Díszpáholy

A fürdőben reggel, még időben
a törölközőt a fix nyugágyra -
a terasz szimpatikus asztala mellé
a gurulós bőröndöt, tetején szalmakalappal -
a táskát számozatlan hetedik sorok közepén,
ahova majd megjön, hisz megígérte -
az alsó széle közepe élet is helyet foglal:
mindjárt jövök. Ez itt a helyem.

Téglafalra nyíló ablakra nyíló ablak.
Magnólianyílás a céltáblamentes
védett belső zugokkal hintett udvaron.
Belső kertek virágládáiban az esőt
kannából váró kiszolgáltatottság -
létezhetünk helytelenül, de mikor
az ördög veri a feleségét,
mindannyian helyet foglalnánk,
ahonnan jól látszik az Ítéletnap Színház
aktuális díszbemutatója.

Felment a függöny -
halkul, elcsendesedik
páholy és zsöllye.

Kiszárad

Most az előérzetekkel dolgozol,
a részletek megtalálhatók
ki nem adott összes verseidben.

Csalóka dolog saját kútfőből, ha
épp a figyelmen kívül hagyást gyakorlod -
ez is lehetne utolsó éberség,
ha vennéd a fáradságot és
merítenél.

Észak csókjában fürdeni
indulsz délelőtt -
legalábbis ez volt a levetített előzetesben.
Amolyan Júdás-csók -
elárulja a bontakozó rügyeket.
Júdás-csók? Ugyan. Senki
hatalom nem fizet érte.

Te megfizetsz majd -
de ez a dolgok szokott,
fordított rendje.

Zsebedben ott csörög
a fordított rendben nem kapott talentumok
hiánya.
Fizess ki belőlük egy napfénnyel
mélyített délutánt.
Amikor egyedül vagy várakozás
ablaktalan cellában, de
tudod, hogy odakint kisütött.

Csalóka dolog saját kútfőből, ha
a figyelmen kívül hagyást gyakorlod -
előérzetek patadobaja
a szívdobogásod -
a kiszáradó koszorúerek
oda se engednek a kúthoz.

Elővigyázatos

Most maszkban dolgozom -
fojtott lélegzetvételekben a
ki tudja, mit ér átnedvesedő
léleksarát cipelve.
A részletek minden lélegzetvétellel
egyre homályosabbak.

Három nap otthon - lihegésmentes
súlytalanság után megint
egyensúlyban kell tartanom magam.
Csak az elindulás nehéz, a többit
megoldja a körénk imbolygó
rutinos menetszél.

Tél Tábornok idén is
megerőszakolta a tavaszt -
tudom, hogy így túlságosan hamar
érik illúzióktól fosztott nyárrá.
Hány ilyen nyarat vittem
fogaim közt a túlsó partra!
Egyik sem élte túl.

Nem a halál szagától félek, hanem az
élettől, ami vágyakkal fertőz -
mindig az életet akartam
magamban elfojtani.

Életek kifent
pengéjét szorítom száraz,
mohó torkomra.

Az éhek szolgálatában -
mert az éhek elfognak akkor is,
ha felemelt kézzel
megadod magad a kivirágzó fák
eksztatikus sóhajának.

Tél Tábornok. Idén is
abuzálta a cseresznyefák
korán kipattant bimbók
fénycirógatásra termett
puha szirmait.

Korona

saját... bár lett volna ahhoz az éghez a telefonnál alkalmasabb eszközöm...

Most a félelem tapintható

közegében dolgozom -

a részletek bármelyik portálon

bőségesen a rendelkezésedre állnak.

A városra vetülő árnyék -
csak az idő járása teszi
Budapest nyílt város...

Vajon elegen hordozunk
borzalmat hozzá
hogy karanténba zárjon a rettegés?

Örökös készületlenségben
félbe maradt Pató Pál téren
sodorja a szél az
elhajított káefcés zacskót.

Szemétéletek 

sompolyognak az 

épített csalitosban

a tesztre várva ami
akkor pozitív ha negatív -

egymásra telepített kockákban
már így is pont elég
zárkózott szigetlakó
kortyol rémületet
az eldobható palackból.

A híroldalakon felhőző

tartalmakat borult

menny alatt lapozom.

A városra roskadó démon
lihegése rángatja nap mint nap
guruló kerekem - ételt viszek

a permanens fertőzésbe.

Célegyenesben

most a versenyszellemmel dolgozom
a részleteket a profik nagyregénybe írják
de tudod, én az amatőr
szakágban akarnék -

mert franciául azt jelenti: szerető.

amolyan sufnituning elégtétel, hogy
legalábbis ott lehessek a legjobbak között,
miközben se szponzorom, se
doppingszerem, se
kifinomult felszerelésem ehhez
a nemzeti vágtához.

meg amúgy is öreg vagyok hozzá,
túl néhány igazán komolyan
akadályozó sérülésen.

pedig a verseny öli az empátiát,
a versenytársak nagy családjának
egymásra mosolya a vicsorgás egy
különösen beteg speciális esete -
és nem állsz meg megcsodálni közben
az útfélen nyíló, hervadékony,
csak abban a pár pillanatban neked ragyogó
szirmokat.

napról napra az eldörrenő
startpisztolyok bűvöletében -
pedig a verseny valójában
újra és újra elaltat:
hiába élek a gyanúperrel, hogy -

valaki bennem 
úgyis lehetetlen
útvonalat választ

és a versenybíróság a végén
úgyis diszkvalifikálja
az éberségem.

Hódít

Most a büntetendő mágiával dolgozom,
minden részlete a patásé:
érdekes vagyok és hódítani akarok -
az kizárólag az én problémám
hogy közben többnyire
igazat hazudozva.

A lényeg az a meg nem engedett
indiszkrécióból és
bizalmat teremtő közelségből
álló sajátos elegy, amibe
az egészet becsomagolom.

Mert nem rólad szól.
Nem a figyelemről, nem a
téged érintő szavak hőjéből
visszaáramló lélegzetről -
érintések ígéretét hordozó szavak,
nem csodálom, ha meleged lett -
én is már előre izzadok.

Valódi vágy nélkül,
valódi éhség nélkül,
te estél kézügybe, mégis
fenn tartom ezt a közelségből
réti pipacs módjára kivirágzó távolságot -

mert nem te kellesz, 
hanem az érzés hogy én
kellenék neked

mint amikor a betegség
a saját fertőzéséből gyengített
vírus beadásával gyógyítaná saját magát.

Felejts el. Azt
a dadogást figyeld, amelyik
nem tudja kifejezni magát, de
önkéntelenül fordul az esetlen,
forró és hiteles mozdulatokba.

Felejts el. Valakinek
valóban kellesz - nem csak a
saját hódító szobra verbálisan megejtett
galambszartalanításához,
hanem a nyíláshoz, amit
olyan ösztönösen művelnek
a hódítók szobrainak
talapzatánál kibújó gizgazok.

Könyvbemutató (ahelyett, hogy)

Faludi Ádám: 

javaslat ahelyett hogy

a patikus szomorú úgymond rezignált úgymond

apatikus költeményeket ír

ahelyett hogy bevenné magát

ha az orvos másképp nem rendeli

3x1 alkalommal naponta egy kerek erdőbe és

kilyukadna

a

közepén

Most az üres teremmel dolgozom -

nem tartozik rám, miért nem jöttél el.

Nem kérdezem. Egyikőtöket se

zaklatnálak ezzel - jogotokban áll ignorálni

a nyilvános remeteséget.

Ti sem kérdeztek, így nem is nektek mondom.

Egyre inkább csak annak, aki

űrt teremt bennem. Akitől nyílik

az üres terem. Amit

kénytelen vagyok betölteni.

Mert megvesz az isten hidege, ha 

űr marad.

Miközben tudom: betömhetetlen.

Éhségekből csavart örvény. Bármit

belecsurgathatnék, hiszen lék, szakadás

a szervek pontatlan térkitöltése

közt megnyíló űr -

teremt bennem.

Kicsordul a számon. Akkor is,

ha csak az üres teremnek dolgozom.

Nyilván szerepet játszik benne, hogy

rezignált, úgymond

apatikus költeményeket dadogok.

De már nem veszem be magam -

és nem kívánok ennél jobban

egy négyszögletű kerek erdőben sem 

kilyukadni.

Térdepelve

Most a gyónom a mindenható 
istennek-kel dolgozom, és nektek testvéreim - a
lényege, ugye, a titok. Gyónási titok.
De annyit elárulhatok: számos
alkalommal gyóntam különböző alakú,
pihés, ékszerezett fülekbe.

Van ebben valami elemien kegyetlen.
Hisz nem erre van felszentelve. A ti fületek.
Tényleg nincs semmi közötök hozzá.
Csak mint az első benyomás-turisták
általában: ingadozó létemre keresztet
vetettem a templomotokban.

Pedig az érintés nem arra való, hogy rögtön
tabu legyen belőle.

Csak érdekes akartam lenni. Hogy
lenyűgözzön akár az elrontott csattanó:
a legőszintébb mesém is a szószéketeken
ágálva meséltem. Gyónás-attrakció,
és ti lenyűgözve figyeltétek.

Tapogathattátok imára kulcsolt
kezetekben a saját nyirok termelte vágyat -
pedig ez a szex az írások szerint
már Mária Magdolnának se jött be.

Úgyhogy gyónom a mindenható istennek és
nektek testvéreim, hogy ez nem volt -
egyik sem volt gyónás.
Csak a figyelmed vadászatának
prédikációval megejtett esete.

A templomomban hideg van.
Menjetek ki a napra. Szárítsa le
az indiszkrét szavak keltette párát.
Én vétkem,
én vétkem,
titok. Amúgy. Rátok nem. Kizárólag az
Istenemre tartozik.

Úszótanfolyam

Most édesapám életével dolgozom, a
részletek kizárólag a szeretteimre tartoznak.
Azt a tempót viszont megosztanám veletek,
a büdös kölök tempót,
amitől ebben a közösen megúszott
medencében fuldokolni tanultam.

Félreértés ne essék, senki
nem hibás, csak én. Mert
nem emelem ki a fejem belőle. Mert
megóvhatatlan meccs, hiszen magamtól
sose mentem volna úszótanfolyamra.

Az első, hogy víz alá kell nyomni a fejed.
A medence falához támasztani a lábad.
Elrugaszkodni és siklani, még
mindig a fejjel víz alatt.
Csak ezután jön a tempó. Az
első tempó. A büdös kölök tempó -
amikor az ember kézzel-lábbal
csapkodni kezd.

Kapálódzni. A szeretet ellen,
ami helyette úszna.

Az apukám egyik rabságból a másik
bilincsbe szédült, anya és feleség,
anyós és meny. Neki is hamar
szájáig ért a menyből az angyal. De
szerette ezt a kényelmet, ahogy
más tempózik a kezével.

Akárcsak ő, én is ebben a fedett
medencében úszkálok. Megszerettem
ezeket a hosszokat. Hossz és bessz.
Én sem ugrok fejest. Akárcsak ő,
én is lefejeltem már
a medence alját.

Valahol vannak természetes vizek is.
Valahol messze.

Óvás

Most a megfelelés-kényszerrel dolgozom, a
részletek adnák ki az egészet -
úgyhogy ez csak egy rész.
Csak az íze. Van egy semmihez nem hasonlító,
lepedékes íze. A homoké. Ahogy kényszeres
oldalpillantásokkal lesem, ezt
vártad-e. Azt kaptad-e.

Nem vagyok megfelelő. Ne
haragudj, megismételnéd? 
Elfelejtettem a kérdést.
Így nehéz rá. Megfelelni.

Pedig az a felem felelne, aki
figyelembe vesz. Téged, elvárást,
elvarratlan szálakat. Még
mindig a homokozóban. Kezembe
adtad a vödröt, a lapátot, de bennem
nem bomlottak akkor sem formák,
főleg nem szabályos rendbe. Óvott óvodás -
szemem sarkából lestem, mit
csinál az eszközkészlettel a többi. Nem
értetted, hogy az ügyetlenkedésük is a
minta része volt. Maguktól nem
hoztak lázba se a vödrök,
se a homokkúpok.

Van egy íze. Ennek a versnek
is ettől lett homokíze. Most is
a megfelelés-kényszerrel dolgozom.
Óvást nyújthatsz be, hiszen
ezúttal tényleg
senki se kérdezett.

Vajon kié?

Most a barátsággal dolgozom, a
részletek nem tartoznak rátok.
Csak az éjszaka, mikor az arcüregi
fájdalom alattomos eltökéltséggel a
fogínyig csámborgott. Hogy még
a kedves forgolódásomra neszelő
ösztönből gyógypuszijára is
csak annyit mondjak: hagyj,
irritált vagyok.

Hogy kiüljek fotelbe végül, bóbiskolni
az önsajnálatban. Hogy ott se
találjam a helyem. Nekem a fájdalom
az elvett helyek. Idegenség a
saját életteremben. Ezeket a helyeket
hittem meg - most nem voltam bennük
otthon.

Napok teltek el azóta. Meggyógyultam?
Csak elhagyott az éjszaka, ahogy
(duzzadó Donalgin) felkelt a Nap. Elhagyott
a fájdalom patkánya. Süllyedő hajót.
Nem volt bennem otthon. Valaki
másban. Erre ébredtem rá
ma reggel. Csak sejtem, melyik sejtekből
szőtt sejtelmet fájtam, melyik barátot -
az ilyesmi ritkán áll tisztán
a bűnevő előtt, ha a
megtiszteltje még életben van.

Napok teltek el azóta. Meggyógyultam?
Csak eleresztett. Eleresztett bennünket. Ez
kovalens kötés - úgysem
képzelhetnék magunknak ennél
kevésbé testi
testen kívüli mitológiát.

A kudarc

Most a szomorúsággal dolgozom, a
részletekkel nem untatnálak.
Csak megismétlem ami
az erkélyig zengett az egyik
autót basztató suhanc szájából:
Ez mi a faszom, Geci!

Lehetne ennél pontosabban, vagy
árnyaltabban is - nyilván van a
szofisztikált megközelítés, amolyan
vadász ül hosszú, méla lesben
vagy cserkel a nyomon, vagy
puskavégre terelik a vadat a
napidíjas hajtók -
körmondatokba gyűrni a gondom
galacsinná, amit aztán
felétek hajítanék.

Igét keresnék a szomorúságnak, meg
főnevet keresnék a számos név közül,
jelzővel határozott irányt szabnék a
megtalált szerkezetnek, hogy
tényleg eltaláljon.

De nem volna pontosabb, mint
a fentebb idézett példa. Mert nem
szaladunk el előle Mikkamakkával.
Például. Nem futunk a szomorúság
elől. Mert beleállunk, ahogy
odalenn az a három
amatőr az autószerelésbe.

És így tényleg
ez mi a faszom
és végezetül tényleg a
geci.