Minótaurosz

Belekeveredtünk a "nem hiszem el csak

hátsó szándékok takarója,

mit akar a szóval, mit magyaráz,

hazudik, haljak meg, ez a mocskos

önzés hazudik, nyilván lefizették,

méghogy tudomány, honnan veszi,

nem tudja a tutit ez a tohonya pojáca"

labirintusba.

Nem találunk ki a "ha nekik rosszabb, 

ha az összes nyavalyás csórónak rosszabb,

az jobb - ha beledöglünk is, össze

ha omlik a teljes társadalom, az a jó,

mert visszaimádkozzák majd hittel szeretett 

antivilágunk, szeretett nemzetvezetőnk

hiteles példát mutatása után, csak előre"

labirintusból.

Mélyen a közepén, valahol a

falszűkületek, meg az elszórt

fényre nyitó fények közt félelem ébred,

bikafejü szörny, felbőszült, otthont 

zabráló idegen szív, idegen test, idegen

akarat, idegen ragadó módon 

tesz idegbe a labirintusban -

hallod, hogyhogy kifelé! be a jözepébe, mert

a kijárat az otthonos égbe csak onnan, 

ti a senkik vagytok, mi a minden, 

a nemzet, ti az idegen szív takarói, mi a

szent név: az igénk utasítása szerint

meg kell ölni a szarvas förmedvényt,

ez a biztos: harcunk ama végső -

Nem leljük az utat a "mind, hazudik minden,

leples szándékok, önös érdek, rabló mind, 

ez se különb, tolvaj az is, mind aki oda ér

tűz közelébe az éhét fürdeti, mind

levitézlett propagandista, ha Gandhi szavait

visszhangozza, ha a diktátorok érces

kottájából idéz, egyik se különb"

labirintusból.

Itt kell élni, idehalni a "mandátumtolvajok

és szavazatvásárlók, internet bűvöletében

mobilon lógó taknyos nyavalyások,

és mindent benyaló ostoba nyáj -

emberek ezek? édes Uram! hol a hazafi a

tiszta, fehér, tündöklő, zászlót emelő

fel a harcra kiáltó, hol a példaadás"

labirintusba.

Eláll a szavam.

Hazatűrés

Én az a mese lettem, aki el sem ment. 

Ithakám mint a najádot, aki Zeuszöleléstől szökve 

sarjadt üde fává: ide zaboláz.

Itt körözök, mintegy szigmoidokba felcsavarodva; 

s nem, nem pattan a fesz,

tart ama függvény, függeszt -

ez a nehezebb.

Mert nézd: aki ment, az a mese lett,

aki majd hazajön. Hazatérésben 

kiegészül, távolságszámlálóját

nullázva a végén, mintegy 

kijelent és ő maga is tékozló

kijelentéssé válik.

Én bejelentek. A lakhelymódosulások

nálam amolyan nyughelykereséssé emanálódtak. 

Szkülla, Kharübdisz közt csak egy ágyat, 

csak a hálószobaablak egyik

keretéből másik, keretezve egünk ékköveit

párává fosztó éjbe hajózom.

Én az a mese lettem, aki el sem ment.

Hazatérésem folyamatosan pár

méterrel ide-oda cincált, ide-oda

helyezett hazatűrés. Nincs mit

sajnálni a gyáván? Nekem ez a 

bátorság az igém: 

hazatűröm

zsoldos hadak, ó hitek és újra-

konfigurált barbárok ki-be járkálását

szentélyek söprögetett romjaiban.

Máshonnan jöttek, hazatérők lesznek -

hogy basznák meg. Akkor 

békélnénk meg a tükörképünk 

keserű görbületével, ha végre

mindenki megülne a seggén.

Mese nélkül. Kirkék ölelése helyett

Pénelopéinkkal. Hogy emlékezni

se kelljen, felfejteni se a szőttest -

ez a nehezebb. 

Ez a héroszi, nem a kódorgás! 

Én bejelentek, látod, most pont ezt: 

röhelyesnek tartom túros-csatakos 

hazatérők bosszú-ricsajos 

baz'meg vége legyen már 

ki ha én nem lakomáját.

(-)

Marszüasz

Béres Norbertnek és a Walk My World csapatának

Voltunk tiszteletlen vendégek, persze -
ez megúszhatatlan. De csak úgy csináltunk
mintha. Nem a vereségből, bekerítésből,
vérkútba tettek, onnan is kivettekből
érkeztünk a kantin viszonylagos hűvösébe.

Nem reklamáltunk, hogy morzsák, hogy
bundapálinka, vizezett sör.
Nem vertük össze csak úgy,

brahiból a kantinost. Olyan vállvonást se
érdemel, nem járta meg a poklot, legalább
kapott az ívből ízelítőt módon.

Szerényen ültünk, dédelgetve valami
érzékeny, civil békét, elnéztük ahogy
a jóember az üres üvegek, tányérok, tálak
feladott állásai között kotorász,
és jó szívvel ad a neki se elég
nyomorult maradékból.

De máskor, máshol voltunk tiszteletlen
vendégek, persze - ez vele jár.
Úgyhogy összerándult gyomorral néztük,
csontrejtekükbe húzódó herékkel,
a lányok erőszak égő dörgölését
előérezve lágyabb részeikben,

amikor a kantin ajtaját
belökték a megmenekült katonák.

Dido, kanállal a kezében

Az űrt betölteni.

Zsírfolt a terítőn, a nagy nyeldeklések

kilöttyent levesének árulkodó nyoma -

ez több fogásos lakoma volt megint, 

pedig zacskókban hozta egy

nyári mikulás.

Finom volt, ugye? Szinte házias

ízek egy tömegétkeztető

hátsó traktusából.

Jó ott a szakács.

Az alapanyagokon se spórolnak semmit.

És még desszert is. Teljes érzetű

volt, ami az ételt illeti.

Persze, felrémlenek dédelgetett nyarak,

nagyanyád a merőkanállal.

Papa ahogy előszedi a frontról

hazamentett, használattól éles kanalát.

A több fogásos, szűken vett nagycsalád

ölelgetése közben. Ahogy a rokonság

üli körül. Sátoros lagzik. Torok.

A forróság remegése a baromfiudvar

tyúkszaros idillje felett. 

Gyilkosság, forrázás, kopasztás után

a fazékból lengedező illatok alatt

a megeső bűnök sózott rotyogása.

Hogy a baromfi kannibál.

Ezt mind tudod, Dido, kedves. 

Az otthon helyét betölteni, ha már

kijelölted a leteregetett

birkabőrrel. Nem lettél érte ágyas-

társa senkinek, csíkokra szaggattad és

úgy. Csak aztán jön majd a másik menekült,

neki is rendelsz, kihozza a futár -

annak is, aki majd téged esz meg.

Közönbös istenek nézik hímzett,

fehérpiros falvédőkről:

"jóvízű kútnak sok a merítője

csinos, dolgos lánynak akad is kérője"

ahogy a végén felfaljátok egymást.

(-)

Nárcisz-érme

(Nárcisz sír)

Keréknyom nyálkás

békanyálas tócsája

is őt mutatja!

Haiku - víztükör (4. merítés)

(színe)

Kell hozzá Ámor. Meg az égetnivaló

gyerek rontószeme: mi van akkor, ha

nincs senki rajta kívül itt, csak a nyílvessző szél,

libabőrző érintés, szúnyogcsípés-szerű szúrás -

ha csak Nárcisz van, meg a tó kiterült tükre.

Kibe szeret a balek, mi van akkor, ha...

Hogy ölel majd és kit. Maga éhét

emésztő ölmenti parázs, örökégő mécses -

mi van akkor, ha az önvérző börtön van csak, 

szégyen-erezetben a trombociták -

ha képben a kép, csak romlásban a romlás...

Kellett hozzá Ámor -

így készültél, önkezü, képzeletet sebző szerelem.

(visszája)

Bárkit. Te is én? Te vagy az a

sose érzett másik, aki szintén én?

Nem vékony lapon át: más, vagy azonos nemű testben,

köztünk képzelt rácsok, rózsalugas,

a vágy fakadó bimbai nyílnak -

hozzád kell érnem! Valamely tétova módon

mintha tükörhöz, fuvallatszerűen, pihefelszín

érintéssel csak. Szúnyogcsípésszerű szúrás.

Aztán persze akár hátrakötött

kézzel a próbababát - nem nyúlok a

megszerzett zsákmány felkínált

izzó vágypihe libabőréhez. Soha többé.

Nem is érek hozzád. Csak nézlek,

képzellek, valahol csillagigézet-távol, 

lásd - így készülsz, így készülök el: csapodár

fantázia-hűségben szentséges magva-magamhoz.

(érme-éle, gyógyuló verzió)

Szem közti pihék. Gizgaz szálak a homlokodon. 

Tükörbe nézel - s mégse magad, csak a tépni valót. 

Finomítod az ívet, s közben nem látod akit én - 

helyetted nézlek, szívem. Nekünk csodálkozom.

Makett, és vízió

A szobában nagy szekrény volt, rekeszekre osztva, minden rekesz előtt rács, a rácson cédula, a cédulán név. Havrincourt úr ellenségeit viaszból megcsinálta és rács mögé zárta... A szobában más nem volt? Csak rengeteg papiros. Havrincourt úr ítéleteket írt.  Ellendégeit kínzásokra és halálra ítélte, és az ítéleteket felolvasta...* (Hamvas Béla: Karnevál)

A tejesség az elragadó indulatok

forró évadában kényszer-

szivárványvízióvá érleli

a patadobogást.

Tüzet viszel, lángot viszel, 

pedig csak felhő vagy, jégszemcse-

szórt gázpáragöb.

De a határrétegen erős, mérhető

elektromos töltéskülönbséget indukál,

hogy nincs és nem lesz

se bosszú, se elégtétel;

hogy nem lesz bocsánatkéréssé soha

senki részéről semmi, amiért

sós lében ázol,

cseppenként hullsz, 

az út porzik utánad.

Láttál már lovat vizelni?

Sugárban, maga alá, felhőszakadás-

makett a macskakő

púpozott bazalthátán.

Tüzet viszel, lángot viszel,

de alattad csak a láncolaj csöpögése -

estére leolvad rólatok minden kenet.

Ezt kell megértened:

hogy meg sem aláznak. Csak 

lettél, aki vagy, a képzeletbeli

felhőszakadásban valódi ázás -

makett és vízió.

Tényleg legyél szivárvány inkább

a padka mellett, olajfolt szélén,

amit kerülsz (magad saját magad)

hogy ne csusszanjon rajta a kerék.

Mert nem lesz elégtétel, kielégülés

az elherdált útvonalakból -

akárhogy képzeld, a valóságod 

nem lehet utólagos:

egyre szerényebb tárgyi támaszhalmaz,

egyre vastagabb virtualitás

segítségével hiába tárgyalod újra

elmepalotádban a vesztett meccseket.

Tüzet viszel, lángot viszel, 

de ez csak olyan tökéletlen rend

a hátiputtonyodban, mint a túlrakott

sörös szekér igáslovak háta mögött -

elbírsz vele úgy is, ha a súlyeloszlás

csálé, magadba rejtett, képzelt bikafej,

ha a városlabirintus útvonal-rendje

fonállal is hiába kötözött 

vajon honnan vajon hovák világa:

valójában kiúttalan.

(-)

*Magyarázatul, ha valakit érdekel (miért a mottó és hogy kapcsolódik a vershez) kattintsatok erre a bejegyzésre - ha pedig a teljes körülményvilág foglalkoztat, a Karnevál-olvasónaplóra.

Szellemképesség

A tarthatatlan tartogat 

pár meglepetést még: a bejártnak

tűnő helyeken tűnő időt

(eltűnő magad helyett)

a szemsarokablakba kúszó árnyék

nevesíti.

Mintha nagyanyád szörnyülködne

a magaddal vonszolt éhezés

hátsó traktusában,

amolyan nyárikonyha füstje -

a két keréken megtett kilométerek 

rajzát ködli össze.

Egy hely, ahol féltett.

Nem érti, hogy veszed és

miféle bátorságot, hogy

kividd tartogatni ezt

a tarthatatlan tempót a forgalomba -

szia, Mama.

Nincs semmi baj. Jól érzem magam.

Majd megyek felétek, leközelebb

biztosan megyek, hiszen

megígértem a papnak. Meg azt is,

hogy életben hagyom alig viselhető

vacogásunk elemi gyávaságát.

A tarthatatlan tartogat, többek között

a te makacs ragaszkodásod:

fejbiccenésbe, grübedlis mosolyba,

hárító mozdulatba -

elengedésre képtelen szellemképesség.

De már nem ülök az öledben.

A szabadság nyergében

vagyok rabszolga. Mégis, tkp. jól esik,

ha körülaggódik valami tehetetlen

de csak itt, az utcában, ugye? érzés,

emlékeztet az érés,

az odaérés a bárhol

csak itt az utcában

füllentésének ifjúkorára.

Nyugodjatok. 

Ha tudtok.

(-)

Vasszürke

A paradicsom kapujától jobbra

van a bejárat. Jelentéktelen

vasszürke ajtó, zárva sincs.

A kapuzat mintha csak dísze volna

egy elhagyott kor párás, koranyári

tovább foszlásának.

Ki itt belépsz. A paradicsom állt itt,

de belaktuk. Otthonos szemétszag

borzongja körül a kint hagyott kukákat.

Az indusztriális énekel

minden sejtjében egy homunculus

vigyorgó örömével -

mennyei. Kórus. Kiszűrődő zene

amint kilépsz - az elhagyottság

elhagyása megkönnyebbülés,

kilépsz a külső űrbe.

Lesz majd itt sírás, meg

fogak csikorgatása, de

összenevetések is: így sikerült,

légvégül minden az így jártunk

a teremtéssel közönyébe olvad.

Azért van dolgod, a géplovad 

láncát megoldva meg kell oldanod

a szétválasztás kínos feladatát,

ki jobbra, ki balra, az irányok okán

némileg eltérő kihalást élve meg -

legeslegvégül szét kell szálazódjon

hogyan válaszd, hogyan különítsd

a gazda nélkül sétáló kutyát

az összes többi kóbor kutyától.

(-)

Varázslóinas

Kivagyiság és pökhendiség és
kihaénnem számos alkalommal
vezettek keservest énekelni
kísérőzene szembeszelek
szánalomszoknyája mögé.

Még ilyenkor is mögé - nem te
voltál a városkoncertterem
jégbe hűtött koktél szólistája.*
A kórus voltál. Összefoglaltad
a mások által légbe rezgetett
feszültséget kottázó szólamot.

Vidd mélyebbre a hangod -
ez még nem a korodhoz illő
mesteri tónus. Az inasa játssza
el így mindenki szemében
a gazdája nehezen megszerzett
drága hitelét.

Kivagyiság, versenyszellem és
a startkőnél ragadtak gyávasága -
idén sem hívtak a Ringbe
a titkon remélt szerepben
igazi színpadon a lényed
szivárványát kiénekelni.

*Igyekszem úgy intézni, hogy a mellőzöttség alaptónusa ne akarjon ennél is újabb verset - legyen ez az utolsó ilyen. Ennek a (csúfolódjunk) alműfajnak az általam írt legjobb példánya Farkasnémaság címmel 2020 áprilisa óta díszeleg e blogon.

Nem a vége

Az elhasználódásod néz körül és
amikor az elhasznált várost rögzíti
magában és magának; vagy épp az
épülés közben lelepleződő vázakat
(hová csupaszul majd teljes egünk)
a közel érzett éjszakára gondol.

Csakhogy a te saját, privát, kiérdemelt,
tehát büntetésül kapott csikorgásod
kereste tükrökben a város torz
karikatúrája látszik - a körmöddel
ingerelt üveg hangját te választottad
a látványhoz háttérzenének.

Megöregedtél, apa, és a kint
összesvilágából most benned ez
a nem túl gyöngéd zajokkal csikorgó
leharcoltság rezonál: a forróságtól
sülő, pöndörödő városszalonnabőr
ipari illatában izzod a magad ízét.

A világ amúgy fiatal, a sejtjeiben
még sok a vendég - békahadak
fuvoláznak, sáskahadak hegedülnek,
de a bóbiták bimbait már nem neked
ringatja az alkony az elpihenő
szillevélen. Csak ennyi a lecke.

Az elhasználódásod néz körül, de ez
olyan, mint egy szemüveg: levethető.
Kortyolj más ízt, amikor tósztot
mondasz a nélküled is kétségtelenül
finisébe forduló (de messze nem a vége)
Holocén Kihalási Eseménynek.

Van egy ősrégen született ellenpontja e hozzáállásnak.

Világzenész

Mikor találkozunk, elnémult műhold,
perdületet veszt a súrlódástól,
elég a légkörben -

valódi mivoltod megsemmisít.

Pedig a rajongáson túl
látom a vonzó szerepek
összehasonlító geometriáját is -
a pályarajzot, mert hisz te is
valami nálad nagyobbhoz gravitálsz.

Valójában lenne mit mondanom, de
ez a per tu is hamis, nem jön
élőben számra a te - mintha nem is
beszélném a nyelved.

Pedig látom, nem a rajongás
bamba bociszemére - tényleg
pezsdítő eszmecserére számítottál.

De erre képtelen volnék. Elnémult,
jelet vesztett műhold.
Pirulok. Szűzlény, ha baszni visznek.
Égés, mondom - a megsemmisülésig.

Szerintem mindkettőnknek jobb,
ha úgy teszünk,
mintha ez itt meg se történt volna.
A várva vágyott nagy találkozás.

Díszpáholy

A fürdőben reggel, még időben
a törölközőt a fix nyugágyra -
a terasz szimpatikus asztala mellé
a gurulós bőröndöt, tetején szalmakalappal -
a táskát számozatlan hetedik sorok közepén,
ahova majd megjön, hisz megígérte -
az alsó széle közepe élet is helyet foglal:
mindjárt jövök. Ez itt a helyem.

Téglafalra nyíló ablakra nyíló ablak.
Magnólianyílás a céltáblamentes
védett belső zugokkal hintett udvaron.
Belső kertek virágládáiban az esőt
kannából váró kiszolgáltatottság -
létezhetünk helytelenül, de mikor
az ördög veri a feleségét,
mindannyian helyet foglalnánk,
ahonnan jól látszik az Ítéletnap Színház
aktuális díszbemutatója.

Felment a függöny -
halkul, elcsendesedik
páholy és zsöllye.

Last Minute

A szédülés magonc otthonossága -
belőle nőttél egyenruhák és -súlyok
szájszagú áprilisába.

Csak most veszed észre, ahogy
libben a halhatatlanság
Krisztusdaróca,
ahogy a Húsvét jön,
mikor a kárhozottak
szabadságra mennek;

csak most tűnik fel: elmúlt.
Sehol a megszokott imbolygás.
Kiállhatsz a csúcsaid kiállhatatlan,
éles peremére.

Csak most veszed észre,
hogy válik élő áldás és átok
a gyökértelenség gazdag
hiányérzetéből.

Kihallgatás

Ha vallatnának, elmondanám.
Erőszak hatására, nyilván,
elmondanám és aláírnám
hogy - igen.

Kifiléztem az éjszakáink.
Sírássá metélt éjszakák
halforma testét.

Elmondanám,
kútmély hidegérzet torkán
gyömöszöl le a szégyen.

Szülém szüremlő nyomorát
filézem ki türelmetlenséggel.
Éber, boldogtalan alvással.
Éjfél partján bomlanak
a szövetségek.

Vegyél fel, anyu! Emeld
magunkat! 

Vegyél fel. Ez így

kibírhatatlan.

Nem maradt -

nincs íze a szájban,

még véríze sincs
a kihallgatásnak.

(-)

Romeltakarítás

Borzasztó szótár gazdája -
fényt tapogatna kormányt
markoló kezem.
De árnyékot vet.
Árnyékot arat.

Tartjuk. Megtartjuk lassú
napokban - avagy
tartottunk roskadt ünnepet.
Valaki bennünk úgyis
lehetetlen útvonalat választ.

A könyvtár romja
az ajkatokon körülöttünk.
Szókincs, devalvált fizetőeszköz -
nem hiszitek, csak a vérben
dúsuló mérgek üvöltését.

Nem találok szavakat hozzánk -
pedig ezt is csak úgy lehet
békébe orvosolni,
ha valaki végre
kimondottan kimondja:

világ világát,
tudva tudást,
színről színre,
életnek életével.

Üvöltő szelek

 

A környezet szívében szégyenítő dráma -
vagy drámakirálynő. Az is megérne egy
misét, nekem miért egyből női a neme.
Persze: növény. Kötelez a szótő?
Alánézhetnék magamnak is:

Szelek csavarta vagy,
dráma-hazugság vagy -
ez is, az is.

Hiteltelenít, ha körülötte
a többi felnövés gyöngéden prózai.
Honnan ezek az ágban viharló
üvöltő görbületek?
Miféle harcot vívsz, bogok szédülő
kényszerű sikolyában?

Mintha egy kopár hegyoldalból
pottyantál volna ide.
Ott láttam kényszer tépte
éleslövészet-testvéreidet.

De itt, a lépcsőházi, megszokott
rendezettségben opera vagy:
köhintések, zsöllye-zörejek -
operált vénaágbog-ária.

 
És vastaps. Persze. Taps.

Megoldóképlet

Nem félni nem elég. Mert
árnyékot vet benne a veszteség -
a mi következik előbb, utóbb;
vagy így, vagy úgy.
Félteni, amíg tart, sem elég.
Létezni kart karba öltő
támasztások mágiáját -
árnyékot formáz benne a hiány.

Az alkonyritmus leütései -
ezen a pályán kétéhű veszteség
játszik háló felett szóteniszt.
Ellenőrzitek, hogy mi maradt meg.
Mit árnyékolt a traumák sora,
ütődések, vérzések, elesések.
Elragadó minták foszlanak,
terpeszkedik helyükön a nincs.

És mégis. Nem félni nem elég,
de feladás helyett csak így tudsz félteni.
Az sem elég - de viselhetőbb
lesz tőle az odaadásból,
figyelemből, felborult időből,
kérdés válaszából hangolódó,
bekövetkezésig halogatott,
elkerülhetetlen kivonás.

Van egy tavaszi testvére. Hátha együtt is jelentenek.

Nem jár

Nem jár, csak adható

a társadul szegődő tanösvényen

előled szaladó csend.

A kicsomagolás zizgését, a zacskók

gyűrését követő a szemetesekben.

A társadul szegődő elől nem futó

árnyékfénytáncban lakó.

Meg a szakadozó szívritmusé

az odahagyott kórteremben.

Nem jár, csak adható a város. Ahogy

az automatikusan adott jó étvágyat,

néha akadoznak a gépezetek.

Szakadoznak a szálak, amiken

lóg ez a társul szegődés

a kapaszkodó levelekkel.

Előled nem futó ösvényen

csigamód haladó másik irányok:

választhatnád magad.

Nem jár, csak adható az eltévedés,

ami nélkül sose érnél haza.

A társadul szegődő szakadáson

át kell bújni hozzá.

Hogy megérinthessen az alkony,

ahogy a lepedőn motozó

búcsúzó ujjak csendje.

Nem jár, csak adható, hogy

ebédet vigyél léteink fosztó,

szörnyeteg akaratnak. 

Nem rajtad múlik, 

ha majd csak vacsorára fogy el.

Arc

 

ne írd meg jobban. táblára árkolt révület.

nem hangzik másképp. életté hol zárul ég veled.

nem hangzik semmit. fehér filc firkált virága.

ne írd meg sehogy. miért és hogyan hiába.

jaj nézd. a matricán kifakul lényünk lényege.

firkák a fülben. szavakból nem gyűlik ég bele.

firkák a zajban. észre sem veszed és beléd fagy.

én vérem. tényleg ne mondjad nekem hogy de szép vagy.

angyalod voltam. angyalnak lenni itt rossz teher.

nap csurgat arcon. nap éget. jézus-szép nap lever.

ne írd meg jobban, mint ahogy rajzolva. mert minek.

nem éri úgysem. akinek szól. nem éri meg.

Van egy ős-testvére, Kiss Marianna képére született. Anno megjelent a Shizo-kötetben.

Vincent van Gogh a Lipótban

Majd a számos hazamenniből,
menni haza, majd valamikor,
egy érkezés a tág dimenzióban
összeforr.

Hazácska kéne hozzá, meg menés,
lépésre a lépés lékhelye,
az érkezés a tág dimenzió élt
kételye.

Szűkös, otthonos, kis tágulat -
zugéhet tömne lépett végtelen,
az érkezés az élt dimenzióban
véghelyem;

majd a képen festek lékeket,
végtelen tömegbe oszlatást,
az érkezésben vélt dimenzió van -
meg ne lásd:

hisz a számos hazamenniből,
(mennyi haza) összeforr, ami -
ha teljes, így fog majd az öntudattal
feloszlani.