Végszó után

La Kópark

Tegnap végső elkeseredésemben

ellógva a munkát és egy csodálatos hármas

zeneterápiáját meghallgatva mintegy

kiteljesültem.

Azaz pontosabban a végső

elkeseredés után egy picivel, mintegy

a teljes kudarc üdítő lábjegyzeteként

játszottunk egy nap a világot.

Talán még inkább: a legvégső

összeomlást megkoronázandó

mintegy, megint nem vettük észre a 

tulajdonképpen világvégét.

Tegnap végre megérkeztünk, és

otthonosan berendezkedtünk a semmiben,

ahol valami majd csak lesz,

valahogy majd csak lesz,

szarni rá.

Tegnap volt a mélypont ünnepélye.

Tudod mit? Olykor tényleg elhiszem,

hogy megérkeztünk a végső

elkeseredés utáni állomásra: 

Fővám tér, ezek itt Mória falai,

és mégsem maradt romhalmaz utánunk.

Ha tényleg tegnap volt a mélypont ünnepélye,

nekem reményt ad, itt, a végső

elkeseredés után: hiszen

innem már csak felfele van.

Azaz pontosabban a fel-ejtés,

ahogy mondani szoktam. A visszaválthatatlan,

üvegharang aljú borosüvegek

áldott évada. 

Ábrahám, vagy

az Eseményhorizont kebelén.