Politikai kérdés

i. m. index

Régi dicsőségünk!

Hol késel az éji homályban?

S most épp kit?

A rétes

A reggel megnöveli a találati pontosságot, ha
beengeded és kiengedsz.
Nem vagy fontos. Szervilis, cselédalkat,
jó rabszolga, szóval valami elrontott,
szakadozott alaphelyzetben nyúlik a
jámborságod. Valami szolgálat iránt
nyúlna benned rétestészta módra, egy
korai letapadásba akadva. Odaragadtak a
csontjaid az éghez, látod, az a hártyavékony
folytonosság, amit önmagadnak nevezel
egy asztallapszélnyi csíkban ott kapaszkodik,
ahol az eszmélése hagyta.

Ahonnan nagyanyád nyújtotta. A kinti porszag
és a benti lisztillat között csak a nyálad
összefutása tett különbséget. Hogy a sütőből
előkerülve, porcukorral a hátadon a tészta
fontos lesz, akár a töltelék. Csak annyi a dolga,
hogy összetartsa. Sós kútba tetted,
onnan is kivetted, kerék alá tetted és kerék fölé.
Csak annyit vártál tőle, hogy összetartson.
Borzasztó szolgáló lettél, de
ezt már csak az emésztés ismeretében
érzed. Ha valami hivatás iránt nyúlnál,
rétestészta módra vékonyodsz.

A reggel megnöveli a találati pontosságot, ha
beengeded, és kiengedsz. De mindig
akad olyan reggel is, mint a mai, amikor
csak a szakadások. Tudod, hogy nem tehet róla,
nagyanyád nem hibázott, csak ugye a liszt...
nyaraid nullás lisztje. Ahol a nyúlás
közben kiszakadtál, odakapódik a töltelék.
Senki nem hívott el. Pedig azt szereted, ahol
kiszakadt, meg a szélét, ahol odaég. Az éghez.
Harsány ízek, jámborságba töltve. Kínálgasd, hátha
végre ízlik a korintusbelieknek.

kötőjelek

forgalom-dagályban

város-lüktetésben

zöldhullám-lovas

Jótékonysági vadászat

Rovására mennek. Hajnalban keltek, a
szabályosan ültetett erdő szélén felhúzott
szabályos, ideges házban. A hajtók már
elfoglalták a túlsó végén. Ez a vége
a simább, a szántóföld felől, a lesállások,
a partjelző árok, csak idáig mennek a
mások rovására. A többit elintézi az
intéző, a puskahordozók betöltenek, minden
a tervek szerint alakult. Ki-ki elfoglalja a
helyét. Ez a helyfoglalás az erdő két végén
tükrözött mozivászon, két külön vetített
filmmel. Ezek itt ácsorogva mennek mások
rovására. Azok amott csak mennek, botokkal
ritmustalanul ütögetik az útjukba kerülő fákat.
Kevéske zaj, de a rovott múltúaknak
ennyi is pontosan elég. Most még
szinte csönd van. A reggel nehezen
születik, vajúdik a hajnala ebben a párás,
hűvös, pagony alkatú szülőszobában.
Még nem lehet tudni, ki felel majd az
első csattanásért. Ami elhallatszik a faluig.

Rovására mennek. Majd a puskatusokon is
szaporodnak a találatok után a rovások.
Szaporodni mindannyian kiválóan tudunk.
A rovott múltúak most majd fogynak.
Csapzott bundák és hasadt paták. Az őrdög
igézete tompul megtört tekintetükbe.
Aki megtört, az nincs már tekintettel.
Nem lesznek tekintettel a maguk rovására.
Ahogy a tekintetesek. Akik látván a
szaporulatot, az intézők által feltárt
megrágott sarjút, a károkozást, amit
ragadozó híján a növekmény az erdő
kockateste köré ragaszt, eldöntötték, hogy
kör lesz és vadászat. Hogy mindannyiunk
közös érdekében ma reggel rovására mennek.
Vállalták értünk a kényelmetlen, hajnali
kelést, a puska visszarúgását vállalták, mert
ebben is ők járnak elöl. Elölni az elölni valót -
az elöljárók előjoga. Ahogy ott állnak is
járnak nekünk. Ezt érdemeljük. Hisz értünk
mennek mindannyiunk rovására.

Rácsodálkozás: Remedios Varo

“Towards The Tower” (Oil on canvas,-1960)
By Remedios Varo (1908-1963)

A párától mindegy, hogy alkonyat, vagy hajnal,
mindegy, hogy kitérsz, avagy betérsz - hogy felé
indulnál tőle el, vagy tőle indulsz felé. Csak annyi
látszik, hogy költözik a rend, hogy a madaraktól
körbesuhogott ki tudja hová ez is, ahogy az
elindulások, írás szerint.

A párától mindegy, de neked és nekem, ami
már majdnem nekünk, könnyebb, ha könnyű
teherrel indulunk. Csak annyi látszik, hogy
nagyon vékony a valóság, amin majd ez az
elindulás gurulhat. Törékeny, sérülékeny mivolta
nem bír el nálunk többet.

A torony lakói elindulnak a Torony felé, mert
kiüresedett, és így, üresen még jó lehet valamire.
Alakítsd istállóvá. Az amúgy is szentelt hely,
legalábbis egyszer már született benne egy
világkirálya. Látod, őt visszük magunkkal a
világra nyitott szemünkben.

Amúgy nem vetünk és nem aratunk. Meg senkit és
győzelmeket. Lehetnénk a vert sereg, amely
mégis, mindazonáltal. Egyfajta tartott, szépséges
rendben vonul el. Mert nem a hely teszi, nem
a légköre, azt mi töltöttük bele. A párától mindegy,
bár mi lélegeztük ki.

Integess kérlek. Az se bűn. Mindig akad, aki
mégse indul el. Neked és nekem, majdnem
nekünk hiányozni fogsz. Gondolunk rád, milyen
istállómester cselédje lettél. De látod, ez
az indulások perce, fekete, száraz ablakszemek
suttogják, hogy istenhozzád.

Néhány öltő és nem fogják tudni a szépségünket,
csak a tiédre fognak emlékezni. Hogy kik hajoltak
ki a tíz toronyból, azt lassan te is elfelejted. Az
arcunk ugyanolyan lesz, a fénytől, ami emlékül
hamvad. Még mindig hiszünk, látod, az elhagyás
eztán se jelenti, hogy magunkat.

az olvasókhoz

operáljátok

ki belőlem végre ezt

a mesekövet

Hajnali józanság

A sejteket ma nem kell rejtegetni,
de az éjszakába fulladó öröklét-
morzsákat ne szórd a galamboknak.
Az a neked szakított éjfalat ne
legyen pucér. Beléd öltözik, te
vagy a ruhája. Majd összekoszolódsz,
és akkor levet. De addig kenyérbél
a bőröd héjában. Ne szórd a fénybe.
Ne vessen árnyékokat.

Megtanulhattad volna már ezt, mert
láttad elfulladni és megkukacosodni
a szavakat. Amik a hajnalod
késéles szülőszobáját olykor
császármetszés által sírták tele.
A sejteket ma nem kell rejtegetni,
de a sejtelmeket továbbra sem
kellene rávenni a megszületésre.

Szóval nem kéne beszélni a
vallatótisztekről, akik egyenként,
szakszerűen és komótosan letépték a
körmeid - hogy bármilyen szádba
adott igét kimondtál volna, csak
hagyják abba. Hagyják végre abba.
De nem kérdeztek semmit. És te
artikulátlan maradtál.

Éjszakába fulladó öröklétmorzsák
kínoznak. És mert ezt a szabadulást
ébredésnek hívják, te mégis
kiviszed a szellem nudista strandjára.
Ezt az érzést. Hogy rohadjon meg!
Rohadjon meg a napon!
Mert egy pillanatra persze a termetesebb
vallatód szemével láttad magad:

Milyen szánalmas
pondró. Sikoltás közben
hallgatni próbál.

Nem tudod, miért ennyire nyilvánvaló,
hogy amíg az égben bál van, a föld
alatt kínzókamrák. Ha nem szólítasz
meg senkit, magadra maradtál a
hóhéraiddal. Öröklétmorzsákkal, amikre
a galambok is szarnak. A sejteket
nem kell ma rejtegetni, de amit
elmondtál itt, arról tényleg inkább
hallgatni kellett volna.

Az alma (Beszélgetés egy beszélgetésről)

Az alma hozzád

illatával, ízével

beszél - magozd ki.

nézőpont

amíg várom, hogy betöltsön és
aztán betöltsön. amíg várom, hogy
eltelítsen.
lassú kapcsolatban talál a szóra
bennem a nincsen.

amíg a dics fénye eltelít, hogy
nincs segíts és nincs segítek sem,
a tarra vágott
hajnalba mégis, látod, hull eső és
nyílnak virágok.

az új ablakban betöltés forog
míg meg nem jelenik az akinek van,
élet és irodalom.
hajnalra mégis, látod, megjelent,
most akkor elolvasom.

a most akkort. hogy mi legyen.
vagy mi ne legyen, ami jórészt
csak ugyanaz.
nézőpont által mért ki tudja
van-e az igaz.

aztán csak nézek. kifelé.
csíkok futnak az ablak esővert
ázott üvegén.
sötét van itt bent. csak odakint
hullámzik a fény.

a dics fénye. eltelít, majd belakja
mind a puszta partján didergő
puszta sejtet.
add, Uram, hogy elviseld tőlem,
mit élni sejtek!

Rácsodálkozás: Tsuchiya Koitsu

Tsuchiya Koitsu (1870-1949) Kameido Shrine, Tokyo, 1933 woodblock print

kedveld az esőt -

(látóvá tesz a látvány

a tető alól?)

állj eső alá

látványnak - látó világ

telő edénye

Egy nemzeti konzultációs levél vázlata

Szeretnél a győzelemről olvasni. Mindenhol.
Legyen neked. Ideírom: győzelem. Tudod,
ez csak egy szó, most már csak egy szó, amiről
leszakadt a jelentése. Csak csiki-csuki
gyerekjáték a nagyszabású homokozóban.

Szeretnél a győzelemről olvasni. Mindenhol.
Hát ideírom neked: csicskagyász. Ez is
csak egy szó, most már ez is csak egy szó,
ami jelent. Térparancsnok a szörnyeteg
múltú tér cifra palotájának erkélyén.

Szeretnél a győzelemről olvasni. Itt is -
hát kihirdetem győzelmed józan ész, meg
emberség felett. Legyen neked. Ettől még
ugyanazzal a közös tempóval úszkáljuk
körbe a léket kapott papírhajót -

nem fuldoklunk. Nem -
csak a levegővétel 
hiányzik kicsit.

Szeretnél a győzelemről olvasni. Reggel,
amikor kivetkőzöl a pizsamából, enyhén
országszagú öregember. Legyen neked. Győztél
a saját táblás társasjátékodban. Tologasd
tovább tudálékos képpel az arctalan bábukat.

Szeretnél. Csak félek, már képtelen vagy
a szeretetre. Pedig tényleg hosszútűrő, kegyes,
nem irigykedik, nem kérkedik, nem
fuvalkodik fel. Én is győzelemnek érezném,
ha a nevében meg tudnék. Neked. Bocsátani.

Afázia sírálma

Sziasztok. Átmeneti Afázia vagyok, és
a sírálmom a tömeg. A sírálmom a jeltelen.
Szóval hogy messzemenőkig olvadjak be a
többi belehányt áldozatba.
Nyilván leszel, és lesz emlékezni valód, de
ne kössük helyhez. A helyhez kötött
emlékezni valóhoz egy idő után csak a
rovarnép jár ki, aztán nyom nélkül
beleolvad. Ahogy a választalanság a bárki csendjébe.

Ez az én sírálmom, de nem zavar, ha
követ állítasz, padot mellé, ahol
fejben folytatod a befejezetlen beszélgetéseinket.
Ha kell a suttogáshoz az a kőből támasztott hallókészülék.
Nem zavar, ha nem valósul meg a sírálmom,
ha más valósul meg, hiszen én már
nem valósulok vele. Fel fogsz ejteni.
Legkésőbb a tested érintő letemetéssel. Amikor
te is felejtődsz. Remélem, ugyanoda, ahova én.

Helyzetünk a nem'tom hol (Prométheusz meditál)

Akárhol élek, akárkivel,

a falakon romlott idegszálak futnak körbe.

Fekete Anna: Szabadulás

Olykor azt sem tudom, hol vagyok.
Melyik idegrendszerben, milyen
nyirokcsomóban. A szervek összessége,
részvételben és részvétben? Vagy
csak egy szegmens, amolyan
elkeríthető tumor? Az a valahol,
amit magasba emelsz, a fejbe, vagy
feljebb, betegség, vagy ennyi
az egész?

Behunyom, vagy kinyitom - olykor
azt se tudom, hol és mit. Egy
idegen szag környékez, nem lehet az
enyém. Begyógyszereztél, Ginácska,
kedves? A belek alagútjában
egyre messzebbre esik a
következő állomás. Ó, szállj le ide, Sólyom!
Mutasd meg, hol is az ahol
a szervekben vándorló fájdalomban.

A tanátadás lehetetlensége

Nem tudom, mennyire tűnik fel, de
nem térítek.
Főleg azért, mert az én utam
senkinek se kívánom.
Ami ide juttatott, a mérgeződések
sajátságos és egyedi története -
csoda, hogy túléltem, és
senkinek se kívánom
ezt a csodát.

Annyiféle csoda van. Válassz másikat.

Amit a világról gondolok, az
fele részben szerintem is hülyeség.
Csak mögötte áll, ami mögöttem áll.
Ha jót kívánok neked, azt szeretném,
hogy ne álljanak ilyen árnyékok mögötted.
Csakhogy enélkül ez a
fejemben felhő módjára kavargó,
félig sem feltérképezett katyvasz
tényleg kizárólag egy
felhő módjára kavargó katyvasz.

Amíg élek, ezért kísér majd
a tanátadás gyönyörű
lehetetlensége.

A kukta okul

Itt nem terem banán.
Rántotthúsköztársaságban élünk, egyre
vékonyabbra klopfolt, vastagodó
panírba paskolt életet.

Pörköltszaftköztársaságban élünk,
szalonnás alapon üvegesre
pirított tekintethagymák
a forrás következtében random
pukkanó véleménybuborékokban.

Káposztaszagköztársaságban, a
gangok és a panelok népe egyként
rakja a teli kukák mellé
nejlonzacskóba csomózott
torzsalékát.

Már aki még főz. Mekiből rendelt
Sajtbureszköztársaságban élünk, üvölt
a médiánkból a fortélyos félelemre hangolt,
vegyszerhasználatos csomagolás.

Médiakukacos almák. Kompótországban
élünk, ahol a süllyedő szabadulószobakonyhák
átszállása közben a mentő-
szolgálatcsónak elhagyása is szabad,
ha mégis ki akarnál szállni.

Lélektől lélekig érő Droglabországban
kortyolunk konfekció-Dunagyöngyékbe
palackozott szabvány mámort.

Itt nem terem banán. Csak itt
terem a távolból, ahogy a táborból
teremnek a növekvő gyakorisággal
kivezető teremőrök -

ez még javában a bevezetés, még
lehetsz Somlóigaluskaország seggeket
nyalni lusta nyakigaszószbanja, még
összehegeszthet benned a nyár
elborult eszmerendszere valamiféle
kinyomódó nempiskótatortaérzetet.

Még kér a nép. De már nem
értjük egymás szűkülő szűkölését a
konyhaművészet kiszellőztethetetlen
Nemzeti Együttműködébe
gőzölögve -

komám, ez odasült, az
alapanyagot kifizeted, és kurvagyorsan
állj neki újra, mert a megrendelő
már megitta az aperitif pálinkáját
és a torkáig ér a gyülemlő gyomorsav.

Még a végén összehányja itt nekem.

A hírfolyamok elhagyatottsága

Sjónnak, a CoDex 1962 olvasása közben

Értékén mérem. Ahogy sakkozni fejben
művészet, úgy fejben festeni és
fejben zongorázni szintén. A különbséget.
Mert persze ez, vagy az különb.
Akkor különösen, ha egyszerre
lakják be a koponyád.

Képzeld el, hogy a könyv, amit
a kezedben tartasz, darázsfészekké változik.
Dühítő magabiztossággal rajzanak körül,
szállnak a szádba belőle a szétkenhető,
mézes és csípős mondatok.

Mert ez egy különösen különb könyv, ami
csak úgy: van. Ha nem olvasod tovább, akkor is
beleköltöznek a mondatai a szádba.
Kaparják a torkod, beszédre
kényszerítenének. Ki akarnának jönni belőled, úgy
hogy mégis benned maradnának.

Kint is és bent is -nának, és -nének. Értékén mérem.
Ahogy a gólem növekszik, úgy csökken benne a
magabiztosság. Nem tudod lenyelni
a beléd költöző igéket, valaki ráírta a neved,
nem fér le a torkodon.
Képzeld el, hogy a falat, amit
a nyelveden tartasz, nem fogyatkozik, fejben
egyfolytában nő.

Ahogy a
másra fordított idővel arányosan nő
a szokott, félig vízzel telt
ladikokkal foltos
hírfolyamok elhagyatottsága.

Fejben tájékozódom. Értékén mérem.
Kedves -nának és -nének! A művészet
is meghal a végén.
De csak ha becsukódsz,
akkor indulsz el.
Végre, Valamerre.

A terrorista felkészül

Az egérkeformába gyömöszölt elefántok korában egy
elefántforma maga a botrány.
Metszőollóval vágják ki a növényekből a
kövek hangját.
A kövek hangja manapság folyamatosan
gellert kap.
Nem baj. Úgyis eltalálhat, ha előtte
össze-vissza pattog.

A nőkről is készülnek szobrok, csak
ritkán tudod, ki volt a modell.
A hervadás előtti pillanatok előtti
pillanat neve: tárgyiasítás.
Kevés idegesítőbb dolog van, mint a
békegalambok szakadatlan nevetése
a tárgyiasított tárgyak felett.
Talán csak az éjszakai sírás, ami
nem tudod, honnan szűrődik be.
Az egérkeformába gyömöszölt elefántok korában egy
éjszakai sírás maga a
vigasztalhatatlan.

Hideg, és nedves ez a nyár, frissen ásott
sírgödör szagú.
Most legyél vidámabb ennél, holnap
megint merről fúj a szél.
Hát nem gyönyörűbb ez, mintha
rímekbe szednéd a lódarázs
félelemtől mentes családlátogatását?
Kétszer is visszajött, ahogy a képességed a jóra.
Öntsd elefántformába. Rendelj hozzá egy
jelentősen nagyobb ipari sütőt és
reménykedj, hogy a bronztészta közepe se
marad szalonnás.
Darázspite, metszőollóval vágott és
mozsárban apróra tört
kőbeszédet szitálj a tetejére.

Ha elkészült, kínáld meg vele
az eszményített, közszemlére állított bronzalanyt, de
közben se bókolj neki.
Harapd le a nyelved hegyéről, hogy
drágám, neked még a galambnevetés is
eszményien áll.
Az egérkeformába gyömöszölt elefántok korában
sincs értelme a köztéri szobrokat
teherbe ejteni.

Mindjárt koszorúznak. Már hallani
a konvoj-szirének jajszavát, a jövetel
kimenetele jön.
Mindig túl sokan jönnek, az elefántformába gyömöszölt
egerentyűk korában egyre tekintélyesebb
méreteket ölt a slepp.

Készülj. Készülődj. Tudod mit?
Jobb, ha a keresztapa- és családirtót már most
sorozatlövésre állítod.

Pesti kérdés

Két mókuskerék-pörgetés között az
agyhalott koraesték -
várom hogy száradjon szemfenéken
rákent látványi festék.

Te engeded, hogy nézzelek, világ,
te tényleg engedetlen -
te nézel engemet, és tényleg,
most már én engemet nem.

Az engem egyre jobban és jobban
kevésbé érdekel -
hogy napsütötte sávból épp milyen
árnyékos sávig érek el.

Az engem egyre inkább egy rajtam
kívül álló társadalmi nem -
Fogom vagy nem fogom, elengedem
vagy megmarkol szíven.

Oly mindegy, ahogy a reggeli
versem dallama ma -
hogy szóból takaró, vagy kitakart,
neked akart ima.

Tartalma is, mert tartó tartalom
ma furcsul egyre furcsul -
jó, hogy van ajtó és kulcslyuk rajta
magam bedugni kulcsul.

Két mókuskerék-pörgetés közt a
kócos kora reggel -
mennyit ér a képzelet, ha nem a
te éned ébredem fel?

35. hangminta

Elnevezhettem volna a
kerékpárom Holdnak

hogy
minden Holdra szállás
alkalmával elmondhassam:

kis lépés ez az emberiségnek, de
hatalmas ugrás nekem.

Pénelopé felejt

Jó ez a szóból szőtt takaró, bár
kilóg az élted alóla.
Mintába szövöd a mihez a közöd, és
képességed a jóra.
Kicsit érzéketlen néhol, hiába
simogatnád, nem reagál.
Néhol kiszakadt, mámortól égett
torkú hajnali bál.

Jó ez az emlékvászon, terül
éhekből korgó vészen.
Bár nem fedi élted ragadós, nedves
testét végig, egészen.
Nyújtózol, túlnyúlsz úgyis
míg takaród ér -
sose fér el alatta a szívet sűrű
sóval kaparó vér.

Jó ez a jóízű lefedettség, bár
nyilván nem teljes.
Nézd, hogy szövi benne a
jellemző jel kicsiséged a jelhez.
Indázó mintákból rajzolt
belebújni valód a
szóból szőtt takaró, bár tényleg
kimered a sorsod alóla.

érzéketlen

nem érdekel a pedofil módosítása
mindenki a maga szörnyetegének
gyomrában kő
amit bevarrt a vadász
erre inni kell

pedig érdekelhetne hogyan
gyógyul a világba ütött seb
a felvakarástól
ez a homokcsík a kerekem alatt
az autód vérét takarja

vakargasd ütközéstől
púpozott hátát

nem érdekel hogy pokolra kerülök
mert nem tudom átugrani
a szavaim közötti szakadékot
bevarrtalak a gyomromba
túl nehéz vagy

viszlek a szennyeiddel együtt
képzeld
eztán hozzám tartozol
pedig megfürödtem és
fogat is mostam
kipiszkáltalak a rések közül

vakargasd belülről
ütközésektől púpos hátam
te is egyél autót ahogy a rozsda
ahogy a rozsda
ott
ahol megtört az egyenletesen
tükröző fényezés

nem érdekel a pedofil módosítása
nemcsak a megevett Piroskák
és nagymamák gyógyíthatatlanok

Boldog békeidők

Amikor találkozunk, mert várakozni
kell egy étterem előtt, mert megúsztak és
mi nem úsztuk meg, vagy
összefutunk egy-egy leadáskor
vicces, hogy többször érkeztünk egyszerre, 
két helyről ugyanarra a címre, 
mert többfelől kívánt aznap a 
család éhsége, szóval mielőtt
szakmázni kezdenénk, mert olyanok
vagyunk tényleg, mint a törp
szerint a fák a kedvenc mesémben,
nincs egyéb témánk a mókusbogyók
állagán kívül,

hogy ki
mennyit ment, milyen távot, milyen
őrült kalandok esnek, megy a licit
nyilván, a faszméregetés, nyilván,
hogy melyik mókus bogyója nagyobb,
Ovi korában mi is csak ovisok vagyunk a
városnyi homokozóban -

szóval amikor találkozunk
és kérdezik tőlem:
hogy vagyok, azt szoktam felelni:
békésen.

Ha kérdezik mi van, azt felelem:
béke, hiszen
tényleg béke van bennem és tényleg
béke van -
azt csak így, és most teszem hozzá,
ahogy összegződik a nap mint nap
látott utcai harcosok és a belőlük csurgó
meztelen indulat látványa,
hozzáteszem, hogy bennük már
nincs béke,

nektek hozzáteszem, hogy
érzésem szerint nemsokára
valami mást kell válaszolnom.

Rácsodálkozás: Blanche Dillaye

Low Land (c. 1926)

fonnyadó fényben

őrt álló törzsek rendje

kettőzi magát -

mondd, hol az ágak

éjét megőrző szempár,

ecsetvonó kéz?

miféle parton,

milyen tükörnek tartja

lombkoronáját?

bocsánatkérés

van a koncentrációnak egy
foka, mikor a hangokból csak
a közlekedését engedem be -

fejben a kereszteződés
siralom-zöldjében járok,
mikor végre
kilőhetek az életembe -

fejben az útvonal
finomítása köt, a
lehetőség, hogy két utcával
odébb, vagy csak egyet

tovább és egy rövid szakaszon
menjek inkább szembe,
vagy mégis körbe menjek,

és hogy balról a második ház
akkor jobbról, mantrázom a házszámot,
nyitókódot, van egy beteg belső
dallam bennem a
címből, dúdolom -
s nincs mégis, csak mégse,

ne csodálkozz rajta, ha
mintegy százötven méterrel odébb
esik le, hogy rám kiabáltál,
hogy te kiabáltál rám, egy tartozás
sérült követelése -

minimum
köszönni kellett volna, de
a koncentrációnak ez beteg
foka, ilyenkor nincsen
köszönet sem:

járó s kelő -
munkából kifolyólag
most ismeretlen.

gyökerek

ahogy belát az arca mögé, egyre
mélyebbre, nem szervi, hanem
érzelmi szinten -

                                          látja
a fát például, amit szeretett
volna, szeretett volna
a törzsére, fel, mert fentről
mintha más, minden mintha más,
az első színpad, ahova felmászna,
hogy világa arcába nevessen -

                                            és
ahogy ráébred, hogy fáj, a comboknak,
a meztelen talpnak a kéreg, az
ágak túl magasan kezdődnek -

                                            az
első tétova kísérlet, még leesés
sem, kudarc sem, a kudarc hiánya

                     fáj, mert azonnal
abbahagyódik, és nem mászik, csak
a képzeletében, és látod:

                                            úgy meséli,
felmászott, már akkor, már ott, puha
kövér kisfiú ötévesen -

                                            micsoda
kis pihés matériákból szálazódik az
ember szégyene, látod, gyökeret
talált benne a költészet;

                                            azóta is
így hazudik, bár egyre több fára
sikerül, írná -

                                            de egy
ilyen felvezetés
után miért is hinnétek el.

Rácsodálkozás: Kawase Hasui (18.)

Night Rain at Omiya (1930)

megbúvó fényét

hulló vizek idején

tükrözd, nyugvó víz

Megfelelő

A Jóisten ma fogott és
a fejéről a talpára állított -
talpat a talphoz. Végre
a megfelelő közegben,
a megfelelő irányba növekszem.

Ahogy a gyökerek.
Ideje volt, hiszen tényleg
nem vagyok a koronája.

Képes voltam meghatódni magamtól,
amikor megfeleltem egy elvárásnak.
A megfelelő növekedésben
nincsenek elvárások.
A talpam szabta irányban
senki nem vár sehova.
Ahol televény, nősz.
Ahol szikla, megkeresed a réseket.
Semmi hatásvadászat.

Az egész a kettőnk ügye, a
Jóistené, meg az enyém.
Gyökér. Csak kifordítva látszik, és
akkor meg már minek. Csak
a megfelelő közegben felel meg.

Nézegethetsz. Nem fogod észrevenni,
hogy a Jóisten ma fogott, és
a fejéről a talpára állított -
ha nem lökődöm ki,
egyszerre növünk tovább,
a Jóisten, meg én, lehetőleg
tükör-szimmetrikusan.

Terjed

Nem érdekel, ha ellopod. A gondolat érdekel,
meg a terjedési sebessége - de az csak annyira,
mint az autód színe. A gondolat, ami megül
az olvasó, a hallgató, a néző agyában, fészket
rak és kikelnek a tojások. A gondolat érdekel,
amikor éhes. Amikor kitátott csőrébe hordja
a betű, a hang, a látvány az elkapdosott flamót,
hogy tollat növesszen a pihés apróság. Aztán
a végén úgyis kirepül, kilégzés közben, a
kezed mozdulatában, valami analóg vagy most
leggyakrabban mechanikus készüléken át.
Nem érdekel, ha ellopod. A gondolat érdekel,
meg a röpte, a szaporodása, ahogy egyre
kifinomultabban énekel benned, megnyúlik
a trilla, aztán rövidül, csiszolódik, ahogy
terjed a benned ki-be járó levegőben. Hiszen
én is úgy kaptam. Eszembe jutott. Most mondd?
Mi a rossebért annyira lényeges, hogy először
épp bennem vert tanyát? Csak annyira fontos,
mint az autód színére vetülő árnyékom, amikor
figyelmetlenül nem adod meg az elsőbbséget
és bár kitérnék, de csak azért is elütsz vele.

Közjáték (13.)

"A hívószó legyen a nyár, de mindenképp rakjátok bele a mennykő 

(esetleg ménkű) és a hungarocell szavakat! 

Komolyabb kihívásként rímhelyzetben!"

Kiss Judit Ágnes, a Közjáték csoportból

wakį́yą


Látod, Mennydörgésmadár,
hogy megint mit csináltál?
Tornyunkba fészket ég a kár,
komor dühöt vet égre nyár -
keserves aratás vár!

Hungarocell - ég, ellobog,
a szigetelés lángol -
Tornyunk szegény recseg-ropog,
alaptól csúcsig tántorog,
kibillen a világból!

Felmászom én te Églakó,
vízpára lepte tolladig,
tornyunkba fészke nem való,
hol énekes harang a szó,
fel én, ha fényed elvakít -

mert szíved éhe érdekel,
a szíved, Messzezengő!
Mert nemcsak éhet énekel.
Nem érem el? Hát égjek el!
Úgyis kitéplek, Mennykő!

(Nem elengedhetetlen, de az értelmezésben segít, ha valaki szereti Neil Gaimantól az Amerikai istenek c. regényt)

Zen-fotók: Sasa Gyökér (59.)

Szirtes Andrásnak, szeretettel

Evening walk (June, 2019)

Fényfaló élet

árvái mind - találjunk

vissza ölébe.

Becsületes megtaláló

Szerettem volna megfigyelni a
megtalált szavak természetét, de
folyton kiesnek.
Ebből az alapjaiban zárt rendszerből is
kiesnek.
Ezért ellátogattam a Hírfolyamra.
Csakhogy ott újra és újra Ugyanazokat látom.
Hiába görgetek.

Az Ugyanazok uralkodnak rajtunk, a
rugaszkodásuk el, a megtalálásuk kiejtés, a
tapadásuk talán ezért csekély a szájpadláson.
Görögnek. Fel, oda, ahol
a képernyő véget ér. Fölötte amit már láttam.
Fölöttébb valószínű, hiszen már láttam.
Ugyanazok. Ha frissítek,
ők jönnek megint. Azaz én megyek le, értük.
Önkéntes, inverz Sziszüphosz.

A világba görgő megtalálható
gigantikus Ugyanaz mivolta. Alulról
hozom fel, felfelé görög.
A görgetés, akár a kalicka. Aztán frissítek, de
a frissek ismét az Ugyanazok.
És közben mégsem találom a
megtalált szavakat, mert
folyton kiesnek.

Lehet, a hiba az én
készülékemben van. Nem
döntöttem el. A megtaláló egy
kalickában figyeli a megtalált és
kiejtett szavak természete helyett a
saját görgetése határait.

haiku

a hit érzés. míg

a bizonyosság 

keresése gondolat.


felhő mérhető
káosza mögé bújt
júliusi holdfény

A feladat

Egy ideje fákat kellene rajzolnom, egy
csigalassan készülő születésnapi ajándékra -
elméletileg 227 fát helyeztem el rajta, sematikus
vázlatban, és most meg kellene
rajzolni őket és bár nincs színérzékem,
ki is kellene őket színezni.

Őket. Egy ideje fákat bámulok, csoportban
és egyenként. Hogyan is néz ki egy fa.
Elméletileg nincs két egyforma, mert
ugyanaz a fajta is
csak ugyanazon a helyen és a helyhez kötött
ég- és földhajlati viszonyok között
nőne ugyanúgy.

Meg kell rajzolnom
kétszázhuszonhét darab
egyéniséget.

Szeretem csinálni. Egyenlőre magamban
rajzolok, belül, ugyanolyan ügyetlenül,
akár a kezemmel. Szendét, Szundit, Morgót,
eddig hétféle van, már csak kétszázhúsz kell.
Aztán majd a sziklák jönnek, szürke és barna,
az ásványi színek...
Meg majd a víz.
Meg majd az ég.

Egy ideje fákat kellene rajzolnom. Kérlek
ne veszítsd el a reményt. Ha nem
visz el az ördög, valamelyik születésnapodra
elkészül. Elkészülünk..

Hányinger

Felháborodásnak nevezném, amikor
a gyomrom annyira kavarog, hogy
kihányom a szavakat.
Tehát ez itt és most egy
feltakarítottam a padlót utáni,
kicsavart felmosórongyból
csöpögő szó-lé.
Gyűlölnöm nem kell -
de ha egyszer gyűlik.

Például a nagygyűlésen tapsol.
A kihányt szavak állnak, élnek
a gyülekezési joggal
a lábad előtt, és tapsolnak.
Lelkesen tapsolnak a kettős mércék
a mi kutyánk kihányt kölykének,
aki lement kutyába.
Pedig amúgy hívő, templomba járó,
gyónó, áldozó áldozat.
Szegény.

Igyekeztek felmosni vele a padlót,
De óvatosan fogták,
hogy csak kicsit fájjon.
Felfüggesztették, hogy száradozzon.
Aluszik benne a szakadás,
gyűjtögetett képek előtt
némi képzelgés,
kis csuklógyakorlat?
Gyónás? Áldozat? Hibáztatás?
Illett volna jobban kicsavarni.

Vagy kidobni a retkes picsába.

Némi önutálattal. Elvégre
bűnösök közt bűnös, aki bűnös
és okádni magadtól nem bűn.
De jellemzően akkor is
felkavarodik a gyomrod,
amikor feltakarítod.

Tárgyi bizonyítékok

Bizonyos közös emberekkel
készült bizonyos közös fotókon ott
mosolyog bizonytalanság-mentesítve,
bizonyíték gyanánt a bizonyosság:

ez bizony.

Egy ideje, de immár tárgyi
bizonyítékokkal is
bőven dokumentálva ez
bizony bizony.

Mit tehet az, akit ebben
a kódolatlanul dekódolt
közösségi helyzetben elfog a
bizony-iszony?

Mit tegyen az, aki
egyre vastagabban is növekményében
túlhajlított, érést nehezen viselő,
túlterhelt almafaág a
hajlékonyság-mentesített,
agyonhelyszínelt paradicsomban?

Tessék mondani!
Hogyan maradhat az ember
a gépiesen érlelt, mesterséges
napfénnyel mesterien táplált
csutkaharapdálásban
kimenetelét tekintve

bizonytalan?