Gyorsforgalmi

A keresztutak hiánya.
Ahogy beleszövődsz a pecsétbe, amit
kirajzolnak a csomópontok.
Sima siklással sávot váltó sorolásban
irányok jelző fényeivel lakatolva a száguldást -
nem találkoztok.
Csak siklunk a pecsétek
aszfaltból rajzolt testén, csomóminták szálain
el, egymás mellett.

A keresztutak és vásárnapok hiánya.
hogy minden nap vásár, minden
nap ünnep, vásárló vagy és eladó -
eladod magad.
Elsiklasz, a lények
lényege fölött elsiklik a szemed, ahogy
a felezővonalra függesztett tekintettel
feleződsz.

Ebben a tempóban minden táj,
csak táj, ából bébe.
Még a melletted ülőről is az annyit sem
érzed, amennyit az elfordított tekintetek
alól a bezárhatatlan érzékszervek:
az orr, a fül, a bőröd.
A tömeg közlekedik, a róka
egy vörös villanás a csalitos szélén, a
másféle piros rózsák vagy pipacsok -
minden mást elnyom a fenyőfa alakú
illatosító.

A tükörnek

halogató vagy -
csak mások tehetségén
bírsz élősködni

Esztéká

Elhelyezkedünk a várakozásban.
Nyolcan vannak előttem.
Nyolc zárt arc - majd kinyílnak
a székben, ahol a fájdalmat felnyitja az orvos,
fénybe vonva a gyökereket.

Aztán megjönnek az időpontosok.
És a protekciósok. A soron kívüliek.

Társadalmi gyomortartalom-színű
falat bámulok, hogy ne kelljen
a többi csalódásában a magamét.

A nyilvánvalóan túlterhelt rendszerek
előnye, hogy gyűlöletre és
kiskapu-keresésre nevel.
A beteg társadalom kiskapura játszik
ott is, ahol szájsebet terem a gól.
Legyél ebben is ügyes. Az ügyetlenek
meg várjanak a sorukra. Akik 
a csonttépő lüktetést csak úgy
idehozták erre a szokásosan
protekciós pályára.

Egyszer úgyis sorra kerülők
között mindenki a magáét lükteti.
várakozni a szájsebészeten
nem igazán csapatjáték.

Részvétlenül lessük az előzőket
mint egy temetésen: neki már nem fáj.
Neki már nem fáj, ahogy
nekem élesít ki minden percet.
Formából kifordult fejek
fordulnak az enyhén hisztérikus
nővér után, aki rendezi várakozásunk.

Amikor sorra kerülsz
úgyis minden túl gyorsan történik.

Hogy aztán a varratszedésre már
neked is legyen időpontod - hogy majd
téged bámuljanak zsebkendőt gyűrő
gyűlölettel a szívritmusra sajduló
mezei várakozók.

Újratölt

Két este is láttam a felhők sikolyát
láttam a sikoltást -
a lelkek távolodnak, mert
ezen a parton már néma
a hullámok verdesése.

Nem tudom, miért volt érdemes megszületni, de
két este is láttam a napokban
az ég mélységes, huzagolt pisztolycsövét -
hogy mégsem üres, csak
csillagászati távolságokra került
tőlünk a mögötte mentegetődző suttogás.

Városom alap-
zajt fénylik a robbanó
felhőzet alá.

Saját magunk takarjuk el a létmérő távlataink.

Láttam a belőlünk fakadó Sátánt
ahogy belemosolyog a hasadásba.
Megrepesztett kárpit az ég -
azért érzékeljük végtelennek.

Két este is láttam a felhők sikolyát
láttam a sikoltást -
a kimondott szavak látják
azt is, amit én nem:
képernyőre szegezett tekintettel
megadóan hátat fordítunk
a tükörképünknek.

A felhő az élet kifújt lélegzete.
Fény vetül rá - a tarkónkhoz szorított
csőből előáramló villanás
mindig gyorsabb, mint a dörrenés hangja.

Változtat ezen, ha
megfordulok?
Ha szembefordulok - velem?

Beszélgetés szájszagú előszelekben

Kiss Judit Ágnes
A diktátor

1.
Nem lehet leváltani.
Haláláig semmi nem mozdul.
Pusztulásáig pusztulunk.

(A diktátorok soká élnek.
Utánuk az özönvíz.
Hosszú idő, míg
a nyomukat is elmossa.)

Fejére teszi a koronát,
és füves legelőkre terelgeti nyáját
az emberi jogok rögös ösvényeiről.

Nincs hova futnunk.
Idegen tengerek partján is
rajta rágódnánk,
ő rágna rajtunk,
országunk férge.

Ledönteni, mint eleven szobrot.
Beolvasztani, aztán
harangot önteni belőle.


2.
A diktátort ismertem kiskorában.
Az apja szíjjal verte. Rettegett.
Aztán egy napon egy botot kapott fel,
s ütni kezdte a többi gyereket.
Sírt és könyörgött, mikor megbüntették,
de sűrűbb lett benne a gyűlölet,
és megtanulta, mindig a nagyobb üt,
s győzni csak teljhatalommal lehet.
Ravaszabbá vált. Játéknak álcázta.
Volt rendőr, hóhér – ölt és élvezett,
de végig egy cél lebegett előtte:
hogy egyszer úr lesz mindenki felett.

Én láttam még félelmet a szemében,
a legtovább ez volt szerethető.
Sokáig vártam, mikor rég nem volt más,
csak hatalom, csak rideg, nyers erő,
soká figyeltem, hogy a megalázott
régi gyerek mikor bukkan elő.
De már nem élt. Már csak a bosszúvágya
szakadt ránk, mint tűzvészben a tető.
Azt hirdették, hogy példás a családja.
Azt suttogták, gyerek- és nőverő,
hisz kínzott minket is, s mi lapítottunk,
mint csontban a pusztuló csontvelő.

Azt a kisfiút földdel egyenlővé
tették. Sóval behintve a romok.
S a diktátorból kipergett az ember –
ujjaim közül a száraz homok.


3.
A diktátor nem mer lemenni a boltba,
hogy vegyen egy kiló kenyeret.
Kapszulás kávét iszik, annyira
retteg a mérgezéstől.
Nem tudja már, milyen volt presszót inni
a vonatra várva egy restiben.
Autóval jár. Kopasz sofőrje van,
és kigyúrt testőrei. Nem mer
átsétálni a széles sugárúton,
vagy futni egyet a közpark rekortánján
atlétában és rövid gatyában.
A golyóálló mellény kényelmetlen,
a fölötte hordott ing-zakó meleg,
fülledt testén csorog az iszonyat
verejtéke, a rémálmok, és a
hazugságok ecetszagú nedve,
és estére az alsónadrágjában
kihűlt tócsává kocsonyásodik.

shizoo:

A szürke eminenciás

1.

Háttérhatalmi árnyék -

mivel most árnyjáték van műsoron

kivételesen látszik.

(Olyan ritkán

bukkan elő a bábos 

az intézményes báb-előadásból...)

A legalkalmasabb ujjbáb fejére

ő applikálta a vitrinből

a korona árnyékát.

Messzi tengerek partján

piheni ki, hogy közben

szaros lett a bábu seggébe

dugott matatóujja.

Sem ledönteni, sem eltaposni

nem lehet. Hogyan taposol

össze egy árnyékot? Az árnyékot

csak a vetője tapossa.

2.

A vezér abúzus-gyermekkora ismert.
A szürke ifjúsága történettelen.
Milyen hatások, hogy milyen nem is vert
kényszerek között lett végül ilyen.
Milyen belső tájak, milyen testiségek,
milyen hiányok és önkép-zavarok
szülik részéről a részvétlenséget -
hogy az árnyékában mi minden kavarog,
miközben felnő. Sport és szobrászat,
kanyargós pályán. Sosem egyenes.
Apaszigor ellen árnyék ritkán lázad -
a szürke ifjan is árnyékvetőt keres.

A szürke ifjúsága csupa vetülés.
Hogy a mához mit kell kitalálni.
Hiszen az árnyék mögéd vetül és
nem vele fog senki kiabálni.
Mert nincs jelen. Mikor a menet
hisz felheccelte őket a sutyorgás
szétcöfögi a Blaha Lujza teret -
árnyék, a lénye nem a látszó korbács.
S ha olykor kirúg a hámból és maga üt,
nyílik neki törvény, szöktető -
kiskapujáró, a jogba gyűrt betűk
mentén a szürke nem büntethető.

Nem mehetsz el a földbe taposásig.
A szürke ellen fölösleges akarni -
Az árnyékát úgyis csak egy másik
árnyékkal tudnád betakarni.


3.
A szürke ibizázik és dubajozik,
ott a kutya se tudja, hogy árnyék.
Kiutazik önmagából, hogy
kifekhessen a napra. Valójában
bármilyen élethelyzetben vendég:
hiszen kiszolgálják. Nem tudja, milyen
hazaérni, megetetni a macskát,
vizet adni a kutyának, lassú és
meghitt mozdulatokkal vacsorát
csinálni, letelepedni a kanapéra,
bekapcsolni, hogy kikapcsolódj,
vagy csak lélegezni a térben, ami
neked lett. A világ az árnyék
lábai előtt hever - de természeténél fogva
soha, sehol nincs benne otthon.
A szürke luxuskörülményei ellenére
valójában hajléktalan.

ideg

(kép: superdent-rontgen.hu)

vas éjszakát borítasz énrám -
írnám. pedig csak fáj a fogam.
nevetséges volna ekkora távlatot
nyitni a hétköznapi hanyagság
lüktető következményének.

van társadalmi vetülete -
egymásra borított árnyékokból állunk.
de ettől még ez a reggel alkalmatlan
átokra és imára. csak összekaristol
ennyi. összekaristol.

amúgy tény: beteg helyre zuhan
a távoli bizmut csillagok fénye -
de ez akkor is pont ugyanígy van
amikor nem pépesíti így a szavam
az elhanyagolt csont.

amúgy tényleg tőlünk beteg helyre -
de most őszintén: nevezhető-e
versnek ez a vágyakozás
hogy legalább ilyenkor elfoghatna
a pofabefogás?

együgyű dal

azt a felkeltét akarom
mikor a senki hatalom
a senki állhat holt napon
s a fénytől fényes holdakon

fekhet fűszálon hajlatban
alatta fűszál hajlatlan
nem is bogársúly éhese
még pörgő bolygó lehe se

csak egy felkeltét szeretnék
mikor sós édes nevetség
a felhőszemből csorduló
csak kópé kósza kusza szó

azt a felkeltét keresem
amikor telik a kevesem
a senki állhat boldogan
ege előtt a senki - van

Téli kikelet

Valahogy szelídebben kellene elesni, vagy
felkelni belőle - amikor a körülmények
mégis erősebbekké válnak, az anyagfáradás, a
szemetes útfélről összeszedett félelmek, a
váratlanul rád förmedő széllökés
a keresztutcából, az ugrásra kész padka -
valahogy szelídebben kellene elesni, vagy
legalább felkelni belőle.

De ez biológia. Vannak ezek az izék:
dopamin, szerotonin, adrenalin, szóval
van a tested, ami a maga módján köszön
a megérkezésnek. Egy rétegét
nem uralod, mert veled született. De
ami a te részed, az el-esetekre tanult - na,
az lehetne valahogy szelídebb.

Mert van az a pici rés. Az esemény,
legyen mondjuk nagy E-vel: Esemény,
és a tudomásul vétele között.

Fikarcnyi rés
amin kilázadozunk
a történetekből.

Mégis kiférünk rajta - kiférünk
magunkból, hogy... vagy én legalábbis
ki szoktam. Ez a kikelés magamból, na
ez lehetne valahogy virágszerűbb,
akkor is, ha véraláfutás formájában
tetoválódik a testemre.

Valahogy szelídebben kellene. Elesni.
Vagy legalább felkelni belőle.

Közjáték (10.)

Egy régi japán haiku:

Könnyes az arca.

A gyermek az égről

A holdat akarja.

Ha egybeolvasom, kis prozódiai engedménnyel hexameter.

Tehát haiku-hexametereket kérek, ahol a tördelésen múlik, minek olvassuk.

Kiss Judit Ágnes, a Közjáték csoportban

tündevilági
eged csak a szívdobo-
gás tapogatja

*

Kis renitens,
rügyező szederág, te bohó,
hova kapkodsz?

*

Hold, nyomorult -
pofidon nyomokat ta-
posott az az Armstrong...

*

más kötelék, se-
regély kavarog bele,
hull a galambraj

*

létre-merült Du-
racell-nyuszi, kűzdj, nosza,
fuss neki: légvár.

Célegyenesben

most a versenyszellemmel dolgozom
a részleteket a profik nagyregénybe írják
de tudod, én az amatőr
szakágban akarnék -

mert franciául azt jelenti: szerető.

amolyan sufnituning elégtétel, hogy
legalábbis ott lehessek a legjobbak között,
miközben se szponzorom, se
doppingszerem, se
kifinomult felszerelésem ehhez
a nemzeti vágtához.

meg amúgy is öreg vagyok hozzá,
túl néhány igazán komolyan
akadályozó sérülésen.

pedig a verseny öli az empátiát,
a versenytársak nagy családjának
egymásra mosolya a vicsorgás egy
különösen beteg speciális esete -
és nem állsz meg megcsodálni közben
az útfélen nyíló, hervadékony,
csak abban a pár pillanatban neked ragyogó
szirmokat.

napról napra az eldörrenő
startpisztolyok bűvöletében -
pedig a verseny valójában
újra és újra elaltat:
hiába élek a gyanúperrel, hogy -

valaki bennem 
úgyis lehetetlen
útvonalat választ

és a versenybíróság a végén
úgyis diszkvalifikálja
az éberségem.

Hódít

Most a büntetendő mágiával dolgozom,
minden részlete a patásé:
érdekes vagyok és hódítani akarok -
az kizárólag az én problémám
hogy közben többnyire
igazat hazudozva.

A lényeg az a meg nem engedett
indiszkrécióból és
bizalmat teremtő közelségből
álló sajátos elegy, amibe
az egészet becsomagolom.

Mert nem rólad szól.
Nem a figyelemről, nem a
téged érintő szavak hőjéből
visszaáramló lélegzetről -
érintések ígéretét hordozó szavak,
nem csodálom, ha meleged lett -
én is már előre izzadok.

Valódi vágy nélkül,
valódi éhség nélkül,
te estél kézügybe, mégis
fenn tartom ezt a közelségből
réti pipacs módjára kivirágzó távolságot -

mert nem te kellesz, 
hanem az érzés hogy én
kellenék neked

mint amikor a betegség
a saját fertőzéséből gyengített
vírus beadásával gyógyítaná saját magát.

Felejts el. Azt
a dadogást figyeld, amelyik
nem tudja kifejezni magát, de
önkéntelenül fordul az esetlen,
forró és hiteles mozdulatokba.

Felejts el. Valakinek
valóban kellesz - nem csak a
saját hódító szobra verbálisan megejtett
galambszartalanításához,
hanem a nyíláshoz, amit
olyan ösztönösen művelnek
a hódítók szobrainak
talapzatánál kibújó gizgazok.

Enderlezi

Megérintett a cigányok ideje
voltam és hallgattam amikor
a Budapest Ritmo estéjét
összeragyogtátok

annyi szívvel, amennyi
nem is fért el a mellkasomban -
kicsordult a szememen
valami édes és sós
valami édes és sós

mindannyian a színpadon álltatok és
szólt az Enderlezi

meztelenek voltatok mint
a szomszédasszonyom
a Nefelejts utcában, egymásra nyíló
lichthof-ablakok két oldalán -

nem szégyellte magát
és én még nem tudtam:
nincs is miért szégyellje magát.

*

Vagyok egy valódi világban
hallgatok, amikor
szól az Enderlezi
szól a lejátszóról
valami édes és sós
valami édes és sós

és az erkélyen ülve hallom, hogy
az utcáról rendőrségi sziréna kíséri -
vagyok egy valódi világban: ez a
pillanat akaratlan koincidenciája

hogyan hajíthatjuk útfélre így
a pipacs érzékeny, gyönyörű,
piros érzékenységét

miért hajigáljuk a bűnnek
és bűnhődésnek gyöngéd szárú
hervadékony, legszebb szirmaink?