2020. szeptember 18., péntek

szünetjel










most épp hallgatok -
ha hallod, az (bocsáss meg)
nem az én gondom








egy ideig jeltelen,
mert a jelekből olvasó becsukta és
félretette a jelnyelvkönyvet -

a távolság és tartás összege
nem adja ki a kiadások
ellenértékét

olykor valamit tovább kell nézni, mint
amennyire megéri, hogy valóban
ízekké érjen és ízekre szedve
is összerakódjon, mintázat és 
rugalmas elszakadások nélkül, ahogy
egymás vonzásába szédült vízcseppek
egyesülnek az őszi levél 
színesedő élén

most ez a nézés jön,
belevonz a nálad nagyobb tömeg
bolygónyi gravitációja

olykor valamit közelebb kell
engedni a bőrödnél, eltemetett
csontok közül kiágazó rózsafát,
roskadt kávák és dőlt keresztek
alól ne riasszon a valaki
feltámadása

az elengedett szelek 
szégyenében most ez a csönd jön,
amihez visszatalálnak -
mert valami elmaradt mögötted és
hagynod kell, hogy legalább
saját magát utolérje.







2020. szeptember 17., csütörtök

Pupilla

 Pilinszky zárdájában






Sajnos el kell követni a bűnt
és át kell élni és
bűnbánatot kell tartani,
hogy méltó lehess a kegyelemre?

Egy ölelésben, amit
nem értesz, félrenézel;
az érzésben, ami túl kevés és
túl sok -
a fákat nézni, vagy a lenyugvó napot
a megértés leghalványabb kényszere nélkül.

Szívet kihűtő magányban nézni:
alkonyat. Sosem
volt napkelte.







2020. szeptember 16., szerda

2020. szeptember 15., kedd

Applikáció








Egy algoritmus kedvét keresem.
Nem a nap arany pillanatát, a hajadban
bujkáló szelet, a romlás szépséges virágait
idő ütötte téglasebekben, nem a lázban
borzongó gyógyulást, nem a sérelmekre
simogatott, ősz marta levelet, nem a kutyák
szemébe költöztetett hűséget, nem a
galambok verdesésének hangjába
maró varjúkárogást, nem a szélpörgőre
tévedő dongó értetlenségét, ablaküvegnek
verődő légy szédelgésében a pillanatnyi
csöndet, nem a lélegzetvételedbe 
kavaró szavakat, az elszorult szívek
várakozását a váróteremben, nem a
sivár betonból illetlen makacssággal
kibújó gizgazok nedvét, nem az elkapható 
betegség labdáját a kapus kesztyűjében,
nem a gólt, sem a kapufát, nem a lapát
víztükört kavaró hullámírását, nem a
lázadó hangok magányát a mikrofonban,
nem a bőröd összevonalkázó időt, a 
nevetőráncokba csorgó könnyeket -
egy algoritmusnak szeretnék ízleni,
szánalmas. Látod, ahogy minden apaistent,
engem is elemészt a saját 
istenszerepre ácsingózó teremtményem.






2020. szeptember 14., hétfő

Hitelfelvétel








Fizess egyetlen érintéssel. Neked
ma ezt dobta a kártya. Az egyenleged
tartozást mutat. 

Az arcodra van írva a hovatartozásod.
Savas, vagy mentes. A buborékok,
vagy a vélemények hiánya.

Létkérdés, hogy vegyél levegőt, a
sarki közértben most akciós.
Beszív, kifújt.

Milyen mély a pénztárcád nyúlürege!
Mégsem fér el benne a folyó-
számlára utalás.

Négy szánjegyű titok. Neked
ma ezt dobta a kártya. Ahogy kiaraszol
az automatából. 

Fizess egyetlen érintéssel. Még ha
olyan is, mint hajtókartöréskor a
betonra csattanás:

hiszen a Júdáspénz foszlik, akkor is,
ha ajándékba adod. Amikor csak úgy
ingyen vagy.







Egy levetkőztetett szlogen








Ha csak tiéd az
életed, nagyon
elrontottál valamit.








2020. szeptember 13., vasárnap

Felvételen rögzített tények

 
 





Láttam, igen, tényleg nagyon kemény.
Igen, van ilyen valóság is. 

Ami megszokhatatlan, hogy két utcával 
odébb ugyanakkor egy kislány 
hajába választékot simogatott a szél,
az ablakból kihajló néni elkapta
az elengedett lufiját és
hagyta, hogy apu feljöjjön érte.

Megszokhatatlan a botrány
szomszédságában mosolygó
harmónia.

*

A biztonsági kamera bizonyos felvételén 
amúgy kitapintható némi bizonytalanság,
mert pontosan nem vehető ki
belőle, hogy kivel történt, ki
mit rakott bele.

Ez ugyanúgy egy elszabadult, és
rossz minőségben elkapott lufi.
Két alak bizonytalan kimenetelű dulakodása,
nem derül ki belőle, hogy
akár én is lehettem volna.

*

Ha mégis rám ismernél,
nem tudom, hogyan bizonyíthatnám be: 
igazából sírásra álló kislányszáj voltam,
egyenesszálú barna hajba fújt választék,
egy erek térképét őrző öreg kéz és
a madzag végén vékony műburokba zárt
lélegezhetetlen gáz.

Nehéz a világnak velünk, és
ezért nehéz velünk a világ -
bár azon a bizonytalanul
bizonyos felvételen ebből is
csak a dulakodás látszik.

Kizárólag a dulakodás.







2020. szeptember 12., szombat

Jónás

 





Felelős vagyok értetek - a szólíthatatlanság
alkonyati, tömény légkörében is.
Nyelvemen, ujjamon sejtelmek tapadása
számotokra gyanús és hamis -
de semmim e kívül, ahogy a helyem
érdes bálnanyelvvel körbetapogat:
leginkább érzem, nem értem vészre hangolt
gyűlölettől hangos világotokat,
ahogy egy lázat, amit alig lehet
gyógyszerrel élő hővé csillapítani. 
Felelős vagyok értetek - a szólíthatatlanság
légkörében próbállak megszólítani,
érteni véled világod; a válaszokban
csattanó puskatus, vipera, gumibot
légkörében harcot hirdetsz, mert fenyegetve
érzed nemzettől nemzett világotok,
az enyém is. Lehetne. Nincs hozzá közöm,
mert lám, kikeltem a hüllőkeltetőben -
sivatagi ősz van, kiszáradt bőrömön
homok hidege tapogat, a hő nem,
ha rám lehelsz. Furcsa az ajkad. Csak
sebez. Sebző szavakból mérged
belénk a sebző akarat - de még mindig 
nem szeretlek gyűlölni téged.
Győzködöm magam, felelős vagyok
a megszólíthatatlanság légkörében.
Hogy értetek. Világ-nehéz a homok és
lehet, hogy ez is az én felelősségem.






2020. szeptember 10., csütörtök

A hangosbemondó részeg


Tungsram Strand (Pinterest, Aika Lajka feltöltése)








A szívószál a koktélpohárban;
jégkockák csörögnek a 
felnőtt tartalomban.

Remélem, behallatszik, ahogy
szürcsölök.

Az önök puha ajka
átmeneti látszat-jelenség,
a bőr alá szorult zsír
vonzó párnáival egyetemben;

Megkérjük a monokiniző hölgyet,
legyen kedves, álljon fel és forogjon körbe,
az istenek páramegvonástól mámoros
egébe csábosan nyújtott karral -
meredezzenek azok a bimbók!

Érezzétek magatokat!
Erekciót és irigységet, 
egyébre úgyse telik a 
teremtés foghíjas koronájától.

Ember bőre sár.
Föld bőre sár, 
megkövült bizonytalan tónusú szavak -
éppen csak megtartják a leterített
strandtörölközőt.

A táblára csak annyi fért:
Mélyvíz, csak úszóknak; de

kérjük önöket, egy pillanatig
se felejtsék el, hogy valójában
a valóságra alig emlékeztető
elégtételmesékben úszkálnak.







2020. szeptember 9., szerda

Esőillat

 Allison Kay: Petrichoria








találkozunk a védtelenben.
ernyőtlenül. tárnáid tárva.
csöpög beléd a pasztell erdő
szomját felejtő boldogsága.

nincs önmagad. beolvadás van.
ernyőtlenül. mintha a fákon
végigborzongó akarások:
érted borongó akarásom

sincs bőrödön. bár én nem ott
nem abban az illatban ázom.
megadod magad. a holnapok
félelmén ingó tartozásom -

ernyőtlenül. arcunk titok.
égi könny és földi könnyebb.
saját ázó világ-magunknak
ahogy köszönsz. ahogy köszönlek.







2020. szeptember 8., kedd

Nimfa kutyával

Coles Phillips: "Pals" 1911.







Az eltűnésed kezdeteit ráfogtam
a gyengülő fénytől függetlenül gyengülő
szememre -
életlen lettél, mint akit nem
izgat, hogy milyennek tűnik.

De nem, hiszen a 
tájhoz választottál szettet -
milyen kifinomult elegancia a barnuló
őszben fehéren világító 
nyírfaligethez öltözni;
nyilván a körömlakkod is a kesztyű
alatt, ahogy a szemhéjfestéked és
a hajadba szálazódó csillanások,
mint akit más sem érdekel, mint hogy
milyennek látják -

az nem kifejezés, hogy mennyire
elragadónak.

A tájba olvadás egy gyönyörű pillanatában aztán
futni kezdtél, azaz futni kezdtünk, ahogy
nem a menekülők, csak a túlságosan 
vadul örülő szívek -
elragadtál, vagy elragadtalak, akkor még
nem hittem volna, hogy
nem engem és nem én;

mert beleolvadtál a szeptemberi alkonyatba, ahogy
az átváltozásban érdekelt nimfák -
a bundámhoz öltöztél, de látod,
nem látlak, sőt, a rémületes, hogy
hiába szimatollak:

az egész nyírfaligetben a te illatod árad és
az illatodban valami elemi,
nyüszítésre ingerlő hiány.







2020. szeptember 7., hétfő

Gazdagság









Van egy kincseskamrám. Benne az
idővonalról elrejtett hirdetések, a nap
felhőbe hanyatló kincse és a félig
megnézett videók, amint
nem szívelik egymást.

Van egy kincseskamrám. Egy
másik: ott a félig elcsípett, ezáltal
félig sem értett utcai beszélgetéseket,
meg a kikerült galamb- és
sündögöket tartom.

Van egy kincseskamrám. Borsó
nagyságú, érfalra tapadó daganat,
az alvadásgátlás nem engedi
megszületni, életem végéig
ígéret marad.

Van egy kincseskamrám. Elhangolt
hegedűszó és nyálasra nyúzott
szépséges dallamok keverednek benne
a cipő talpáról lekapargatott
kutyaürülékkel.

Van egy kincseskamrám. Mikrofon
membránjára kenődött nyálcseppek
nedvesítik ott a félig elszívott,
sebtében bárhol elhajigált csikkek
magárahagyottságát.

Van egy kincseskamrám. Nyilvánosra
állítottam, akár a többit, hogy visszhang
legyen, az elfelejtett pillanatok
ekhója - talán verődik;
nyugodtan fosszatok ki.








A térkő-felszedőknek

az Alapjogok gründolta gyűlöletkampány kapcsán





Készülődjetek -
ordast ébresztő
figyelem-terelésre.








2020. szeptember 5., szombat

Momentumok a napi lélegzetvételből








A város-ütőérhálózat elzáródásaiban
vörös hőt sugárzó indulat csomói közt
szlalomozva nincs se erő, se idő
hogy pontosabban lássalak, mint
az angyalt a szemem sarkából, az
útjelzőkarót a szemem sarkából -
visszaintettem, amikor utánam szóltál, de
többnyire nem látom, pontosan ki vagy,
nem látom, hogy ki voltál, melyik
ismerős, melyik barát, és mégis -
jól esett a gesztus, kérlek, így utólag
értesíts, hogy kinek köszöntem.

*

A tizenháromban egyre több házban
proxis a lift, vagy kulcsos, a lakók
biztonságérzetét biztosan megnöveli,
hogy az idegen nem használhatja a
felemelkedéshez és alászálláshoz a
a mechanikus lajtorját - de tudod, rohadtul
megalázó érzés, amikor felcaplatva
gyalog az ötödikre, az ajtódban,
ahova tálalok, csak annyit bírsz
helytelenítő pofával a pofámba
pofázni, hogy már megint késtem -
főleg, mivel életemben most találkoztunk
legelőször.

*

Látom a szemedben, hogy mélyen elítélendő
magatartásnak számítok, és tény, magam
is mélyen elítélem, amiért megint nem vártam
ki a zöldet, de ismerem a lámparendet ebben
a rendetlen csomópontban - ezért vettem
a bátorságot rendetlenkedni. Szorít az idő,
abroncsként feszül a mellkasomon, a
puttonyomban bitang drága rum, és hatos
pakk ásványvíz, a piros alma, mogyoró,
viszem egy Duna-parti részeg hajóra  -
nézd el kérlek, ha a nyári mikulás
meg-mikulásodása közben erre az ukkmukk-
fukkra mukk nélkül szabályszegő, hiszen
amúgy is mi jövünk, nem? A szabályszegők.

*

A barikád-építőmunkás elismerően csettintett,
a galambok a megfelelő időben rebbentek odébb
a kerekem alól, az anyuka kézen fogta a kisfiát,
a járda szélesebbnek látszott: a parkoló böhöm
s a fal között nagyobbra nyílt a távolság, ott
elfért valamiféle egyetemes szeretet irántatok,
amiért élünk és hagyunk élni, a nap pont a kellő
intenzitású fénnyel ragyogta be ezt a biblikus
magasságokba emelkedő, festővászonra érett,
gyönyörű pillanatot - sajnos nem így történt.

*

Amúgy tetszene a viháncolásotok, mert egy
ilyen pláza-lázba bélelt munkahelyet talán
másképp nem is élhetni túl, csak ezzel a
haszontalansággal teli nevetett hozzá-nem-
állással, az a kibekúrt ráknyárs úgysem sül
meg hamarabb - csak közben ketyeg az órám,
a felvétel tekintetében lassan tizenöt
nyomorult perce lejártam; itt toporgok az
elit halmenüre várva, mint egy becsapott,
a mezőny által szarrá alázott, damilját
hiába igazgató, csalódott versenyhorgász.
Nem is beszélve róla, hogy ti soha nem
lesztek az én tálaláshoz pucolt, sellő-
illatú halacskáim, nem nekem viháncoltok,
hanem annak a rolexes díszfasznak,
aki, ahogy nézem már megnyerte ezt a versenyt.

*

Este van este van, ki kinyúg a lomba,
csomósodik a lábamban, hazahoztam a
város összes ütőérelzáródását, a lélegzetembe
becsavarodó fémes szemcséket, de most
kifújom magam - bocsáss meg, drágám,
amiért idehaza fújom ki magamból a
nap mint napi beszívott lombát, ez
amúgy lelkesedésre okot adó nap volt,
hitet vallató: csak azért nyúgok mégis,
hogy ne csavarodjon bele a körénk
növekvő éjszakába, a lomba helyett
ágyazzak pihe-puha nyúg-alomba.










2020. szeptember 4., péntek

Jézus a Hungária-Thököly sarkon









Ebben a zajban úgysem hallani.
Dübörög a város, keréken és sínen -
aki nincs keréken az sínen van,
pedig talpfák és aszfalt
talpfák és aszfalt.

Zacskóban zsömlék. Zsebbe dugott
mérgek. A galambok nem mindig
találnak ki a kerekek alól.
Ez egy játék, ahogy kerék alá totyognak,
repülő patkányok, verdesés -
nem tudnak mást, csak
szaporodni.

Egy konzervdobozban az apró-
hívó apró. Nem vetnek és nem aratnak
és mégis. Az elkapott tekintetek
ürege. Nem kell kutat keresni, hogy
belesuttoghassam - ennél
nincs teljesebb csend, mint a
tekintetekben. Elmondhatom, hogy.

Légkalapács-ütések. Az odaszegezett
remegő acél, ahogy feltöri. Elmondhatom, hogy
önnek másodpercenként
harminchárom olvasatlan üzenete van.









2020. szeptember 3., csütörtök

A demonstrálóknak








Passzivitásom igazolást követel -
anélkül minek igazulnék itt nektek tovább.
Nagyon szurkolok. Mint egy focimeccsen az
esélytelen kiscsapat rajongója, aki
amúgy a világsztárokat jött megnézni, de
elragadtatja magát.

Viszont ettől még nem vagyok a pályán.
Ott álltam a rendezvény, a flashmob
kezdete előtt a meghirdetett esemény
szélén, fél órával a kezdete előtt még
ott álltam, és csak azért nem gyűrögettem
a megírt szavakat a zsebemben, mert
senki nem gyürkészi a telefonját.

Amikor észrevettem, hogy valójában
nem állok ott. Vagy csak úgy, ahogy
a kiscsapat rajongója, aki
amúgy nem is szereti a focit.
Nem vagyok költő, sem slammer, sem
ez, sem az. Vagy legalábbis a szemetekben.
Nem itt akartam legitimálódni, mint
az utolsó tíz percre kétségbeesésből
becserélt játékos, aki aztán
nyilván nem csinál csodát.

Ez a mindenki ügye a színjátszás
kellékei közt és jelmezében -
de színjáték lett volna, ha lelkesedem.
Nem vagyok Noár, csak egy
röghöz kötésből diplomázott
kelet-európai tablettás borváltozat;
nagyfokú pszichikai vakságot fejlesztett ki
bennem a gyermekkorom, és
valaki bennem ebben a rossebes
alattvaló-szerepben amúgy
kiválóan érzi magát.

És nem akartam találkozni a magam gerjesztett
kétségbeesett szerelemmel sem - főleg
ha sikeresen elmúlt azóta.

Én letargikus vagyok, tulajdonképpen
jó alattvaló. Csak egy néző. Nem rólatok,
hanem rólam szólna ha belekiabálnék
a meccs ótvar légkörébe. Bár
az egésznek díszmagyarra vett
bundaszaga van, tényleg, és
penetráns alkirályság-szaga a
drágán vett és mosdatlanságra pazarolt
nyugat-európai kölni alatt -

én kábé megbékéltem azzal, ami van,
úgyhogy elszivárogtam onnan, akár
a régóta hiába várt, mégis
túl korán érkező eső.









2020. szeptember 1., kedd

Együtt-ülés







Öregistenek éhes kavarását lapoztam,
belefeledkeztem volna - ám az erkélyünk
páholyával szemben élő,
egyenes adásban vihart közvetítettek.
Rágyújtottam, csodáltam. A betű megvár,
a város fénytakaróját árnyba vonó eső,
és az árnyat átszakító, felhőzetpaplan alá
világító villámok nem.

Szeretek olvasni, de szeretem
az élő, egyenes adást. A legjobban, amikor
helyén való az olvasás, a nézés, a
benne lét - már csak a kerekek
szinte zajtalan suhanása hiányzott,
a tócsa fröccsenő hangja, a bőrön
borzongó víz;

de kerékpáron ülve nem célszerű
olvasni - legfeljebb az útra rajzolt
nyomaink, ahogy elmossa az idejében
érkezett, csak magáért felelő,
Szeptember-ízű eső.

Nem kell eldöntenem, hogy ez
elmélyedésem illusztrációja volt, vagy
némi olvasás egy előadás szünetében -
a betűk azt súgták, az erkélyen túl
csapkodó villámok azt mormogták:
jókor voltam jó helyen.

Kívül az időnkön. És
mégsem kívüled.