Zsákmányállat

A megkötözöttek, ajtónyitók és
kijáratkeresők egy szűk látómezőben,
kellő nagyítás mellett feltűnnek a retinán.
Csak nem akarod látni. Mert a legtöbb
odamarkolt lélek megfoghatatlan;
a látványhoz az érintés bizalmát
nem köti test. Csak foltokat, úgy ám,
csak foltokat lát ilyenkor a
túlságosan hangolt félelem; akit
rettegtet az a néhány alkalom, amikor
mégis érintés született a látomásból,
és nehezen dőlt el, kettőtök közül
kinek az éhe elragadóbb.

Szabadítottál már. És ebben is ott
borzong a kétely: jól tetted-e,
hogy szakadásra bírtad, elszakadásra
magától és magából a lebilincselt
dimenziót síró elítéltet. Mert mi van ha -
kezdenéd. De ez egy rossz mondatszerkezet.
Mert ilyenkor az van. Ha nélkül. Az van,
amitől a második tagmondatban rettegnél.
Látod. Csak foltokat. Bevérzések, rögök,
elúsznak a csillagaid előtt is, kellő
nagyítás mellett. 

Megkötözöttek. Ajtók lélegzetében.

Szabadítottál már. Lépj tovább.
Egy másik, kézzelfoghatóbb, otthonosabb,
húshoz, bőrhöz, borzongó képzelethez
egyformán jobban illő elragadtatásba.

Verőfény

nem kell. se a duma, sem
a lihegés ugyanarról. nem kell
odahajló szárak iga-jellege. nem
kell üdvözlet. angyali főleg. sem
cuki hagyatékok édes maradéka.

  
nem kell tonnák ítélő tömege, sem
tollfosztó etetés. nem kell baljós
jobb ha se lát sem hall kockavetés. sem
körbefutás, éhek, vágytól villamos éhek
zacskó íze-magánya.

üt-ver ma a nap. nem kell
látnod, milyen ösztön rabláncán
zörget zsirmocskos csigaláncod -

hozd-vidd az igét, némán, mint
aki tudván tudja, hisz ízleli meg nem
szelidült terhek sava-borsát.