Ahogy kienged a fáradtság, az izmok
szinte elfelejtett állapotba merülnek.
Az ellazulás meglep, mintha
most foganna csak az érzés.
Mindenki azt hiszi, beszélgettek, ha már -
pedig lyukas zsebek. Mit mondhatna
mindenki keresztjét kőnek támasztó
mindenki kövét keresztre feszítőnek?
Egyesültök a lihegésben.
Ebben a zajban amúgy sem hallanátok.
Az építkezés a hegylábra is terjed,
rákos daganat a sziklahátak
klinikai fényében -
kitárulkozó adathalmazok hullámai
nyaldossák a soha nem alvó,
fennen tartó traverzek
burjánzásait.
Ahogy kienged a fáradtság, minden
úgy születik, mint kegyelem
a keresztúttúra végén -
bár az is örök ismétlődés:
minden templomban, minden áldozás
fölé újra odafeszül.
Szöget csikordul a fa, a mozdulatlanság
meglepetésében szóhoz jut a kő is:
élvez legörögni. Csak azt éli -
ahogy nektek örök
mindörökkönörökké örök
a kínba taposott hegymenet.
Lejárt a pihenő. Ki ki a maga terhét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése