címkétlen

Kovács Tímea képei

én istenem nemcsak enyém
másra dettó esik a fény
potyogásunk mint az eső
aj bár tanúnk ne csak leső

én istenem ez nem ima
gyónni minek kérni hiba
ami burján mind elenyész
mi a ráknak ez az egész?

én istenem nemcsak enyém
kire hulló árny ág hegyén
állnék alá, egy se szeret
átoknak se érvényesek

én istenem békém oda
menekülnék vajon hova
ölelj át ha ráérsz este
vérezzük egymást sebesre

Aszklépiosz nyünnyög

Eszmélésünk kisvonatán az alagútban

nincs vészvilágítás.

Amikor a nyűgöm kicsurran, mert fáj,

hogy megőrülök bele, rám ripakodsz:

Mit hisztizel, hihetetlenek vagytok, férfiak,

rémes betegek vagytok, színpad, nagyhalál!

Ne nyafogj! Tűrj!

Ha meg visszanyelem a lüktetést,

csak a szememen csurran olykor a kín

iszonyú nedve, teszek, veszek, nem

hagyom el magam, így replikázol:

Nincs neked semmi bajod! Na,

húzzál dolgozni!

Úgyhogy most nem csináltam egyiket sem, 

csak mint a bonc a boncasztalon,

mintegy meghúztam magam, mire te:

Úristen! Hogy vagy? Drágám

az Isten szerelmére mondj már valamit?

Mindjárt kiérünk a fénybe. Mindjárt.

Addig csak fogd a kezem. 

Eteoklész kihajol a képből

 

Ahogy a völgy hasadt, én úgy születtem.

Párahab éggel betakart, jövőtlen,

tört törzsek közt nevelt a félelem:

hogy ikrem van, akit túlontúl űztem

vízmarta sziklán, letörő kopáron

a tükrök éhes túlsó oldalára.

És hazajön. Átnyúl az üvegen,

jogos jussát követelné rajtam -

ami nekem is ugyanolyan

jogon jussom. És nincs belőle annyi,

hogy mindkettőnknek jusson,

ez egyemberes szerep. A foszladó

világ urának lenni nem lehet

két éhbe kötve. Mégis hazajön.

És vége lesz. Párahab éggel betakart

völgy ahogy hasad, majd úgy halok meg,

ahogyan ő. Polüneikész!

Maradj a seggeden, a tükörbirtok

másik oldalán! Apánk seggfej volt,

anyánk a nagyanyánk, de ettől még

nem kell átokká váljon minden táj.

Vihar törte törzsek közt a félelem:

tört, alvadt törzsek. Bármelyik lehet

testvérharc érfúlt trombocitája.

Hisz minden kép tükör. Bármelyikből

bújsz elő majd, éh túloldalam,

egymásra rontunk. Semmire készen.

 

A barlangi troll útnak ered

Lillafüred, Szent István barlang - Kovács Tímea képe

Képzeld úgy, hogy minden elengedett kézzel
biciklizett versed megjelölt tartalom.
Képzeld úgy, hogy a jelzett úton ereszkedni
eltévedések nélkül egyfajta stigma.

Képzeletbeli lényed a tükrök mögött
nem lesi ugrásra készen, mikor hibázol -
a trambulinugrás helyett csak padkázol két
kőkeményre fújt gumikeréken.

Képzeld, minden elengedett kézzel
elengedett ölelésedben oldás lakik, bár
ahogy leveted a rontást, körülötted a
srác kezéből kifordul a fagyi, a lány
kezéből kiperdül a telefon, egy öreg téged
néz és nekisétál az elválasztókarónak -
most ne találkozz olyannal, aki szeret.

Úgy képzeled, ezen csak a kíváncsiság segít.
Képes vagy képzelni olyat is, amikor az
elszabadult kilométerek fesztiválján
nem sérül sem test, sem szellem, se kötelék.

Képzeld úgy. Ez a lélegzetvétel felelőssége:
bárhová magaddal viszed - hiszen kifújod.
És onnantól már adás.

Epifánia

Esterházy Péter mondatával

Aztán az eseményszervezők úgy intézték,

hogy egy fénykép erejéig mellé kerüljek.

Óriási megtiszteltetés. Hogy az aurájából

áradó rezgések mintegy belevontak

a pillanatnyi halhatatlanságba.

Az aurája azt mondta, hogy "szabad vagyok,

és ez a szabadság engem nem jogosít föl,

téged nem kötelez semmire."

Aztán persze a vállamhoz értek

a bocsánatkérő kezek, határozottan 

odébb vontak. Hogy más is odaférjen

az Isten mellé, aki testté lőn.

Hogy szintén egy fénykép erejéig,

szintén fontosnak érezhesse magát.

Visszanézve vettem észre,

hogy őméltósága valójában milyen alacsony.

Csak egy kisebb Isten. És mégis. Látod.

Szavakba kellett fonnom. Ahogy 

sokáig olvasatlan hagyott könyvet,

kinyitotta bennem önmagát.

Kertművelés

A belvilágban, a szobák keretezte térben

nyíló liget befelé tovább tágulva végtelen.

Bár mikroszkóp kell hozzá, de ugyanúgy

utat ad a telő időnek. Az ötvennyolcmillió

évvel ezelőtt elindult fény se másképp nyitja 

múltunk a végtelenben csüngő galaxisban;

ha a ligetedben elég mélyre látsz, az atomok

benne legalább ennyire öregek.

Érted volna a 

látvány? Mindent tükröddé

görbítesz, Nárcisz!

A belvilág keretezte tér egykor csillagpor

volt - és máig az. Ha ötvennyolcmillió

évet haladsz befelé, a táguló atomközi térbe,

a liget körvonalát elnyeli a kibomló távlat,

befelé tágulva világod ugyanúgy végtelen,

te csak egy önkényes pont vagy, kiválasztódás

klauzulája - így simogasd a napfénytől ájult

levelek zöldjét a tekinteteddel.

A másik önmagához

ott és akkor

Akinek a tükörképe, a ki tudja, hol

eszmélő entitás most pont ennyire lát.

Kitakarja a szomszéd tűzfal, vagy 

a világegyetem végtelensége.

És mégis, tudtok egymásról, mert

egymás mozdulatát utánozva éltek -

a saját nézőpontból mindig a másik

a balkezes. A balfasz.

Hiszen te vágyakozva az összes

szoknya összes rejtekébe - mégis 

egy boldog otthon nyűgében

lettél bociszemű igavonó állat.

A tükörben az a csélcsap, csapodár,

csacska madár, akár a szél, a bárki

combja közt - a máséból mindig, így 

élné, ahogy téged szeretnek.

A foncsor ez a kettős, egymást kizáró,

kiszáradt repkény vágy - lehet,

ott, túl a tűzfalon, vagy a világ világán,

talán szintén ép szavakat tördel.

Akinek a tülörképe így, ki tudja hol,

nem önmaga. Elolvasnám, miféle 

verset ír. De itt a síküveg kettőnk között. 

Nézlek. Csúnyán öregszel.

Lélegzetvételek

Az első észrevételtől kezdve a lombok
analógiájába rejtett csalás:
neked nincs kitéve a tüdőd.
A leszaggatás és a rovarkártevők
is csak bizonyos tárgyállapotban.

A hazatérésed mégis bizonytalan,
akár a szavakba csomagolt terror
testszaga. A rózsák nem tudják
a saját töviseik feleslegességét.

Akárhogy próbálnád, a terekbe rejtett
reflexek vezetnek. Pedig tényleg van,
hogy inkább repülni kell,
ahogy a mediterrán feslés röpül
a téglából épült szárnyak
vedlő tűzfalának támaszkodva.