Dúdoló

A mindenféle szürkék közt a színes:
a kis galamb remény a verdesés felett,
mi kivonások! Ekvivalens így ez:
a nem remélt elég, s hasonló összegek -

alighanem mi szédülünk, ha ingyen
alkonyzuhan ma ránk a habzó szédület,
mi fénybe-gurba csíkozás az ingen!
Szabadmadárdög írt, fénylő aszfaltszelet -

az összezördült belbudai házak
alatt a fonnyadás, felett a kényelem -
lázad komám, hát hogyne! Persze! Lázad.
Lényegtelen röhög a sörhab lényegen.

A tükrözött világ viselte fények,
jó kis viseltes ég, amúgy istentelen -
elengedem a tartozásod. Tényleg.
Szevasz tavaszvigasz. Szevasz, kis életem.

A munkásosztály a paradicsomba megy

A teljes súlyával rád nehezedő

magadra vett
terhel, vagy nem lesz grammnyi rész sem
tényleg tied?

A zakatolásban alvó forgolódó
nyughatatlan
kedvetlensége valóban téged is fedő
tüskepaplan?

Mi merhető át kék tányérodra mért
húslevesbe?
Gőze íze átjár, borzongat, sós párája
mintha lepne,

de aztán odébb gurulsz "köszöntem,
szívesen" -
s nem értint többé a másik élet
híre sem.

Verőfény

nem kell. se a duma, sem
a lihegés ugyanarról. nem kell
odahajló szárak iga-jellege. nem
kell üdvözlet. angyali főleg. sem
cuki hagyatékok édes maradéka.

  
nem kell tonnák ítélő tömege, sem
tollfosztó etetés. nem kell baljós
jobb ha se lát sem hall kockavetés. sem
körbefutás, éhek, vágytól villamos éhek
zacskó íze-magánya.

üt-ver ma a nap. nem kell
látnod, milyen ösztön rabláncán
zörget zsirmocskos csigaláncod -

hozd-vidd az igét, némán, mint
aki tudván tudja, hisz ízleli meg nem
szelidült terhek sava-borsát.

Fekete-fehéren

 

Egy régi képen mintha én -

pedig nem voltam ott soha

és töpörödvén, feketén,

csipája mintha éj szemén -

törölném onnan, ostoba

reménnyel, mintha én sose

lebegtem volna képeken -

bimbó se, íves szára se,

ha lettem volna részese,

mást kéne most jelentenem!

Egy régi képen - nem lehelt

e test, amelybe inhalált

a születéstől pára-telt,

haragból, önzésből emelt

időnövény, nem ily halált

lihegne mintha-múlt leső,

de lelkem legmélyén azon

a régi képen lásd, vesző

magamra hull a hűlt eső -

itt sem maradtam szárazon.

Egy régi képen meztelen

nyíltsággal nyílik, nézhető

az aktuális életem -

hisz így is értelmezhetem,

hogy fagyba dermedt rózsatő,

tüskéje mintha - műteném
az éj kezéből, ott a múlt,
seb így nyílt éhe kép-felén,
homályba néz a gyűrke fény -
mert itt is énrám alkonyult.

Esőillat

 Allison Kay: Petrichoria

találkozunk a védtelenben.

ernyőtlenül. tárnáid tárva.

csöpög beléd a pasztell erdő

szomját felejtő boldogsága.

nincs önmagad. beolvadás van.

ernyőtlenül. mintha a fákon

végigborzongó akarások:

érted borongó akarásom

sincs bőrödön. bár én nem ott

nem abban az illatban ázom.

megadod magad. a holnapok

félelmén ingó tartozásom -

ernyőtlenül. arcunk titok.

égi könny és földi könnyebb.

saját ázó világ-magunknak

ahogy köszönsz. ahogy köszönlek.

Közjáték (12.)

"Szóval a játékot Jónás Tamástól loptam, és nehéz lesz! 

Fogd egy saját versedet, és írd át azt. 

Más formába - ez a hasznos gyakorlat. 

Vagy költsd át - ez a nézőpontváltást segíti. 

Nem lesz jó érzés! Illetve jó, csak nem kellemes!"

Kiss Judit Ágnes a közjáték csoportból

Feliratkozás egy nyilvános WC-ben

a keresztnevem anomália
avagy hogy máshogy lehetne egy keresztnév pogány

jöttem Duna-partról déli leverten

nyughatatlan fővárosiak nyugatra mentek
az én Nyugatim pályaudvar

van az a pénz
nekem soha nem fizettek annyit
kis zsé kis foci
zsé kategóriás

pénzért szopok

ősi jussot integettek busz ablakán át
a benzint izzadó óriások
de én mindig a szomszédban laktam

a keresztnevem anomália
ez a paraszt sose válik vezérré
a sakktábláján

*

gyökérkezelésre járok
így hívják, mikor kitépik a gyökereim
pátosszal érzéstelenített
tágra tátott pofával

plakátköpenyes doktor konzultál a számban
nyelvem rátapint a keletkezett lukakra
szuvas fémízű kiejtett mondatok
irgalom anyja, ne,
hagyj el.

öblítsen
köpjön

fülembe forró ólomzenét
csöpögtet a bedugott hallgató
ne kelljen utazó
elektromos ízében közönség

ezt az emberséget
ha kenyér volna se szegd meg

*

egyik kávé a másik után
de szép is volt Istenem!
azok a nemalvások a mások
bőréből áradó csendbe

mellévizelni bárki tud

hisz bűnösök vagyunk, akár a többi nép
ha hiszed, ha nem: ez ima
összegyűjtöttem ebbe a turkálót hirdető
könnyen gyűrődő nejlonzacskóba

jaj nézd kész ez a vers is
ez teljesen kész

Eposzi kellékek egy nyilvános WC-ben

Férfiuról szólj nékem múzsa ki épp kiokádja -

földúlván testes televényt, kikukázza a magvat! 

Hát, Leleményes Odüsszeusz ezt most buktad, a csónak

hol, fasz tudja milyen habvízen inog bele nélkül -

nélküled, ember. Szép. Kiürültél. Szkülla? Kharibdisz?

Kurva fajansz viharos kőpadló-vízen, a nyilvá-

nos WC iszamós-hugyos alján, dűlsz bele, szédülsz,

szép. Kiürülnél, ja. De a mérgek a véred, örök-

séged mámorigézett kútjaiban kuporognak,

porló kólabeteg, ezt nem tudod így kiokádni. 

Buktad a csatlakozást, tökfej. Ez a Bárka ma elment.

Nincs. Csak a mérges kút, ahová - meg persze ahonnan.

Fel, nyugatabbra, azaz nyugalomba, naná, ez örök vágy.

Hirdeti firkák filctollas, karcolt, belevésett,

falra, a tört csempére betűzött, mennyezetig rótt

össztömege: ma dögölj meg. Látod? Még ma dögölj meg!

Nem vár Pénelopé. Kirkéd is csak haverodnak

térdel - tán pont most a Tilosban. Lásd, fasza támpont,

már majdnem nem szédülsz, tengeri vándor a fülkéd

trójai rossz falovában - lásd, fasza támasz az undor...

Térdelsz. Ez van. Walkman-dugta füledben a Kontroll,

drótját összeizélted, nem gond, ezt se ragozd túl -

széttépett Dionüsszosz! Tedd, hogy még ma dögöljek

ebbe. Bele. Blöh. Pfúj. Félig teli, félig üres zacs-

kó féléletem érje el ebben a szennyben a végét.

Nincs haza. Nincs a gyerek, sem a szürcsölt reggeli kávé,

hogy kimosódjon a szájból, hogy kiürüljön a felnőtt

roncs, akivé buditok talajára lerogyva igézett

sors? Választás? Kurva hiánya? Blöh. A faszom sem

tudja. Anyu! Lásd... Kész ez a vers is. Kész ez a vers is.

Ne nyugodj, tükör!

Ugyanúgy kutya szülte. Ott a vadállat
ami elől a lányok hozzá menekülnek, a
bőre alatt. Puha húsa alatt. Kutyahűség
szeme árnyékában a szűrt vicsor.

Hörgéssel éled, párát gyűlöl ég,
dermedt a hús és karcol a vidék,
hó nincs, puhája hiánykeszkenő,
sárrá nem gyúrja az elmenő.

Hiába mondja: soha nem bántanálak
ami elől a lányok - mert hát húsz deka
gyilkot ölel az álmaiban. Ráfűznék
a nyakörvet a sintérek bármikor.

Hol is van? Éles szalmaszál, nagyon
törékeny, a fagyott féluton;
kis száraz érzés, igéket szuszog,
növényi csontban velőként buzog.

Hiába mondja. Mert paripája az ösztön,
nem ereszt, nem ereszt, lánc a nyakán
ami hűség. Gyöngék menedéke a
karja, menekültjét szeretettel marja -

De valahol fenn elmét bont a köd.
Ha megéri, majd úgyis leül öt
baj közé és gyógyír, hallhatón
lélegzi, hogy: legyen, vállalom.

Ki kell ugassa magát? Kijózanodásig
kell mámort zabáljon? Hogy a másik,
aki hűség, ébredjen? Amilyen
nehéz, olyan könnyű mondani: nem.

Ne nyugodjon, vér-íze húshegyén,
csók ízel minden vicsorgás helyén,
nyikkanó madár, utat majd koron ás,
csak bírja el, hisz úgyis látomás.