Ballada az elégtételfatáziákhoz
 |
| Kobi (metamorfózis) |
Elvetemült ölelésekből a mozdulat,
ami vetemül. Még cseppfolyós,
trágyából izzadt láva. Mégis
lecsöpögteted,
ahogy a mediterrán csókolja ide
az egész napos esőt. Levet ereszt a tél.
Akármilyen rétegzett védelem
göngyölne, átüt;
gatyáig nedvesít a szenvelgés.
És közben mégis. Ahogy a számos
térkőréteg alatt a kitalált körtér,
funkcionál a repedezett aszfalt
hepehupáján a felfestés:
megállsz a vonalon,
kivárod a zöldet. A fantáziának nincs
öregszaga, a ráncokban megtapadt
borosta idő nem dörgöli fel,
nem lukasztja ki a megindulás
kerékre képzelt szerencsemenetét:
hiszen szeretnek. Bármi legyen a fejedben,
elvetemült ívek, ahogy az elhagyott
paplak falán a kiütő penész,
ez a rajzolat egészében egy tájat
ábrázol, ahol
kivirágoztak a barackfák.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése