Zsákmányállat

A megkötözöttek, ajtónyitók és
kijáratkeresők egy szűk látómezőben,
kellő nagyítás mellett feltűnnek a retinán.
Csak nem akarod látni. Mert a legtöbb
odamarkolt lélek megfoghatatlan;
a látványhoz az érintés bizalmát
nem köti test. Csak foltokat, úgy ám,
csak foltokat lát ilyenkor a
túlságosan hangolt félelem; akit
rettegtet az a néhány alkalom, amikor
mégis érintés született a látomásból,
és nehezen dőlt el, kettőtök közül
kinek az éhe elragadóbb.

Szabadítottál már. És ebben is ott
borzong a kétely: jól tetted-e,
hogy szakadásra bírtad, elszakadásra
magától és magából a lebilincselt
dimenziót síró elítéltet. Mert mi van ha -
kezdenéd. De ez egy rossz mondatszerkezet.
Mert ilyenkor az van. Ha nélkül. Az van,
amitől a második tagmondatban rettegnél.
Látod. Csak foltokat. Bevérzések, rögök,
elúsznak a csillagaid előtt is, kellő
nagyítás mellett. 

Megkötözöttek. Ajtók lélegzetében.

Szabadítottál már. Lépj tovább.
Egy másik, kézzelfoghatóbb, otthonosabb,
húshoz, bőrhöz, borzongó képzelethez
egyformán jobban illő elragadtatásba.