből gyűlő

vész, tumor, miegyéb -

kiadtad magad magadból,

ott toporog a dologban

és néz utánad.

Mert nem maradsz benne.

Kilépsz a fleur-t dumáló

de húsevő növény valóját

nem is rejtő roméletek

házának kapuján, a lehetőségbe -

mögötted, ami bizonyos

tekintetben lehetnél:

érett bomlás

húsán fényes, zöld 

potrohú légy.

Város utca hatvanöt

a kép illusztráció, ez nem akkor, nem ott...

Tanuld meg, Kuksi, hogy nincs két egyforma Vorazlicki Klára Nóra Annamária Olga a világon.

Örkény István

Sziaszia sziasztok

most hogy így mindannyian

egybegyűltünk ezen a

végtelenbe nyitott íven

amit a két egymással szemben

nem pont párhuzamos liftfalon

elhelyezett tükör nyit 

a szürke valóságba

kedves mindnyájam sziasztok

szeretném kifejezni azon reményem hogy

mindnyájam megőrizzük a

szellemi és testi épségünket

akármelyik csaknem teljesen de

teljesen mégsem ugyanolyan dimenzióban

szeretném kifejezni 

hogy szeretlek benneteket és 

amíg felérünk a nyolcadikra elmondanám

hogy büszke vagyok rátok

amiért túléltek és túléltek

nap- mint napi irgalmatlan

forgalmat közönyt rosszindulatot

ellen és hátszelet

sírmélyhideg égből

alsógatyáig benyúló jeges esőt

arcotokon szemgödrötök

üres árokszárító hő

napfarkasszemét

annyi mindent etcetera

kedves mindnyájam sziasztok

végezetül szeretném kifejezni abbéli óhajom

hogy valahol a nem látszó íven

a túlfelén ennek az irdatlan részecskegyorsítónak

ahol most közös érzelmünk szóba cirkulál és 

magába ütközik

egy

közülünk egy

legalább egyvalaki

ne legyen ekkora irgalmatlan lúzer

mint én.

 

Mozgalmi indulók

...csak illusztráció (Kovács Tímea képe)

Rekviem a banyatank-hadosztály elesettjeiért

Jaj, fiatalember.

Jaj, ez mint a dög.

Ide le, az előkertbe.

Víz van benne, három marmonkanna.

A gondnok napok óta

bújkál előlünk.

Jaj, a szívem. Kiszárad itt minden.

Nem tudtuk meglocsolni.

Hát már csak mi páran.

Mi, az öregek.

Pedig régen, hajaj!

Lakóközösség? Ez?

Senkit nem érdekel.

Azt se tudom, kicsoda.

Vagy, hogy milyen náció.

Látja, ha maga nem jön...

még felmegyek. Majd, a kapáért.

Hagyja csak nyitva, figyel az őrszem.

Látja milyen szép?

Jelszavunk munka és béke...

Jaj, fiatalember.

Idén leszek nyolcvanhárom.

De mi még, látja, még

őrizzük a lángot.

Város utca ötvenhat

A megjegyzés rovatban ott a kód, tehát 

az időutazó csengetés nélkül hatol be,

nem is először, de ennyire későn még soha -

annak a két asszonynak mindenképp

szorongást keltően későn, akik

a lifttel épp leérnek, hogy megsétáltassák

a félsötétben az öreg kutyát.

Az időutazó már félig 

nyitná a liftajtót nekik, amikor 

a fiatalabb öregasszony: nenenenene!

köti az ebet, kapkodástól lassan,

létük őszes pofájú őrét, aztán

maga nyit magának -

akihez hozzáöregedett, a bottal 

az időutazó fémparipájának pislogni hagyott

lámpája felé int: fél tőle, nagyon, nagyon

fél tőle, nem jó ez így, fél tőle -

kopog a szóhoz a bot,

bothoz a zsolozsma, bár az eb,

a vén, fogatlan bolhazsák az időutazóra

s a vaslovára ügyet se vet;

félig nyitott ajtón surran utána 

a másik, aki hozzáöregedett,

vakolathoz málló vakolatpor, 

kikerülve az időutazó auráját -

a további szép estét-re ugyet se vetnek.

Fenn, a hatodikon az időutazó

kényszerűen a földre tálal,

mert az éhek ajtaja összevont

szemöldökfával zárva marad -

érintkezésmentesen próbál

visszaszállni ő is az antik,

nyikorgó liftbe, kijutás közben 

nyitva hagyva az ajtót egy másik lakónak,

szintén biciklis, itt, ebben lakik,

komolyan meglepi az udvariasság,

Itt minden időugrásnak ára van:

kijutás ára, testvéráldozat,

legyen szép estéd... jó munkát... -

az időutazó emlékezni fog

az arcán összefagyó érzelmekre,

ahogy hazaérve elnyelte a múlt: 

éjébe fordult, idekövült

házforma rettegés.

Ritkán játszott dalok

saját

Most átmegyek krónikus
bűnügyi krónikásba, mert a tegnap
hurcolja magával, ahogy a Kopasz
a végén ott állt a lépcsőház előtt
a civil ruhás nyomozók között.

Amikor először arra vitt és
befordultam volna, a sarkon egy
mentőautó terpeszkedett,
a mentőorvos ölbe ejtett kézzel
a jegyzökönyvet diktálta -

a kaput félig elállta egy Fakabát, egy
Lakóval beszélgetett:
...de hogy nem látta, hogy
nem lélegzik... tudja, a hozzátartozó,
a Kopasz. - Hát... kezdte volna a rendőr
a szolgálati titkot, de én
addigra befordultam
a nyitott kapun, fel a harmadikra, ahol
egy külföldi srác várta a mannát,
A szuterén pokoli drámájáról mit sem tudva.

Have a nice day.

Aztán lementem a rendőr mellett
lezáratlanul hagyott paripámhoz -
érted, ennyiben érintett, hogy gyeplő
nélkül hagyhattam a lovam a nyolcban -
és mentem a dolgomra. Élet
éhe várt és nem halál.

Később, mikor másodszor fordított arra
az algoritmus kénye, láttam a közrefogott,
faggatott Kopaszt a végén - ezek szerint jól
hallottam a mentőst, felmerült
az idegenkezűség gyanúja.

Bűnügyi krónikáinkat hallották -
mindjárt valami megnyugtató zene szól,
pengő cimbalom, elzeng -
de tényleg, az egész nap úgy telt,
Hogy mindenki kedves volt, vagy közömbös.

Amúgy egész nap semmi különös -
de ha a békénk mesélném,
senkit nem érdekelne.

Nyolcvanhatcé

saját kép (csak illusztráció)

A kapud belém akadva segítette a lépcsőd botlani,

hogy egy üres szelektív kukának koppanjon a sisakom -

azaz úgy estem beléd egyből Nyolcvanhatcé

bakugrató őr dögszag szerelembe.

A lifted nyöszörgött, fájdalmas-kéjes lassúsággal

vonszolt fel a hatodikra, ahonnan a hetedik

bűnt a lépcsőn mászva értem el, 

magától is szeppent, 

bizonytalan tekintetű leányod 

átvette rendelt vacsoráját -

lefelé menet banyaőröd, akit 

nem szólítottam öreganyámnak,

rámnyitott kukucskaablakán át:

Mi járatban, jahogy enni hoztál, 

mennyit lóttok futtok, városszerte,

vigyázz, mennyi szörnyű baleset!

Mondta megint előbb is a hírek!

Vigyázz, annyi szörnyű baleset!

Nem szólítottam, magától rendelt

volna, sorsom-létre rongyolt göngyöleg -

így vontam rá vállat:

Asszonyom a híreknek ne higggyen,

hazudnak éjjel és hazudnak nappal... -

de be se fejezhettem, becsukódott közben,

biztonsági üveg őközte meg köztem.

A liftedbe lépve a tükörbe nézve

éreztem magamon, tekintetbe vettek a

lassú erők és tehetetlenségemben

felröhögtem, átkod űző, hangos röhögéssel -

el is fulladt a lift, elakadt a negyediken,

de a gombnyomogatásra mégis ereszkedni kezdett

a valósság józan, mértani utcája felé,

ahol paripám várt, és a következő éhes száj

egy másik, lelketlen címen -

Cuppanva szültél utcára, nyolcvanhatcé, mint aki

kiköpi a nem ízlő vacsorát - 

mégsem leszel a második anyámmá,

bőrőmről démonűztelek, öreganyám, 

álnok nyolcvanhatcé; s most, hogy elmeséltem,

az írás szerint nincs hatalmad rajtam -

ha rajtam múlik, nem találkozunk.

Vasföld, Arakhné

 

Rozsdabarna pókháló felett

felett derengsz belegabalyodva

páracsík szóalkatú kilégzés

géz gyanánt a barna tájseb testén

Valaha ez haladás maga

innen oda és onnan ide

menetrend szerint vasló alatt

kőszénfüstöt integető vasláb

Lélegzeted rozsdát indukál

áthatolás egén luftballon

drótra kötött szabadság ami

bizserget a felsővezetéken

Rozsdabarna pokháló felett

lélegzeted belegabalyodva

lihegi hogy szárnyaltál a dróton

takaratlan te voltál a pók

Delírium - áthatolhatatlan

mélységekból szól hozzád uram

drótszamáron ahogy áramolsz

keresztül rajta: látod. elhagyod.

Piroska-kód az erdőn

John Morris szobra

Amikor kint minden Farkas

és már csak belül vagy Piroska

az érben a vérben a vérbőségben

tobzódó szervekben húsban -

Amikor kint minden Farkas

erdei veszedelmek lesnek

mérő szemekkel

minden füleli a lihegésed -

Amikor kint minden Farkas

a kint tükör a kint a tükröd és

ez a kint lihegi a kínt

levegővételben ki a tested?

Egyen-Farkasbőrben tapadó

létben tapadó Piri vagy még -

vagy Piriséged a bőr és

te is úgy, ahogyan kint minden?