Uralkodónk a termébe hívott
többedmagammal. A termet épp
tatarozták az Üllői út 115-ben -
az állványok között, a törmelék-
védő háló mögött búsult
Urunk, kétfelé ágazó
szarvaival díszes, busa fejét leszegve.
Valamit kérdezett, és a szeppent
népségből egyedül én válaszoltam -
csak nekem nem szaladt inamba a
bátorságom, húzódtak fel védett
csontrejtekükbe a töppedt golyók,
csak nekem volt tököm hozzá -
hívhatnál Thézeusznak.
És emlékszem, valami okosat,
odaillőt, megfontolt, de mégis
tartalmas kritikát mondtam -
alig hímezte hízelgés.
Látod, ez a büszkeség, így,
ébredés után a legnyersebb terhem.
Eredetileg azért érkeztem
a Budapest-labirintusba, hogy
legyőzzem ezt a szörnyet.
Miféle dicsőség, mondd, ha
ehhez képest belőlem lett az
istenek kegyelméből való lakáj?
A téma egy alkalommal már megkapta a maga bővebb kifejtését, ez anno a Műútban meg is jelent, és bekerült a Shizoo-kötetbe. Nyugodj, ha tudsz, Kabai Lóri!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése