Tükör

Gyűjtöm pördülő kerekem alá utam – mint szívbe csendet.
Kapaszkodj belém, Föld – ne táncoljam szennyes porörvény röptét.
Aki csobban, nem látja, milyen rajzot vet tőle a hullám.
Forgalom-dagályban, város-lüktetésben zöldhullám-lovas,
fényzuhogásban hullámzó aszfalt dobál zátony éj felé.

A város megnyílt nekem, de nem az öle, hanem a gyomra.
Szerencse? Ugyan! Képzeld, rólam lepattan a galambszar!
Az baj, mikor a rutin minimumtávolsága lesz a maraton.
A kedves alszik mire hazaérek, álma partján ücsörgök.
Nem fér bele több – én azért rátöltök. Csak így csordulhat túl.

Szia! Útkereső vagy? Te is a könnyebb utat keresed?
Átölelnélek – de ehhez előbb el kell engednem magam.
Mennyi bódulat fér egy ennyire kiterjedt szerelembe!
Lecsukja szirmod íze a látvány partján dédelgetett fényt.
Nem érzem magam: szégyent vagy elégtételt - téged érezlek.

Gyűjtöm pördülő kerekem alá utam - szívembe csendet.
Rémálomkanyon felett egyensúlyozom néhány mondaton.
Foglalt a kezed! Nem lehetsz hangya, tücsök egyszerre! Tedd le!
Minden varázsszer elfojt - tanulj meg nélkülük lélegezni.
Nem volna könnyebb látni és elhallgatni csak úgy a szelet?
Úthálózat főütőerén áramló – vajon kit alkotsz?
Miért feszül benned, hogy valami nálad nagyobbat mondj ki?

Gyűjtöm pördülő kerekem alá utam - szívmélybe csendet.
Roncskompország vén, imbolygó deszkáin pucsít a kóbor élet.
Konzumbolylakó – tömegcikk-istenségek völgyében járok;
harmincszoros terhem alá tagelt falfirka, óvj meg engem!
Így viszik kincsként maradék színed a feketülő évek.
Labirintus az idő, hiába mérem – máshol jársz benne.
Nem nyitok vitát. Elég becsukni a nyitva hagyottakat.
Ha már kudarc, legyen a legeslegszebb kudarc a környéken!

Izmus

Kampis János: Krisztusba vetett hit (és a kólaautomata)

Jó gyerek ez, tudod, csak sajnos rosszista.

Odarántja rá a figyelmed, fürdet a bajérzetében -

észreveszi és artikulálja. Javító szándékkal,

de szerszámot nem vesz a kezébe, mert

csak az áldáshoz ügyes. 

Sajnos rosszista, látja és falra festi.

Persze elfeledkezik róla, hogy érzi majd magát

a tömeges feltámasztáskor az a fiatal lány

csontig meztelenül, a töbi támadó

éhes tekintetében.

De hát maga is három nap horpadt

kegyelme után állt a mozdíthatatlannak tűnő,

dermesztő kőtömb mögött, hogy most mi lesz.

Jó gyerek ez, csak sajos rosszista, tudod,

észreteszi a rosszat.

Odalép az automatához, és égre függesztett

tekintettel dobálja a fejet és írást,

de mit tegyünk, tényleg jól esik egy

szénsavas lónyál a soron következő,

tetves föltámasztás után.

Egykori lakók

Nem kellene lényeges legyen, hogy

nő, vagy férfi száll-e be a liftbe, 

játszik-e detektívet egy streamingsorozatban,

csak annyiban, ahogy a hormonok

reagálnak önkéntelenül -

bár legalább a közszemlére kitett

idomokhoz nyúlásuk, a simogatás 

kulturáltan telepatikus.

Valamit mégis láthatnánk egymás szemében,

amitől kényelmetlenné válhatna a csend.

Nem kellene lényeges legyen, hiszen csak

fajunk másik egyede. Hogy mégsem

kellemetlen a kényszerközelség,

azt jelzi, végre két felnőtt ember

szorult egy lélegzetvételnyi pillanatba.

Az egy dolog, hogy mire vágyik

benned az élesre kifent éhség -

az egy dolog, mit sugall a másik

önkéntelen rezonanciája. 

Ki sem kódolod,

csak köszönsz, és kiszállsz -

a mosoly a másik embernek szól.

Aki lehet, a rétegei alatt

kulturáltan undorodott, szegény

a rétegeidből szivárgó testszagodtól.

Elvégre izzadsz, mint a ló -

mert tél van ugyan, de a levegőt

városszerte nyirkos kamaszsággal

telítették az egykori lakók.

Foncsor mögül

Vasadi Péternek

saját képek

Koromban szellemi haláltusáját vívja.
Agónia az extázisban. Extázis az agóniában.
Készítek róla egy szelfit.

A látomás nagyobb életet követel-
ne. De szétszakadozott a felület,
ahonnan pallossal az angyal. Leírom: szív.

Vagy kifújt. Még nem vagyunk a párás
alkony alatt köddé vált lélegzetek.
De hasonlítunk a létgömb mágikus terére:

kifényesít bennünket a napszél
a sívó pólusokon. Valaki egy megnyert
életet követel. Leírom megint: szív.

Használom a közhelyt. Mert ez hellyel-
közzel a köz, ahol helye van. Jelent,
annak ellenére, hogy sokszor mondták.

Sokszor mondták ezt a vesztibült is,
ahol mindez átfut rajtam, ahogy a
mágnesség a bolygó magszívén.

Koromban haláltusáját vívja a szellem –
a lángos csillag nem áll felettünk.
Minden mozog. Inkább mozgóképet lőjek.

Egy másik Valhalla

A roskadásig érlelt kultúra
nem talál szavakat. Itt biztosan nem,
ipari vágyak elfelejtett csarnokában.

Pedig létezik, elengedhetetlenül része
a romépítésnek ez
a viseltes békétlenség.

Együtt élünk vele, mint a szeretőd exe
közétek fekvő árnyékával.
Biztosan van, ott nyújtózik a
bedeszkázott hátsó udvarokban,
és bár roskadásig érlelt, ahogy a kultúra,
mégse szedi le senki.

A tudatod alatt fémen csikorgó élek
hősi éneke. A marógép gúnyos
feszültségbe dugva kiharap
egy részt a félelemből. Itt először
minden életnek készül, de látod:
a végén úgyis fegyver válik belőle,

elmarkolja a bandita idő.
Együtt élünk vele. Velünk együtt
halomsírba roskad.

Keleti

Jutalmazód akár egy légköri
jelenségbe csomagolt vágyat is
átnyújthat a fáradozásért -
    miközben az ördög apró, szúrós,
    ferdén eső cseppekkel veri a feleségét.

A vágyat aztán kicsomagolva
teszed a magadévá, az illendőség
nyilvános határain belül -
    tudod, mit meséltem ezzel el?
    Pontosan én sem, és ez a lényeg.

Akit ördögnek neveztél, a feleségén túl
mintegy titeket is belevon
a családi perpatvarba -
    bárhogy igyekszel, nem érted,
    kinek, kivel, pontosan mi baja.

A fogalmaink alatt ilyen zsigeri
gizgazok laknak; általunk pottyant,

útféleken magzott -

    most jutalmazód a kezedbe nyomja:
    nesze, tedd el. Leljen benned békét.

Kiderül

Bejárható utak alá nyom,

hogyan találsz el látva látványt,

hogyan talál el hullt magányon

utunk alól a fű derűje -

mag hogy magzik, éhe hogy,

a burján áradat a résen,

hogyan talál el zöldje füstje

naparany égből hold ezüstje,

hogyan fordul hajnalba lényem

bejárható utak talánya,

hogyan menetszél egyedüllét

fütyül a füstbe fúlt magányra,

bejárható utad ha perdül,

mert rántja fény az űrön át -

hogyan talál el kupolántúl

romlani éhült koponyát,

mag hogy magzik, hogy nevet

sziromból illat, éh a méz,

így gurgulász utunk fölé

az ajkamról a nevetés.