Kompon

A szeretet sokosztatú és nem
titoktalan. Úgy kéne, de bele
sajdul a nyárutó varázslatába
az őszülés első pár haja szála:
arany levelek ezüst víz felett.

 

Úgy kéne. De pont a szeretet elé
von látszatot a szeretet. Szellőzést
az évek kíméletlen, gumilepedős
öregszagára. Protézist a szájba
a szerelmetes hazugságok
rontása-szabta, szuvas fogak helyén.

Úgy kéne. És van is úgy, hogy
a szeretet igazi arca éles,
kegyetlen, pofonszerű. De ez
nem tűnik sose szeretetnek.

Pedig sokat tűr. Nem féltékeny,

nem kérkedik, nem gőgös -

csak nincs tekintettel a látszatokra.

Mint mikor mégiscsak megmutatod 

a folyón kötéllel vonszolt kompnak
teljes, avult, pengő cimbalom,
veszésre ítélt fuss-el-véle végét -

mint mikor tükörbe nézeted

a rajta utazó, tanácstalan,

tehetetlen örök-gyereket,

értetlenül, amint kompország

süllyedő ölében ringatja magát.

Öregség

Azon az egy lépésen hidd el,
nem múlik. Még épp besüt. Még odaég
a megfelelő tekervénybe az árnyak
ünnepén ez a renitens, reményre okot adó
látvány. Még épp besüt, a két ház
között hanyagul ottfelejtett résen.
Ha vallatótiszt lenne, bevallanám. Ha
verőember, ütnie se kéne. Csak egy
csík napfény. Felszívom. Köszönöm.
Ha szerelem volna - ebbe most nem is
gondolok bele. Szakítópróbának épp
elég a szürkére vetülő szürke elől való
közös bujdoklás színt keresése. Színt vallása,
mondanám, de nem hit. Hanem prizma.
Bármelyik lépésből szivárványt csinál.
Azon a két lépésen semmi nem múlik,
hidd el, a jelenségnek akkor is véget vet
a kérlelhetetlen pörgés magunk körül,
az állandó, keserves szelfikényszer,
ha csak állsz ott, hogy ne még.
Ne múljon el.

Öregség 

Szűrt variáció, Nemes Nagy Ágnesnek

Nem múlik rajta. Még épp besüt.

Az ablak mentén egy csíkban a padó

valószínűtlen ízzel felragyog -

fejből idéz egy másik ablakot

ahonnan hársfa, aranyló kevelek,

mikor az ősz még lélegzik neked

vagy pontosabban: szinte bárkinek.

Csak egy csík napfény. Felszívható,

mámoros öröm, egy csíkban a padló

szegletén, pászmás fénytócsa csend

az elfogyó, elfonnyadó időben.

Esőcsepp-bontott fény elégiája -

a szélén enyhén színárnyék dereng,

a nincs is ott, csak képzeled, szivárvány -

Az ősz, akár egy leselkedő járvány:

hát lépni kell. Mert sem az odafent,

sem ez nem áll. Nem múlik rajta, végül.

Elmúlik-e. Vagy nélkülünk egészül. 

A hadjárat végén

Győzelmi jelentésünkben túlzás
nélkül állíthatjuk, hogy a
rugalmas elszakadás a valóság
fenyegető nyomulásától
teljes sikerrel zárult -
akár egy elviselhető veszteséggel
zsírozott bunkerajtó.

A végső közel, ez a harc lesz, és
győzelem, már gyakorolják
hadaink a diadalmenetet,
fegyelmezett, tömött oszlopokban
kiteljesül a tartós béke:
örök világosság fényeskedik neki.

Szórhatják ránk a mémek
fizetett propagandáját,
a kiporszívózott szőnyeg
bombázása a besározót
sározza össze - legalábbis
a hadak állását kirajzoló
térképetájainkon.

Hiszünk a teljes és végső -
de ezt már mondtam. Most
harcosokra van szükség,
törvényt bont, de eljön még a
narancssárga minapunk,
kiteljesül a jóslatok
dodonai tartalma:

aki lámpást gyújt, az
sötétséget is teremt körülötte.

Alaptónus képregény idején

Kovács Tímea: Zöld Lámpás

Nézzél feszülten. Sugalmad

rugalma mintegy ugrásra készen

vetítse: felkészültség,

készség támogat a feladatra -

legyen bármi a kihívás, te

elbírnál vele. 

                      Világod világa

mentésre szorul, tekintetben

pislákoló kanóc hitek alatt

árnyékká hízik, miközben

fogyaszt. El önmagát, mintegy

ugrásra készen, de túl messze van

a híd, a trambulin, az élhetetlen

másik golyó. 

                      Világod világa

mentésre szorul, nézzél feszülten.

Másképp nem hiszik el. Hogy

sugalmad rugalmas elszakadása

tárgyától összenyomott rugó,

ami kipattanhat még, ahogy

jövőd légzését garantáló rügyek

a virágládában.

                         Világ világossága,

sugalmad rugalma hitesse el:

ez a vereség nem a végső - még

visszatérünk. Úgyhogy nézzél

feszülten. S a haza fényre derűl.