elméletileg

az ismerőseim egy része
hallatlan magabiztossággal
a másik fele fél
a harmadik fele tudja
hogy számszakilag nonszensz
a negyedik fele felemel
ne

ismeretlenekről beszélek

az ismerőseim töredék
része ismer
töredék részüket ismerem
de bennünk is csak a törés
közös

fűrészpor a hiányában
létezőnek delirált nemlét
elfűrészelt törzse körül



                  valójában valami enyhe, de eltakarhatatlan
                  éhség lüktet a szavainkban szikáruló
                  kételyből; ezt a közöst lehet és kell, 
                  kizárólag ezt kell megőriznem belőled és
                  elvinni oda, ahol nincs -

                  mert soha semmi nem volt az enyém, csak
                  ez a belőled is ismerős, lélegzet-rezgetett
                  mosolyokból és lopott csókokból rajzolt,
                  sehova nem tartó, és mégis gyönyörű
                  hiány a hiányban.

Ferdítés egy másik felekezet kincsén

(régi grúz ortodox templomi ének; I. Chavchavadze szavai. A Samtavro Apátság kórusának írta)

Lábad elé térdel

a létem úgyis, Istenem.

Nem kérek tőled

vagyont vagy dicsőséget.

Nem esnek jól számból

az egykor szent imák,

mert keserű ajkak

megrontották őket.

Magamnak nem kérem

a te szent kegyelmed,

de éneklem neked,

ezt az éneket:

bocsáss meg az ellenünk

késsel fenekedőknek,

mert nem tudják,

hogy mit cselekszenek.

P. J.

Kuklay Antal Pilinszky-kötetét olvasom - 

a nyelv behúzó ereje tesz epigonná. 

Ez talán a leginkább "János jelenése-vers", amit valaha írtam... 

neki ajánlom.

Kipenderül a kezemből
a hamutartó,
nem ott vagyok, ahol lennem kéne,
mert ott vagyok, ahol lennem kell.


Valahol felettünk
egy fénytől szennyes felhőn
tükröződik a szomorúságod,
meg ahogy seprűvel a kezemben
összesöpörjük.

Fogd le a kezem
mielőtt kiöntenélek.

Beszélgetés kísértésről

Hegedűs Gyöngyinek, szeretettel

Anne Sexton

Téboly

Én nem vagyok lusta.
A lélek amphetaminján élek.
Minden áldott nap
lekopogom az Istent
amelyben az írógépem hisz.
Gyors. Intenzív. Vagyok.
Mintegy farkassal eleven szívemben.
Nem pedig lusta.
Azt mondják, ha egy lusta ember
az égre emeli tekintetét,
az angyalok becsukják az ablakokat.

Ó, angyalok,
tartsátok nyitva az ablakokat,
hogy bemászhassak
és mindent ellophassak,
mindent, ami azt mondja, hogy nem hal meg a tenger,
mindent, ami azt mondja, hogy a szenny élni vágyik,
hogy az a Krisztus aki énértem járt itt,
rögös igazi földön járt,
és hogy ez a téboly,
mely mint darázs csípi a szívemet minden reggel,
tárva fogja tartani az angyalokat
az ablakaikkal együtt,
akkorára tárva mint egy fürdőkád.

(Israel Efraim fordítása)





shizo
Mánia


Hiába ültem ma reggel.
A gondolatsegítő sem gombolyított.
Minden áldott nap, azaz pár napja hiába.
Billentyűzet kopogása nem
hatol át szomszéd cella alapzaján.
Ma meditálni fogok. Lassan,
faltól falig lépkedve, csak a lépés
léptékében. Ha felgyorsítod,
tényleg alig különbözik. Hasonlít rácsok
közé szorult bundák kitaposott útvonalára.
Az angyalok néznek. Az angyalok néznek
kintről. Állatkert-látogatók.

Ó, angyalok. Valahogy bévül,
ahol fel kéne növekedjen az isten, szétesett
a szentelt rutin. Is.
Mindent elloptatok tőlem, a tengert, ami
hallhatatlan, a szennyet,
ami halhatatlan. Krisztus járt itt,
ebben a cellaléptékben érettem,
érettebben, mint ahogy én taposom.
Ez a józanság minden szegmensében
átvilágított mániája. A csend, minden reggel,
ahogy most nem beszéltek hozzám.
Csak néztek. Ahogy a fürdőkád
szélére tett meztelen borotva néz.

Beszélgetés Lynch-hangulatban

Antal Balázs

(introverzió)

A nincs futás, a nincs színes szalag,
amerre ösvények választható
esetlegében együvé marad
le egyiktől a másik, a két együttható -
kire zuhan a kép ki.

Fogalma sincs, hogy melyik az ő.
Melyik világban látszik nyomokban
tekeredése. Melyik valóság. Az eltörő
tükörképe is pont ugyanúgy moccan -
nincs előle lépni.



(extrovezió)

Azon a másik párhuzamoson,
hogyhogy elfutsz előlem?
Ha párhuzamos, hogy távolodhatsz?
Miért látszol így szabad és konok -
egy rám se bagózó nem?

A melyik oldal visz a szalagon,
míg engem tutira a másik -
mint egy rossz álomban, feladom,
benned magamtól távolodom,
egészen a tudathasadásig.

vá tesz

ebben viszi ki az ételt? én
meg nem enném
egész életemben
egy pohár vizet sem
tegyék elém az asztalra ezt szok
tam meg fiatalember ez
a normális

nézi az ételputtony alatt haj
ló hátam
              egyenes gerinc
kicsit ómódi rég nem
divatos pulóveréhez inget
készítettek ki neki mára enyhén
kopottas őszébe fordult de
jól karban tartott nagypol
gári vagy úri öntudat
nézi mi a kioktatott csür
heszolga dolga
                        egyenes beszéd
felett a tekintetében fényes
szeleket túlélt csillogás hogy
megint nyíltan vállalta vé
leményét egy alantas fe
ladatot végző beszélő
géppel szemben vál
lalta felettes egét

elképzelem a neki rendelt szol
gát feleségnek
                       szívják
vérét nyilván fiai pont
ugyanígy hiszen ugyanezt
a tempót követik úr
hatnám tempót ami
kézügybe rakott élet mar
koltában egész amihez tény
leg szolgálat kell neki
rendelt szolga - vagy úrhölgy?
házicselédjük van?

elnézem ezt a kiszol
gáltatottságot mennyi ma
kacsság és mennyi hatá
rozottan elavult élet
tapasztalat kell egy ennyire kőbe
vésett elvakultsághoz

amúgy igaza van
a házhoz rendelt elit étel sem
válik becsomagolástól
kicsomagolásig nett pin
cér eléd terelte érzéssé pon
tosan értsem elit
élés elnézi ezt a
kiszolgáltatottságot amit
leereszkedvén megszólított és most
alászolgájá vá
tesz

vizesnyolcas

tapasztalat nem hord magán ruhát
rongya nincs nyár íze éhez át
lovacskád éles szélben ékeled
eséseidből éledő kelet -
keléseidből éneklő nyugat
radó a kedv ha hűl az ámulat
macskakő közt üt bazalt-kemény
közömbös rést az elcsurgó remény

egy-két toposz meg még egy-két riposzt
egy rendezés szereptelen kifoszt
városnyi méreg tömne kék eret
füstíz a szájba szűrt lélegzeted -
a lét a téboly egyként meztelen
dadoghat istenem te nem te nem
rongya nincs nyár íze éhez át
tapasztalat nem hord magán hazát

Kiűzetés a Paradicsomból

A megint megélt szégyen másnapján,
elvonult a mindenki által kilehelt
fojtogató búra. A korlátok
nélküli éhes távlatban látod:
felszabadultál. Dolgaid elől
rejtegetett alászolgája.

Mindenki belülről szabadul fel. Addig
a saját mítosza a mások meséje,
magunkra vett Krisztus teste, ami
levételkor aláz csak igazán.

Belefeszültél indulatoddal a más örömébe, pedig
egy ideje tudod. Nincsenek ennél vastagabb szegek -
egy alapjában beteg szempontrendszer
bárányaként követeltél. Isten báránya? Te
elvekbe veszejted a pillanatod -
nem irgalmazol.

A megint megélt szégyen másnapján,
amikor a Föld épp éjbe forduló felén a
felszabadítást ünneplik. Azaz pont akkor, amikor
a folyamat-menedzselt rabszolgatartás
különböző egyen-bőrt elviselő bakái
a tisztesség helyett csak újra közlegények
egy véget nem érő lövészárok-háborúban.

Mindenki belülről szabadul fel -
de miért mindig a szégyenben? Beledörömböltél
a magad rabsága mentén egy lánccsörgésmentes
boldog folyamatba - és még neked állt feljebb.
Nehezményezted a szombat esti lázat,
riherongynak nézted Éva lányát, aki
csak a kezét mutatta, borzas örömfejét, minden mást
a résre nyitott ajtó mögé rejtett, amikor
a bódulatból eszmélve előbújt a rendelésért:

az alma a harapásunktól 
lesz igazán 
érett alma.

Te farizeus. Most épp most van,
elkésett bocsánatkérés ideje?
Nem tehet róla, hogy a te édenkerted
szolgálatteljesítés közben elkövetett
erőszakcselekmény? A te felszabadulásod, ha
mindenki más is rabszolga? Tudod.

Múltad tévedés,
jövőd is eltévedés,
de most épp most van.

Szabadulj fel. Azaz
ideje másik, magad faragta
padsorba térdepelni. Valamire
úgyis használni akarod
a folyamatábrákra kidöntött almafát.

alászáll

úgy nagyjából az örömről
kellene szólni. hogy beszédelegsz a
romló méltóságú ház udvarán át a
hátsó lépcső elhanyagolt
egykori fényét vakolatfoltokban
őrző homályába. fényes nappal
fénytelen száradt csigajárat fel
az ajtóig amit majd kinyit az
örökében lakó örök éhség.
az enyhe porszag a csillár fölötte
a szőnyeg alatta az anyutól kapott
pulóverén a meghitt kopások
kilincsen a tapogatás nyoma ilyen
őrzött érintésekben az öröksége
ahol amiben változatlan.
ez az állandósult foszlás
a legijesztőbb hűség.

udvariasak 
halk szavúak vagytok mint 
egy temetésen

kifelé látod a márvány-
lépcsőt ami alól kifogyott a
föld. hídként feszül a süppedt
udvar és a kijárat hámló
feltámadása közt. rá kell lépned
mintha éreznéd ahogy felnyög
idegenséged alatt. nem nézel
vissza. úgy nagyjából az
örömről kellene szólni
hogy kijutottál Orpheusz
maga választotta sehová soha
nem minek is birodalmából. nem
engedi nem. nem ereszti ki többé
eltemetett anya-Eurüdikéje.

Páncélbontás

Olykor az a legtöbb, amit megtehetek, hogy
lehalkítom magamban a nemvilág evilági
elektronok áramlásán - azaz a világelme szolga-
sorba kényszerített villódzásán - alapuló
légvárépítészetének sejtjeim közé duzzadt
súrlódás-zaját.

Hogy tényleg hozzám érjen a felhő formája, a
varjú, ahogy sólyom-mód ül meg a szemközti
torony villámhárítóján, a szender, aki idén először
mutatta meg magát, vagy a dongó, aki másodjára,
az ázott begónia lélegzete, amit most ne takarjak
füstbe, a feleségem hasán az a kedvesen,
otthonosan ívelődő vonal, ahogy a csípőmhöz
nyomódik, amikor a vállgödrömbe
temeti a szomorúságát, a macskánk hiánya, ahogy
kupacolnánk, ha volna - hogy hozzánk érjen a
hol vagyok és az épp hol mit vagyunk, amikor
semmit, amikor csak úgy.

Tegnap a kiszakadást követően, már a keréken
jutottak eszembe az adekvát rímek, de
mostanra felejtettem őket.

Ha sikerült, valahol
vannak, egy felhő-formában, hártyás
szárnyak verdeső zajában, varjú röptében,
vágyillatban, egy dorombolásban máshol
kupacán - olykor a legtöbb, amit
tehetünk, hogy valahol, ahol,
halkítsuk magunk, ezt a
verset se olvassuk tovább, legyünk,
csak úgy.

34. hangminta

Palack-zöldben a bor:
elszíneződik a város -
milyen üzenet leszek ma és
ki sodor ebbe a félig telt,
félig üres kis üvegbe?

Ázott papír a
páravirágok lég-
siralomvölgyében,

olvasatlan üzenet.

*

Szabad akartam lenni végül,
ahogy a magamagát szabályozó rabszolga -
sikerült: beletekeredtem
olvadt aranyadba tavaly ősz,
az ízed a számban, a valaha volt
hazai tájak mesteri íze, amit
nagyapám hiába vágyott, azt most
apró kertek szakértő kezei
a kezem ügyébe sodorják,

rokoni földről a valami finomat.

*

Szép, dagadékony, kelt kenyerem ma a hajnali zajban
jó savanyú lett, éhes varjú-jaj a kovásza.

Borba-kenyér. Másképp ázódik a vekni a tejbe -

nem savanyodna, ha kedves lébe csavarna a kedvem:

tűzleve éhe helyett ha pacsirta nevetne a napra.

csendre int

a megbolondult időjárás sodorta felhők
erőteljes pára-gondolati közegében a
megzavarodott embertársaim iróniát vég
képp nem értő tömegében a dühtől vörös
autóablakon kihajló homo sapiens
machina fröcsögő füstjében a lázas
nedves nyárban ami árvízi-biciklizésre
késztet a késztetésben hogy inkább
hallgassak mert ebben a zajban amit
körénk mormol éjt nappallá téve a
hírek ömlő és egyre inkább a meg
bolondult időjárásra az embertársaim
elfanatizálódó véleményalkotására a
dühtől vörös füstköpetre a lázas és nedves
nyárra az árvízi bérre emlékeztető
áradása amibe nekem is lehetőségem
van beleönteni a nap mint napi szak
adásaim úgyis csak a fülemben lüktet
kifelé úgysem hallatszik a szívdobogás

patadobogás
bordák rácsát rugdosó
patadobogás

belülről bomlik a meghallás mintha
az ömlő vizek éhek hírek merülések
dühből mámorba mámorból dühbe
ólom vérkört röggel teleromló füstjébe
iszaptól sajgó fémbe a segged alatt
éjt nappallá nappalt éjjé szerte csulázó
lélekfelhőtánc takarója alatt te is
inkább hallgatnád hite nélkül mit üzen
milyen érzet sebhajlandóságát lükteti
füledbe legbensőbb palotádba a
magára hagyott magány

Vita

Ha a vers valóban

ima volna,

semmi szükség

nem lenne rá.

(Krusovszky Dénes)

*

Ha károg a fejed

felett egy varjú, neked

szükséged van rá?

(shizoo)

Behelyettesítés

Több izélés ne legyen.
Színes és fekete-fehér izélés.
Néma, feliratos és hangos, szipákoló izélés.
Izélés a napkeltében, napnyugtával
dicsért izélés.
Izélés mint előétel. Izélés, mint desszert.
Ágyon, hűtőládán, mosogatógépen, pulton és
alatta - és magas polcról és a
puszta földről izélés. A más
elhajított izélésével izélés.

Ne legyen
több fotelizélés, a fotelizélők
mindig jobban, aztán mégse.
Se hatvanöt, se száztíz százalékos izélés,
te azt nem is lehet kifejezni izélés,
áh, hagyjuk, ne is beszéljünk róla izélés.
Izélésecske. Iciripiciri izécske-lésecske.
Akkor még gyorsan a száddal, a
kezeddel izélés. Se kikövetelt, se
kisírt, se megalázó, se
felemelő.

Legyen ez izélésmentes övezet. Innen
terjedjen el, mint egy vírus, az
általános izéléstelenség.
Legyél izéléstelen, anélkül, hogy
erőszakot tennél - csak ahogy
az izétlenség igazi mesterei: tarts egy rövid, aztán
egyre hosszabbra nyúló, aztán egyre inkább
véget nem érő szünetet.
Se kapcsolatban, se kapcsolaton kívül, se
nyíltan se titokban, semmi
csoportos, vagy cserebere. Ne izélj!
Legyen ez a tizenegyedik parancsolat.

Soha többé
ne hamuzz mellé.

Pietas

Misa Nyekraszov ikonja

bomlásképtelen

hitünk szent titka romló

kartonkereszten -

feltesszük őket,

anyát és gyermekét mind -

a levételig

üdvöz légy, Anyánk!

poliészter fiad

kivan a mennyekben! 

Valami zavar

Világ-nagyjaink hősök voltak, olvasom,
világraszólók, feljebbvalók, hatalmak, eleve
elrendelt dicsőségben. Sándor Nagy volt, ahogy
Károly, Napóleon vagy Sztálin, vagy
a Napkirály, istencsászárok és famulusaik,
és letaszítóik és felemelőik és talpazataik,
protestálók, paktálók, rebellisek és Ghibellinek -
Kolumbusz, Churchill, Magellán, Mátyás,
Iván, a Rettegett, Cortez, a konkvisztádor és Robespierre -
órákon át lehetne sorolni a megőrzött neveket,
birodalmi világnagyok, felfedező nagyvilágiak,
vallási pápamágnesek és pénzügyi Mágnás Miskák,
Fejenagyok és még fejébb nagyok, legfelül egy
elképzelt, büntető és jutalmazó kaporszakállú
Úristennel, aki képes szeretetből korbáccsal kenegetni.

Valami zavar, egy ideje zavar ez a valami zavar
a buksimban. Hogy második ránézésre a java
egyszerű, szánalmas, eszelős tömeggyilkos.
Hatalom-légypapíron ragadt elmebeteg. Kisszerű
töppedt törpék nagyrészt a nagyjaink, tusakodó
kerti törpék a történelmi stadionban. Valamiért
odáig vagyunk a cselekvőképes gátlástalanságért.
Aki el meri rendelni a maga köztéri szobrot érdemlő,
figyelemközpontba gyakott nagyságát, az a szememben
egyre kisebb. Még életében és már halálában. Örökké
valók, és valókká öröklött, egymással mások
vérét folyató ordenárék. Birodalomálmok
ténnyé görgetői és tényanyagok kiválogattatói -
anyagi anyagok, márványba és bronzba szabva.

Valami zavar. Mintha ferde lennék, ahogy egy
társadalmi sípálya, ahol hallatlan élvezet a
rendelkezések iszonyú szelében lesiklani.
Juhuhú, feleim, látjátok, mik vogymuk?
Isá por és homu, prosztatarák, bélfertőzés,
nemibaj és abszolutizmus - egykutya vogymuk,
a legnagyobb kutya, aki baszott, baszik és baszni fog,
savanyú szájízt hagy az emlegetésük, olyan
másnapos ízt, amit nem mos ki a fogkrém,
szájvíz, köpedelem ízt, átjárja az adrenalin, ahogy
egyre mélyebbre siklunk ebbe a fordított nagyságba.

Csupa hérosz. Örökül hagyták a maguk szemetét,
visszük a célba, a pergőtűzbe, a dísztemetésbe,
egy ország gyászolja az országnagyjait,
amikor végre. A kiemelkedő csúcspontok a
semmibe sikló rablók. Útonállók, útfélre lökők -
kifürdött, ujjal előre mutató korpuszaik galambszaros
ideálmása alatt siklik az ember egyre gyorsabban
a menetszélben, amit kelt. Lehet más
a politika? A hatalom? Csak az elesettek
csendje gyászol igazán. Csak a csicskák
alapzaj-szinten sem zsolozsmát lihegő csendje.

Találkozás a vadásszal

Az előérzet, mint a sütőből szivárgó illat, ami
az ajtón belépve -
mintha néznének, azt érzed, mintha
fejcsóválva néznének -
beletemetkeznél a meghitt
összekacsintásokba a hátad mögött,
ahogy egy süteményestálon az ott hagyott széle -
az a legfinomabb.

Most előérzet, amit megerősített a
gyenge jellemű emberek kártyalapokra
fektetett támasza -
hogy megint döntesz, amikor
nincs igen és nem, csak nemigen, meg
igenem -
tehát rosszkor, rossz helyen, rossz
fakadásokban: fűkasza-útvonalon
a nyárpalánta.

Az előérzett az összefutó nyál
a szádban, egy ízre, amit egy ízben már,
vagy minden ízében, vagy álmodban sem -
mezcsere a csapatokban
gyülekező szavak számára, pedig
még el sem kezdődött a meccs.

Előérzet. Jézusom, ezt
akartad, és jön, jön feléd a szélárnyékból,
a vakfoltodból, ahogy az álmok
álnok éhségét égető csend -
ugrásra készen vár a csalitos szélén a
boldogság lehetősége.

Elcsípett morzsák

Tegnap az elcsípettekből a
keserű szájíz  - a fülem sajnos
nem tudom becsukni.

Tudomásomra jutott, hogy a férfi
egyszerűen undorító biciklis szettben, mert
közszemlére teszi a heréit -
sziszegte egymásnak az anyalánya,
amúgy egész testben minimálisan
sem közszemlére téve,
a saját szabályaik alól egyformán
világított a szemükből az éhség untig ismert,
elfojtott fénye.

Akaratlanul felvilágosított két
konfekción nem kevés munkával túl nyúló
dresszkód, hogy gyorsétteremből kizárólag
az alantas osztályok töltekeznek -
valamelyik felettes osztályteremből
fordultak be a rendelődés
tömegcikkel bőven rokon módján áldozatául esett
trendi street food-ba, ahonnan épp
kitettem a lábam.

Megnyugtató volt hallani a
nyitott ablakból, a körfolyosó adottságaiból kifolyólag,
hogy ilyenkor csak az igénytelen idióták
mennek ki szarrá ázni - fogalmazta férj
a feleségnek, a szervírozott egyen-
zacskót bontogatva, amit ezek szerint egy
igénytelen idióta szállított az
ítéletébe.

Semmi gond, az ember azt gondol, amit akar -
az meg az én gondom, hogy még a galamboknak se
szórnám ki ezeket az elcsípett morzsákat,
ugye? Galambocskáim?

A fülem sajnos nem tudom becsukni, és
sajnos ugyanilyen sztereotip módon
ítéltelek meg magamban benneteket
ebben a megidézésben - amiből hitem szerint
ugyanúgy idézés lesz majd, egy
élet után egyben megejtett
bírósági tárgyalásra.

Zivatar

Szeretek ácsorogni a rámcsorgásban -
az esőfüggöny jótékonyan takarja.
Erőszakmentes engedelmesség. Hagyom
végigcsorogni magamon a világló
képeket - így, hogy alig látszanak,
a nap kérdései elviselhetők:

hiszen továbbra sincsenek vesző időre
alkalmas válaszaim.

Kezembe adtad az esőt, és
mégsem markolom. Ezt a hasadást
tengerszemmé alakítanám a tudatomban -
hiába csak egy tócsa. A meggyűlő
víz és bajok igaza. Ki kell kerülni,
de úgyis belehajtok - bár
nem látszik, a víztükör alatt milyen
mély.

Menni is szeretek a rámcsorgásban -
ilyenkor sokszor bízom magam,
el és rád. Rád és el. 

Amíg kigyúlnak a fények, és a város
a maga tükrévé lesz. Mindegy, hogy
honnan nézek bele, ugyanaz a 
látvány sosem ugyanúgy engedelmes,
akármennyit is keressem pont
ugyanazt a nézőpontot, ahonnan
pont ugyanolyan.

Lemoshatnád rólam a találatok
keresésének kényszerét.

Szerzet

Csider István Zoltánnak

Egyre kevésbé ön-rendelkezem.
Az itt vagyok csak rendelkezz velem -
azaz legyek ott. Csak legyek ott,
ahol megülöd a hétköznapot.

Egyre kevésbé akarok akarat.
Leginkább megadnám. Megadom magadat,
mint egy személyes adatot a nyersen
nem hivatalos hétköznap-versben.

Egyre kevésbé látszik a nevem -
már ezzel is alig rendelkezem.
Ami látszik, azt eleresztem,
ahogy te Istent a kereszten.

Mert nincs szent tér és nincs profán tér -
ahova élni vagy halni mentél.
Legyen káromlás, legyen gyalázat,
csöndembe rakjál beszédegyházat.

Mert temetlek és kiáslak folyton,
holtad, kísértőm élni fojtom,
ha akarok. Mintha nem volnál minta,
szegre akasztott lélegzethinta;

mert útfélen függsz és leginkább tőlünk.
Alattad magunkkal elbíbelődünk -
legyek inkább kereszted tövén
gyomalkatú gaz. Naiv növény.

Dilemma

A döntés nekem amúgy olyan, mint kanyarban,
lejtőn, olajfolton bedönteni a jobb sorsra érdemes,
alám kényszerült, két keréken gurulva tapadó eszközt -
kicsúszik alólam.

Beledőlök és ezzel döntöttem az újabb
randa varacskos disznó jellegű alám szállás mellett.

Ez a döntés képtelen. A kialakuló összkép
az utólagos konstatálásé -
ahogy felkelek belőle. A döntés az újabb
folytonossági hiányok a bőrön, a sajgó
izmok, az ütődés helyén vetülő
véraláfutásos térképek. Piroslik.
Vagy inkább kékelljen?

A döntés képtelen. Főleg, ha nem tetszik, ahogy
döntenem kéne. Hogy közben
egyensúlyban maradjon az addig
zavartalan siklás. A döntés zavarba hoz,
a siklás talaj-menti lesz, csúszóé, mászóé -
folyton úgy döntök, hogy tényleg nem döntöm el,
csak be.

A döntés nekem szerintem jobbára ettől
kudarc. A rosszabbjára. A döntés nekem
bedől, dugába, ami
azt jelzi, nem voltam a talajszinten, ahol
két lábbal, azaz döntésképesen,
nem álltam meg, hogy döntsek, hanem
döntöttem, és megálltam.

Alternatív módokon, ahogy a kerékpáros
általában nem jószántából.

Pedig jónak szánom. Lehet,
itt a bibi. A döntést nem lehet
jónak szánni, mert választás kérdése, amibe
soha nem fér bele az egy seggel
két lovat. Piroslik, vagy kékell.
Valamelyik dugába dönt. Melyik?

Ma is dönteni fogok - félek
megint úgy, ahogy harmadnapja döntöttem,
hogy bevállalok egy újabb
feltámadás-paródiát.

Ugrásra kész padkák, kifolyt
baleseti gépolaj tócsája, benézett
lámparend -
hoztam nektek egy döntést. Dilemmázzon
rajta helyettem a testekre fogalmazott fizika.

Csütörtököt mond

Néha kilázadozol a lázadásból, azaz
elereszted a hőt. Miután kihűltél,
sokkal fogyaszthatóbbnak érzed magad,
vagy csak jobban érzed, ahogy beléd harap
az ugrásra kész róka.

Miért ne hívhatnád lustaságnak a
kapóra jött sérüléseket? Hívtad őket és
jöttek. Nem lehet mindig disznód.
Olykor ráfröccsen a vályúra némi vörös.
Kútra járásban amúgy is
jeleskedik ez a sokszor ragasztott,
testképzetű malacpersely.

Sokkal könnyebb kihűlni, ha a
helyi értéked forró. Szóértékek egy
kidolgozandó, folyton halogatott
forró versben. Csak látszólag
ellentmondás, ahogy jéggé
szilárdulsz a kemencében -
amúgy csak egy hanyagul
gyökerek közé vájt
szemetes rókalyuk.

Kilázadozik 
belőled a vörhenyes,
éhes ragyogás.

Aztán persze
rágyújtasz. És rád gyújt
a mohó élet egy jegekre tervezett
hidegebb égést. Hagyd magad. Még a végén
megtanulod hogyan kell lazábbra csomózni
ezt a nem disznólábra kötözött
rókafarkat.

Zoli első levele a farizeusoknak

Keresztényibbnek tűnő ország -
tűnődöm ezen a fokozáson.
Hitben neveltek, avagy szokásban -
nem ettől nőtt a károkozásom.

Tudásbázis is hiába épült
romtemplom helyén, a telekre -
rozsdás traverz. Félbehagyottan
rokkant bele a hitelekbe.

Én is csak tűnök. Ennek vagy annak,
szűrőin át a manipulált kép.
Hányféle úton szóródott el, mit
random fülekbe artikulálnék?

Mert nem lett az teljes, ami ép -
keresztjeim mind elpotyogtak,
útfélen nőtt ki, akaratlan
az én szépségem: elhagyott mag.

Valaki bennem ezért sétál
vissza folyton a visszafojtón -
keresztényibbnek tűnő ország,
letéptem, így van nyitva bolygóm,

hogyha bokréta. Halott virág
a hitem - holott éledni keltett.
Megítélhettek, de engem ti már
öröklétig nem érdekeltek.

Vallomástétel

A cserbenhagyásos gázolás után, amit
csak utólag, ahogy felfedeztem a kerekemre
kenődött csigatrutymót, és tényleg
mintha az időbe kerülő város egy teljesen
jelentéktelen pillanatában tényleg roppant
volna a kerék alatt valami - enyhén
kényelmetlen érzés, de semmi több, szoktam
figyelni erre, hogy ne vállaljam a lassú
érés hóhérszerepét, most nem sikerült,
na bumm, több is veszett -
                                            csak aztán
eszembe jut, hogy van az a távolság,
ahonnan nézve a magunk vánszorgó
kerekeken érése is csigatempó, egy
útakadály, amit na bumm, egyszer majd
nem sikerül érintkezés-mentesen kerülnie
a sietségnek, ami amúgy szintén lassúság
az elképesztő tempóhoz képest, ahogy
az Isten arca változik a nap körüli
pályán keringő tükörben,
                                         szóval
egy sajátosan önkényes méret gyón itt
egy bűncselekményt, hogy keresztezte egy
hozzá képest jelentéktelen élet vonalát,
de meg van verve az átokkal, hogy értse:
ez is egy vállról indítható kereszt, ami
besült az elsütéskor.