Vallomás

Tanú jelét adom, tisztelt íróság;
itt állok (meg ott, meg amott,
tovább állok úgymond), mást nem tehetek.
A dolgok látó kényszere okán
(ha tetszik, ha nem) oktalankodom.

Legyen könnyű nekem -
kérem, ezt kívánják, amíg alatta légzem
legyen könnyű az ég.
Hiszen a mérték itt úgy fújódik
körénk: szivárgó levegőből.

Nem kerülhetem el a kerített terek
(ahogy látható, ha van fény,
van mivel) összelátogatott látomását.
A dolgot látás kényszere okán
a hallomásba is ellátogatnék.

Persze ezek csalóka képek,
nyalóka árnyak, tisztelt íróság;
miért is hinnék el.
Hiszen pusztán a lihegés kényszer-

hordaléka a kifújt adás.

Vendégségben

A hely, amit otthonnak hívnak,
és ahova nem hívatlanul
toppansz be. Mégis -
egy pillanatig úgy néz rád
mint egy pufajkás kiskatonára.

Pedig a hivatásod a jóllakatás,
nem az attak, zabrálás, fosztás -
a te -talan, -telened a mások
éhségét célozza. Mégis -
egy pillanatig úgy néz rád a hely,

barbárra a kapun belül:
elfulladt lélegzettel.

Hogy aztán lustán kifújja a füstöt.
a hő- és füstelvezetésre alkalmas
nyílászárón át.
(Tűz esetén kinyitni.)

Első látásra emlékeztettél
valakire, akit behurcoltál ide.
A hely emlékszik, vagy
te emlékszel benne -

teljesen mindegy.
Leszoktál azóta.

Érkezések

Becsapódásom

szárnyak csak máson

tollak csak éhek

nyüvétől tépett

testeken égnek

Szólítva sem szól

némán parancsol

tollán a fény is

hulla reményíz

platánfakéreg

Fejjel a kőben

nemző erőben

mit nézzen húsba

rekesztett gúzsba

vakond mit nézne -

vonzásod angyal

ondó varanggyal

idetapasztott

száraz harasztot

zörget ha kézbe.

Panta rhei

...azaz minden mozog,
máskülönben rákapcsolódik a folyosói villany.
Képzeld, otthon érzed magad
ebben a szállodalégkörben.

Képzeld, az otthonérzet
viszonylagosságát ez a fényelnyelés
egy billiárdgolyó ütött
pörgés-forgására képzeli.

Minden mozog, vagy csak motoszkál
a kulccsal a sötétben -
ahonnan napfényjárt terek
határolt lélegzetébe lépsz;

a lakásba, benne lakásba
ebben a lakásban, ahol
a mozdulatlanságig nyújtózna
a lehetséges ölelés.

Város utca 4-6.

Csak amíg kitöltöm itt a nekem rendelt térrészt -

mondja a kapualj mellett a teljesen másnak 

képzelt funkció. Most portásfülke, ott ahol

a képzelődés se önszántából jár.

Valahonnan szél fúj, ez kelti az itt

egyenletes álhatatossággal aurád cibáló huzatot -

a kövek geometriájánál csak a beléjük

koptatott, karcolt sikolyok 

közönyösebbek.

De a beléd kódolt boldogságképesség itt is

kivirágoztatja a körfolyosó neked jutó tortaszeletét.

Ez a remény: két macska kísér fel a lépcsők kijárt,

diszkrét egyenletes eloszlásán.

Ha az emlékezet volnál, aki szárnytollait 

rendezgetve áll továbbra is a mélázás felett...

Bár csak privát éhség, akinek meghozták

a neki készült, hanyagul csomagolt nyeldeklést,

az íze egyetemes. 

Valamiért mégis. Emlékezetes - azaz a huzat, 

amiből majd a közökből kijutva újra szél lesz,

az óceánig viszi, hogy közünk volt hozzá -

ha nem is érezzük, mikor a világ könnye végképp

hullámokba ejt.

Bizonyos szempontból

...maga nem tekinthető. Egy hevenyészett, 

rághatatlan ebéd a kerthelység 

nagy, hideg esőcseppektől ázó, 

kis asztalánál.

Kisnagyemberi. A maga összes 

megnyilvánulása egy elsietett randi 

félresikerült, mégis az agyba égő rácsodálkozása

egy másik kapkodásra.

Szóval amolyan hétköznapi félregombolás

a vászoningen, ágyéktól indul és nyakig felér -

csak ezt nem lehet előlről kezdeni

ahogy a gomblukkeresést.

Az eltévesztett házszám. Más éhe kapcsán

kapcsolgatott, zaklatott lakó.

Én nem kértem semmit, és nem is akarok semmit -

mondja a kaputelefonba.

Felette nagy hiábavalóság, azt mondja

a prédikátor, felette nagy hiábavalóság!

Minden hiábavalóság!* És alatta ott lifeg, mintegy

ernyő alatt a maga összes

ihletett lihegése.

* Károli nyomán - "Hiábavalóság, csak hiábavalóság, ezt mondja a prédikátor, hiábavalóság, csupa hiábavalóság. Minden hiábavalóság!" így szól a mondat jelenlegi, katolikus fordítása (Biblia, Szent István Társulat, 1996)

Zsigerek

A tér felől...

A tér felől szinte diszkrét
a műtét, vagy boncolás -
hátulról a megújulás jegyében
ejtett sebek a sterilitás
teljes hiányával tüntetnek.

Belélegzed az egykori folyosón
végigsiető egy kávét Irénke
legyen szíves körömcipő-tipegését -
fájnak a bütykök, a poharakat is
rendesebben elmoshatta volna valaki.

...műtét...

Kegyelmes uraimék bakszagával elegy
vágottVirág-elvtársak moszkovita
bűzét. A porral együtt, ami
sebekből utcahoszan,
belélegzed a vidám barakkot.

Mert hátulról érkezel, hiszen
a boncmester is éhes. Pardon,
műtőorvos. Még nem dőlt el,
az elöl hagyott kulissza mögött
melyik kormorál reinkarnálódik.

...vagy boncolás.

Két kinézet

 

A kinézetéről senki nem tehet, 

az örökség, meg hajlamok,

ahogy gizgaz hajak tapadnak

a domboldalak izzadt homlokára,

ahogy az erdő veszejteni kész

fái alatt lapul a közöny,

olyannyira következmény,

annyira esetleges.

Felelős vagy az ötven feletti

arcodért, a ráncok pókhálós rajza

ősök bűne mellett a választásaid

rajzolta árkok térképe:

fedezékek a lövészárokháborúban

ahol az önfelmentés egymást

távcsöves puskával levadászó

penészei tapadnak.

Felelős vagy a fegyverszünetért,

szemgolyód kapuja mögött?

Koponyabolygód vasmagvában 

szorítva, nyomva, összefogva

ionizálják egymást a nézetek.

Felelős vagy a kinézetért,

ahogy tekinteteden át kinéznek;

hallga: sörényük hányó-vető

huszár igék robognak elő

a fogaid szegte karámból.

Gondolkodtam a blogos megjelenés esetleges többletén, hogy mi legyen a csábítás, amiért idekattintasz, hogy elolvasd még egyszer, abban a kinézetben, amit nem korlátoz a megosztó buta szövegmegjelenítése. Vers variációja lehetne itt, dokumentálva az alakulást akár, hiszen menet közben belenyúltam ebbe a folyamatba, úgymond szabályoztam a versfolyamot; gátak közé szorult végső mivolta korántsem biztos, hogy a legjobb variáció - lehet, az eredetileg többet kanyargó, árterek növényi pompáját vető kiáradás valójában kócos mivoltában is többet jelent, többet ér.

Bonthatnék itt tárnát, azaz leáshatnék a versmagig, hogy mi provokálta, honnan az ötlet, mi a forrása, hogyan hagytam magam, hogy elragadjon, sodorjon. Ezt nagyon sokszor megtettem már, amikor úgy éreztem, a magyarázat hozzátesz, hidat ver az értelmezéshez a folyam felett. Nem tudom, nem szeretném, ha kényszeressé válna, a parttalanító fecsegés félő, szétterítené itt a lassuló értelem míg a szem ellát deltatorkolatát, megsemmisítve magát a célt: elvesznénk benne.

Vagy összeránthatnám itt haikuba. Az is egy érdekes irány, és vissza akarok találni abba a szemléletbe is, ülni a folyam partján - dinnyehéjleső. Meglátjuk. Valami lesz.

Hit kérdése

Lassú a nap, mint a megtérés.

Aszfalton totyogó öregasszony

módjára vonszolja 

árnyék-banyatankját a galamb.

Mintha miséről -

fülbegyónt a mindenhatónak,

fel is oldozták,

csak az érzés hiányzik mégis,

a szájpadlásra ragadt ostya irritáció,

hogy tényleg megtörtént, ami.

Ügyet sem vet a borzolt tollak

mellett elsuhanó kerekemre.

Próbálom sebesen tartani magam.

Ahogy a szél, meg a Krisztus Teste:

sebességsebződés ragad

a szájpadlásomon.

Vasárnap van, úrnapi kongás,

de inkább szentségelek.

Kerülgetve a béke 

vonszolódó galambjait. 

Mintha miséről.

Ahol nem történt semmi emlékezetes.

Aszfalton totyogó öregasszony

módjára vonszolja magát a város -

valaki most is biztosan szerelmes benne.

Mikrobi

Nevetséges formák. 

Elvan a gyerek, ha játszik a funkcióval, 

komolyan vehetetlen 

ruhába csomagolva.

Nagyot mentek valaha az élek, 

aztán elgömbölyödtek -

most megint az állatias jelentkezik,

az erőszakos, a harapás - 

nem csoda, hogy most 

mindenki vadásszá lenne

a forgalom dzsungelében.

Te Jancsi és Juliska vagy.

Bíztok a kantáros nadrágban és

a gubancos hajba ékelt masniban,

hogy mégse dobják oda csak úgy

a mocorgás felé a sörétet.

Piroskának könnyű, mert piros,

amúgy is, a farkas csalija;

ti a kegyelemben bíztok, kézenfogva

egymás sérülékenységét.

Oda se néztek, nevetséges formák

bátor gyalogosok, ahogy

üssél el jeligével lovagolják meg a zebrát -

megóvhatatlan, okoskodó robot,

az áldozat vörössel föcskölhető 

hófehérkéjébe öltözve,

komolyan vehetetlen pökhendiséggel

a sörét erdőben -

vicsorgó farkas autók. Látod, Juliska?

Hogy megváltozott ez a kurva mese!

Cellasor a Város utcában

A kiszabott égnek festett virágok

a hirtelen napfényben enyhe festékszagot -

valahonnan máshonnan jön,

szól rám a megkopott szirom.

Ha nincs kinézet, akkor nincs kinézés.

Csak befelé. A kifeléből

árnyékok vetülő szögei

kihangsúlyozzák a rácsokat.

Csak befelé, ahol sörszag van.

Mámorok olcsó megistenülése -

gondolnám, de gyereknevetés

hallatszik ki valahonnan.

Kiszabott égnek festett virágok

a gyermekeink, itt, ahol a nyár dele hullat

csak napfényt a középen álló,

dísztelen karácsonyfára.

Festékszag, sörszag, de lásd, én sem

elsősorban csak befelé - főleg, mivel

a nevetés visszhangjától ez a hely

megpengette a szerelem hangszálait.

Ha nincs kinézet, valaki befelé néz ki?

Legyél ez a valaki. Növeld magasabbra 

az oromzatoknál a tekintetbe vételt -

mert onnan már adás a cellasoron.

Magyarázat mindenre

Brit tudósok bebizonyították,
hogy már a régi rómaiak is.
Egy lehetetlen szám beesési szöge
könnyen lehet, hogy lehetséges.
Ahogy a fény tétováz a kémény mellett
a gangon: átbújjon e.
Teve és tűfok. Valaki egyszer ezt
a kiharapott éjszakát is megálmodta.
Vagy csak úgy lett, ahogy a szomszéd
ház, város, ország - véletlenül, de pont ide.
Vagy létezik, ha elhiszed. Ha látod.

Mesterséges intelligencia által generált
internet népe.
Látod, amit érzel?

Egy emészthetetlen génmódosítás

táncosnője vagy.

Tű és tevefok. Jeget ringató hűség.

Ez is csak úgy lett, ahogy a megkért álmok

a random technikai segítséggel:

vélte volna valaki, csak kispórolta

belőle az aprómunkát.

Létezik, hisz elhiszed. Ha látod.

Önarc

Rudi meglátása

Alig látszik az a kudarc,
ami nem felejti, hogy időnként
indokolatlan boldogság fog el.

Nektek elmondhatom, mert
úgysem értitek.
Ez a világ a gyerek maradsz
tűnődése.

Mit akarunk kihozni a korlátok
szabadságából?

Megtöltöttük magunkat és most kiáradunk.
Mert nem az a lényegünk,
hogy kifizessük a villanyszámlát.

Amikor az anyánkat kell tisztába rakni,
amikor tényleg meg kellett oldanunk,
tényleg felnőttek lettünk.

A gödör felé vezető úton,
ami mindannyiunkra vár.

De így is, alig látszik a kudarc

indokolatlan boldogsága.

Találékony távlatok

Szél és varjak vannak. A horrorfilmdíszlet
ég alatt átvonuló rikoltozás vagyok, alkonyatkor,
a híd korlátja mellett suhanva.
Mívesen romló ablakok vannak. Egy látvány
bomlása vagyok, ami valaha jelentett, de
mára jeltelen.
Az elsuhanások bilincsbe vernek.
Ez a mozgás-közben-mégsem-mozdulás
olyan szárnycsapásszerűen vakolatlan.
A károtokra vagyok. Pedig csak tükröznék -
de van, amit nem szabadna szóba hozni,
ahogy a belek bolyhosodását.
A vérzést, amit letörülnél a pendülő,
kerekekre feszített időről is.
Az alvadást, amiről tehetsz és nem tehetsz.
A bennünk lakó penészt. A tükörléteim
vannak most abban az összetörésben, amivel
adósa vagyok a közös többszörösnek.
Találékony, hiányzó távlatok vannak, varjúrikoltás,
vadak identitása.

Tükör

Gyűjtöm pördülő kerekem alá utam – mint szívbe csendet.
Kapaszkodj belém, Föld – ne táncoljam szennyes porörvény röptét.
Aki csobban, nem látja, milyen rajzot vet tőle a hullám.
Forgalom-dagályban, város-lüktetésben zöldhullám-lovas,
fényzuhogásban hullámzó aszfalt dobál zátony éj felé.

A város megnyílt nekem, de nem az öle, hanem a gyomra.
Szerencse? Ugyan! Képzeld, rólam lepattan a galambszar!
Az baj, mikor a rutin minimumtávolsága lesz a maraton.
A kedves alszik mire hazaérek, álma partján ücsörgök.
Nem fér bele több – én azért rátöltök. Csak így csordulhat túl.

Szia! Útkereső vagy? Te is a könnyebb utat keresed?
Átölelnélek – de ehhez előbb el kell engednem magam.
Mennyi bódulat fér egy ennyire kiterjedt szerelembe!
Lecsukja szirmod íze a látvány partján dédelgetett fényt.
Nem érzem magam: szégyent vagy elégtételt - téged érezlek.

Gyűjtöm pördülő kerekem alá utam - szívembe csendet.
Rémálomkanyon felett egyensúlyozom néhány mondaton.
Foglalt a kezed! Nem lehetsz hangya, tücsök egyszerre! Tedd le!
Minden varázsszer elfojt - tanulj meg nélkülük lélegezni.
Nem volna könnyebb látni és elhallgatni csak úgy a szelet?
Úthálózat főütőerén áramló – vajon kit alkotsz?
Miért feszül benned, hogy valami nálad nagyobbat mondj ki?

Gyűjtöm pördülő kerekem alá utam - szívmélybe csendet.
Roncskompország vén, imbolygó deszkáin pucsít a kóbor élet.
Konzumbolylakó – tömegcikk-istenségek völgyében járok;
harmincszoros terhem alá tagelt falfirka, óvj meg engem!
Így viszik kincsként maradék színed a feketülő évek.
Labirintus az idő, hiába mérem – máshol jársz benne.
Nem nyitok vitát. Elég becsukni a nyitva hagyottakat.
Ha már kudarc, legyen a legeslegszebb kudarc a környéken!

Izmus

Kampis János: Krisztusba vetett hit (és a kólaautomata)

Jó gyerek ez, tudod, csak sajnos rosszista.

Odarántja rá a figyelmed, fürdet a bajérzetében -

észreveszi és artikulálja. Javító szándékkal,

de szerszámot nem vesz a kezébe, mert

csak az áldáshoz ügyes. 

Sajnos rosszista, látja és falra festi.

Persze elfeledkezik róla, hogy érzi majd magát

a tömeges feltámasztáskor az a fiatal lány

csontig meztelenül, a töbi támadó

éhes tekintetében.

De hát maga is három nap horpadt

kegyelme után állt a mozdíthatatlannak tűnő,

dermesztő kőtömb mögött, hogy most mi lesz.

Jó gyerek ez, csak sajos rosszista, tudod,

észreteszi a rosszat.

Odalép az automatához, és égre függesztett

tekintettel dobálja a fejet és írást,

de mit tegyünk, tényleg jól esik egy

szénsavas lónyál a soron következő,

tetves föltámasztás után.

Egykori lakók

Nem kellene lényeges legyen, hogy

nő, vagy férfi száll-e be a liftbe, 

játszik-e detektívet egy streamingsorozatban,

csak annyiban, ahogy a hormonok

reagálnak önkéntelenül -

bár legalább a közszemlére kitett

idomokhoz nyúlásuk, a simogatás 

kulturáltan telepatikus.

Valamit mégis láthatnánk egymás szemében,

amitől kényelmetlenné válhatna a csend.

Nem kellene lényeges legyen, hiszen csak

fajunk másik egyede. Hogy mégsem

kellemetlen a kényszerközelség,

azt jelzi, végre két felnőtt ember

szorult egy lélegzetvételnyi pillanatba.

Az egy dolog, hogy mire vágyik

benned az élesre kifent éhség -

az egy dolog, mit sugall a másik

önkéntelen rezonanciája. 

Ki sem kódolod,

csak köszönsz, és kiszállsz -

a mosoly a másik embernek szól.

Aki lehet, a rétegei alatt

kulturáltan undorodott, szegény

a rétegeidből szivárgó testszagodtól.

Elvégre izzadsz, mint a ló -

mert tél van ugyan, de a levegőt

városszerte nyirkos kamaszsággal

telítették az egykori lakók.

Foncsor mögül

Vasadi Péternek

saját képek

Koromban szellemi haláltusáját vívja.
Agónia az extázisban. Extázis az agóniában.
Készítek róla egy szelfit.

A látomás nagyobb életet követel-
ne. De szétszakadozott a felület,
ahonnan pallossal az angyal. Leírom: szív.

Vagy kifújt. Még nem vagyunk a párás
alkony alatt köddé vált lélegzetek.
De hasonlítunk a létgömb mágikus terére:

kifényesít bennünket a napszél
a sívó pólusokon. Valaki egy megnyert
életet követel. Leírom megint: szív.

Használom a közhelyt. Mert ez hellyel-
közzel a köz, ahol helye van. Jelent,
annak ellenére, hogy sokszor mondták.

Sokszor mondták ezt a vesztibült is,
ahol mindez átfut rajtam, ahogy a
mágnesség a bolygó magszívén.

Koromban haláltusáját vívja a szellem –
a lángos csillag nem áll felettünk.
Minden mozog. Inkább mozgóképet lőjek.

Egy másik Valhalla

A roskadásig érlelt kultúra
nem talál szavakat. Itt biztosan nem,
ipari vágyak elfelejtett csarnokában.

Pedig létezik, elengedhetetlenül része
a romépítésnek ez
a viseltes békétlenség.

Együtt élünk vele, mint a szeretőd exe
közétek fekvő árnyékával.
Biztosan van, ott nyújtózik a
bedeszkázott hátsó udvarokban,
és bár roskadásig érlelt, ahogy a kultúra,
mégse szedi le senki.

A tudatod alatt fémen csikorgó élek
hősi éneke. A marógép gúnyos
feszültségbe dugva kiharap
egy részt a félelemből. Itt először
minden életnek készül, de látod:
a végén úgyis fegyver válik belőle,

elmarkolja a bandita idő.
Együtt élünk vele. Velünk együtt
halomsírba roskad.

Keleti

Jutalmazód akár egy légköri
jelenségbe csomagolt vágyat is
átnyújthat a fáradozásért -
    miközben az ördög apró, szúrós,
    ferdén eső cseppekkel veri a feleségét.

A vágyat aztán kicsomagolva
teszed a magadévá, az illendőség
nyilvános határain belül -
    tudod, mit meséltem ezzel el?
    Pontosan én sem, és ez a lényeg.

Akit ördögnek neveztél, a feleségén túl
mintegy titeket is belevon
a családi perpatvarba -
    bárhogy igyekszel, nem érted,
    kinek, kivel, pontosan mi baja.

A fogalmaink alatt ilyen zsigeri
gizgazok laknak; általunk pottyant,

útféleken magzott -

    most jutalmazód a kezedbe nyomja:
    nesze, tedd el. Leljen benned békét.

Kiderül

Bejárható utak alá nyom,

hogyan találsz el látva látványt,

hogyan talál el hullt magányon

utunk alól a fű derűje -

mag hogy magzik, éhe hogy,

a burján áradat a résen,

hogyan talál el zöldje füstje

naparany égből hold ezüstje,

hogyan fordul hajnalba lényem

bejárható utak talánya,

hogyan menetszél egyedüllét

fütyül a füstbe fúlt magányra,

bejárható utad ha perdül,

mert rántja fény az űrön át -

hogyan talál el kupolántúl

romlani éhült koponyát,

mag hogy magzik, hogy nevet

sziromból illat, éh a méz,

így gurgulász utunk fölé

az ajkamról a nevetés.