A harmadik napon

A zöld aggályokon nem látni át.
Valami készül. Túl azon, ami zöld.
Valami nagyobb. A növény is mindig
valami nagyobb. Nagyot akarna.

Szünet nélkül növekedne. Minden,
a csontosodás is része, a szijács -
a Paradicsomkert szűnése közben
kilátszó barna száradások. Szárak.

A növény mindig valami nagyobb -
de olykor nem a belekódolt vadság
eszi. Idő előtt. Vagy pont időben?
Szűnik a kert - pedig létre se jött még.

Észak idecsókol. Szél támad.
Borzonganak. A zöld, meg az ezüst.
Mindjárt a tél jön. Az aggodalmat
csak a fenyők őrzik. Majd. Csak a fenyők.

Hogy másnap megint. Rágcsáló szájak.
Gyökértörő paták. Valami készül,
valami nálunk is nagyobb. Éhesebb.
Túl megkötésen. Azon, ami zöld.

Üvöltő szelek

 

A környezet szívében szégyenítő dráma -
vagy drámakirálynő. Az is megérne egy
misét, nekem miért egyből női a neme.
Persze: növény. Kötelez a szótő?
Alánézhetnék magamnak is:

Szelek csavarta vagy,
dráma-hazugság vagy -
ez is, az is.

Hiteltelenít, ha körülötte
a többi felnövés gyöngéden prózai.
Honnan ezek az ágban viharló
üvöltő görbületek?
Miféle harcot vívsz, bogok szédülő
kényszerű sikolyában?

Mintha egy kopár hegyoldalból
pottyantál volna ide.
Ott láttam kényszer tépte
éleslövészet-testvéreidet.

De itt, a lépcsőházi, megszokott
rendezettségben opera vagy:
köhintések, zsöllye-zörejek -
operált vénaágbog-ária.

 
És vastaps. Persze. Taps.

Keleti

Jutalmazód akár egy légköri
jelenségbe csomagolt vágyat is
átnyújthat a fáradozásért -
    miközben az ördög apró, szúrós,
    ferdén eső cseppekkel veri a feleségét.

A vágyat aztán kicsomagolva
teszed a magadévá, az illendőség
nyilvános határain belül -
    tudod, mit meséltem ezzel el?
    Pontosan én sem, és ez a lényeg.

Akit ördögnek neveztél, a feleségén túl
mintegy titeket is belevon
a családi perpatvarba -
    bárhogy igyekszel, nem érted,
    kinek, kivel, pontosan mi baja.

A fogalmaink alatt ilyen zsigeri
gizgazok laknak; általunk pottyant,

útféleken magzott -

    most jutalmazód a kezedbe nyomja:
    nesze, tedd el. Leljen benned békét.

Kertművelés

A belvilágban, a szobák keretezte térben

nyíló liget befelé tovább tágulva végtelen.

Bár mikroszkóp kell hozzá, de ugyanúgy

utat ad a telő időnek. Az ötvennyolcmillió

évvel ezelőtt elindult fény se másképp nyitja 

múltunk a végtelenben csüngő galaxisban;

ha a ligetedben elég mélyre látsz, az atomok

benne legalább ennyire öregek.

Érted volna a 

látvány? Mindent tükröddé

görbítesz, Nárcisz!

A belvilág keretezte tér egykor csillagpor

volt - és máig az. Ha ötvennyolcmillió

évet haladsz befelé, a táguló atomközi térbe,

a liget körvonalát elnyeli a kibomló távlat,

befelé tágulva világod ugyanúgy végtelen,

te csak egy önkényes pont vagy, kiválasztódás

klauzulája - így simogasd a napfénytől ájult

levelek zöldjét a tekinteteddel.

Slow Fashion

Kovács Tímea képe

Ajakfeltöltés


Olyan egyediek,
megismételhetetlenek,
összetéveszthetetlenek,
vékony, kamaszos törzzsel –
vagy dehogyis.

Olyan egyformák szerettetek
volna lenni:
egyformán nyerőesélyesek.
Szőkék, karcsúak, ahol kell, teltek,
szépségkirálynői koronával.
Szakszerűen visszavágottak,
kiemelkedően dekoratívak.

Sorban vonultok a
bíráló szemek előtt –
a látvány plasztikázott,
útszéli színpadán.

Gömb koronájú juharfák.

Fátum


„Nagyon sokat dolgoztam a rólam
kialakított képen...”
suttogta szél lélegzetével,
levelek hangszálaival,
minthogyha évszak instagramján megosztott gifen
a hárs a láncfűrésznek.

Azóta tél jött. Aztán tavasz.
A suttogás visszhangja körbeért
a légkörkaranténban.
Hallja a tönkből
makacsul kitüremkedő hajtás is –
de hiába.

Tovább próbálgatja, milyen
a Nap kamerája előtt,
az égbolt tükrében pucsítani.
Csücsöríteni.

Pihenőnapi program.

Ha nem lehet különbséget tenni, és mégis
kell. Kert és fűszerkert. Szükséged volna a
gyomok kitéphetetlenségére. És kellenek
az ízek is mert a távlatba vesző monokultúra
csak úgy telít, ahogy a látványa: hogy nem
különbözöl.

Valami kell. Legyen a sajt például levendulás.
A kenyér sokmagvas. A vaj házi, a húsnemű
ma reggel maradjon a bőrében. Vegyél levegőt,
mielőtt füstöt veszel magadhoz. Ha nem lehet
különbséget tenni, és mégis kell, akkor csókkal
ébreszd.

Mert valahogy még mindig különösnek lát,
különbözőnek. Fogjátok egymást és vigyétek
el egy gyermekkor pónira ültetett rítusának
gyökerében változatlan helyszínére. Ha nem
lehet különbséget tenni, akkor legyen erős
ami azonos.

Ügyelj az ízetekre -
ma készre főz a
rátok tűző nap.

Ha nem lehet különbséget tenni, és mégis
kell. Kert és virágoskert. Akár a gyökerek
a gyermekkorotokban - vezessenek ma
apró, örömet szerző haszontalanságok. Mert
nem különböztök. A tekintetben, ami a
kertben felragyog.







utóirat:

Pihenőm, édes
pihe nőm - ma elfújjuk,
szálljon a pitypang!

Megfelelő

A Jóisten ma fogott és
a fejéről a talpára állított -
talpat a talphoz. Végre
a megfelelő közegben,
a megfelelő irányba növekszem.

Ahogy a gyökerek.
Ideje volt, hiszen tényleg
nem vagyok a koronája.

Képes voltam meghatódni magamtól,
amikor megfeleltem egy elvárásnak.
A megfelelő növekedésben
nincsenek elvárások.
A talpam szabta irányban
senki nem vár sehova.
Ahol televény, nősz.
Ahol szikla, megkeresed a réseket.
Semmi hatásvadászat.

Az egész a kettőnk ügye, a
Jóistené, meg az enyém.
Gyökér. Csak kifordítva látszik, és
akkor meg már minek. Csak
a megfelelő közegben felel meg.

Nézegethetsz. Nem fogod észrevenni,
hogy a Jóisten ma fogott, és
a fejéről a talpára állított -
ha nem lökődöm ki,
egyszerre növünk tovább,
a Jóisten, meg én, lehetőleg
tükör-szimmetrikusan.

A feladat

Egy ideje fákat kellene rajzolnom, egy
csigalassan készülő születésnapi ajándékra -
elméletileg 227 fát helyeztem el rajta, sematikus
vázlatban, és most meg kellene
rajzolni őket és bár nincs színérzékem,
ki is kellene őket színezni.

Őket. Egy ideje fákat bámulok, csoportban
és egyenként. Hogyan is néz ki egy fa.
Elméletileg nincs két egyforma, mert
ugyanaz a fajta is
csak ugyanazon a helyen és a helyhez kötött
ég- és földhajlati viszonyok között
nőne ugyanúgy.

Meg kell rajzolnom
kétszázhuszonhét darab
egyéniséget.

Szeretem csinálni. Egyenlőre magamban
rajzolok, belül, ugyanolyan ügyetlenül,
akár a kezemmel. Szendét, Szundit, Morgót,
eddig hétféle van, már csak kétszázhúsz kell.
Aztán majd a sziklák jönnek, szürke és barna,
az ásványi színek...
Meg majd a víz.
Meg majd az ég.

Egy ideje fákat kellene rajzolnom. Kérlek
ne veszítsd el a reményt. Ha nem
visz el az ördög, valamelyik születésnapodra
elkészül. Elkészülünk..

Szimfónia

Sarolta Sasa Gyökér: A szél dala

Jó volna hallani a fákat, de ennyi erővel
kívánhatnám, hogy halljam az érzést.
Mint a muzsikát. Nem azt, amit a súrlódó
levegő ingerel a levelekre, az a szél beszéde -
ahol a növény csak a hangszer. Hanem
a gyökértől termésig borzongó, mély
és léptéken túli érzést, ahogy nő.
Ahogy eléri, kilázad belőle az érés,
maggá, jövővé.

A fákat lélegezzük be. A füveket. Jó volna,
ha a belégzésünk is dallammá alakulna,
nemcsak a kilégzés. Amit aztán ők
énekelnek magukba egekbe nyitott tüdejükkel -
jó volna hallani azt a muzsikát, amit
a zöld óceán sóhajt. A hullámverést,
aminek a tajtékán lebegünk. Nem a szelet,
mert abban összhangzat a minden, abban
minden lélegzet egyszerre énekel.

Jó volna hallani a fákat, hallani az érzést,
kifelé hallgatózni, oda, ahol nem
lüktet az állat szívdobogása, nem súrol
lélegző gélt a kitin, nem az éhség
örök csámcsogását, ahogy bennünk is
rág a féreg. Hanem az adakozó
bőséget, amit rág. Talán elhiggadna bennünk
a tőlünk síró világ áldozat voltában
hiába hulló magánya. Előbb csak esne,
aztán elállna az eső.







- pár nappal ezelőtt írtam valamit, amihez a megosztón már odaloptam ezt a képet... együtt a kettő.