Suzon dala

 

Éduárd Manet: Un bar aux Folies Bergère

Nem, monsieur. Nem végzek ma sem korábban. 

Pitymallat előtt nem. És este se 

akarjon engem festeni. 

Ne vetkőztessen a tekintete. 

Méghogy itt! Hogy rajtam nevessen 

az egész abszintpárás, mámoros terem! 

Hiába kínál többet. Megbocsásson 

monsieur, de nem. 

(Mögöttem az tükör? És én és ön látszunk 

egy mögöttes, elcsalt rajzolatban? 

Meglátott tényleg valamit a szememben, amit nem egy 

pult előtt könyöklő alaknak tartogattam? 

A kiszolgálót, ahogy kiszolgáltatott? 

Mellünkre tűzött virággal, amíg a párlatok 

az üvegekben tovább erjednek, érnek - 

céllövöldében agyagbáb ragyogásunk, 

amit csak festék öltöztet fehérnek, 

hisz tépázzák magvas találatok; 

hisz úgy engedünk egy sötét kapualjban 

a vágynak, ahogy a bagzó állatok?) 

Nem kéretem magam. Láttam, amit. 

Ön is csak elküldene. 

Ne akarjon engem festeni. 

Ne vetkőztessen a tekintete. 

Lehántaná rólam azt a keveset, 

mit meghagyott viseltes szégyenem? 

Bármennyit kínál. Megbocsásson 

monsieur, de nem. 

(Szép vagyok. Igen. Ahogy a pír 

elönt és felragyog. A veszteség, amin tűnődöm. 

Meglátott tényleg valamit, 

ami a szememben túlnőtt az időmön? 

Most már örökre férfiszemek 

betevője? Előre érzett bánat? 

Ugyan melyik szép leány ne akarna 

öröklétnyi bámulót magának? 

Elkészültünk, monsieur. Magára vessen. 

Elvett ártatlanság és felvett teher, 

tekintet, hogy sose éri meg - 

ennyi, meg ennyi. Én így számolok el. 

Megkérném: fizessen.)