A falfirka apoteózisa

Láttam a boldogságot én -
legalábbis maga a kifejezés fel lett
festve egy málló téglafalra.
Ha hiszed, ha nem, a magamfajta
híveknek ez istenbizonyíték.

Hogy isten bizony van
boldogság - legalábbis a fogalom
kiszakít a tekintetünkből
egy adott térrészt.
Ha hiszed, ha nem, a magamfajta
hülyéket megnyugtatja ez a látvány.

Mint ahogy megnyugtató,
ahogy az Eiffel-torony fényei előtt
is fényképezkedhet a boldogsággal
egy pár altairi dollárért a
galaxis-utazó.

Ott is, ahol égnek mutat fityiszt
az értelmetlen vastraverz,
meg itt is, ahol mintha egy korszakkal
közelebb dobognánk
a szívküldi epicentrumához.

Vigyünk funkciót a feliratba.

"Sok boldogságot" kíván -
de bizony mondom néktek:
abból egy is elég, ha elég hosszú
a feleződési ideje.

Ha hiszed, ha nem, ez itt egy
kócos ima. Ingyen terítve, a hirdetők,
a térítve feleződők

és a várakozásra ítéltek bocsánatára.

Falatozgat a kis drágám

Boldog saláták helyett bíborban született
abált szalonnával köszön a napnak -
zöld teás hummusszal finoman felülütve azért
a hagymahámozó parasztot.

Az élelmiszer-sakkban ritkán jut el
az utolsó, vegán sorig, hogy királynővé lehessen,
némi elkésett nemváltás után.

Vagy legyen vezér? Vágyvezérelt élet
házigazdája - zsírra éhezik, bár megtanulta,
közben a böllérkésre is vetnie kell
egy malacsikoly visszhangozta pillantást.

Ez van, feleim. Nemcsak a házhoz szállított
romlékony bűnnel kell elszámolnia,
a teste fenntartása lehántott hajú hagymák
kísérte zsíros böfögés mögül kukucskál,
mintha ólból -

de erre nevelték és bitangul jól esik.

Különben is, kell a kalória - 

gangok és remízek
hámló bőrén tétován babráló fény:
lágy, szőke, háton cipelt,

másfél mázsa feladat várja.