Zsákmányállat

A megkötözöttek, ajtónyitók és
kijáratkeresők egy szűk látómezőben,
kellő nagyítás mellett feltűnnek a retinán.
Csak nem akarod látni. Mert a legtöbb
odamarkolt lélek megfoghatatlan;
a látványhoz az érintés bizalmát
nem köti test. Csak foltokat, úgy ám,
csak foltokat lát ilyenkor a
túlságosan hangolt félelem; akit
rettegtet az a néhány alkalom, amikor
mégis érintés született a látomásból,
és nehezen dőlt el, kettőtök közül
kinek az éhe elragadóbb.

Szabadítottál már. És ebben is ott
borzong a kétely: jól tetted-e,
hogy szakadásra bírtad, elszakadásra
magától és magából a lebilincselt
dimenziót síró elítéltet. Mert mi van ha -
kezdenéd. De ez egy rossz mondatszerkezet.
Mert ilyenkor az van. Ha nélkül. Az van,
amitől a második tagmondatban rettegnél.
Látod. Csak foltokat. Bevérzések, rögök,
elúsznak a csillagaid előtt is, kellő
nagyítás mellett. 

Megkötözöttek. Ajtók lélegzetében.

Szabadítottál már. Lépj tovább.
Egy másik, kézzelfoghatóbb, otthonosabb,
húshoz, bőrhöz, borzongó képzelethez
egyformán jobban illő elragadtatásba.

A régi környék

A kulcs-csikordulás aritmiája,
ki itt belépsz, hagyj itt valami
helyezkedő emléket magadból.
Lépésről lépés. A hosszú udvaron
mosolyog az átjárható enyém.
Oda, hol az egymásra vakolt
álmok ébredő rétegei laknak.
A régi éhek létére vakolt
színek átsejlenek a felső rétegen.
Jó lehet álmodni itt, felhagyva
az ébrenléttel. Réteges pite.
Hagyd itt a helykeresést. Csak
hagyd itt, ejts ki, és helyére talál -
kifújt lélegzet, a többi közt.
Még akkor is, ha csak ezt a követ
ejted múlt-kútba: jó étvágyat.
Megőrzi. Jártál itt. Mintegy a bizony
mondom néked szintjein
helyezkedik, örül a kívánságod.
Legyen szép napod.
Viszed magaddal. A jólesően
sikerült egy réteg ittfelejtést.

A régi környék

szűrt variáció, Nemes Nagy Ágnesnek ajánlva

A kulcs-csikordulás aritmiája.

Ágvégi fényt kifestő levelek.

Az ajtók rendje éh-ritmustalan:

nem zakatol a kint ömlő mi van,

mi van, mi van - itt bent szívdobogás.

Egy mentő ötletnek nőtt itt a ház:

az asztalon kiszóródott cukor

fehér tükrében mosdik a darázs.

Az elválasztás intim paravánja.

Mosolyog, átjárható miénk

térközein a megőrző kié.

Egy pillanatra könnyült senkivé -

az élek éhét nem kulcsolva ágra

egy metszőolló méláz a kövön;

egészen él a ház, lüktetve nő világba

a benne kulcsolt, élhető öröm.

Sale

 

A sorban előtte, neki háttal.

Mert minden sorban van, aki elöl.

Makettnadrágok plázahűvöse

kedvéért tovább fűtött utcák

forgalmi helyzetében dobozlakók,

makettjárművek terepasztalon -

ne nézd ennyire felülről! Neki háttal

áll, aki előtte állt be. A dolgos élet

kényszerszünete. A várakozás,

hogy elkészüljön, aki előtte

ért ide. Meg aki még. Majd sorra

kerül. Amikor rákerül a sor.

A sorban előtte, neki háttal

ugyanúgy elárult életek

gyakorlatias türelmetlensége.

Makettnadrágok, terapeuták,

asztronauták, üres szemű ufók -

ne nézd ennyire felülről, angyal!

A dolgos élet dologtalanul 

töltött percét is őrizni kéne!

A kényszerszünetet. Bár most

tényleg soká tart. Mi van ott elöl?

Mi a toszért nem halad előre

a nekünk rendelt sorra kerülés?

Lazarus

I. m. David Bowie, Nemes Nagy Ágnes, Tandori Dezső

Nézd. Itt vagyok, megint. Magunk alatt.
Az érkezés mivé amortizált.
Történetem van. De nem különbözik
a mindenki által élt botrányainktól.

Nézz le nyugodtan. Nekem se sikerült.
Nem állok, csak vesztenivalókból.
Hulladék, kisded tekintetében.
Ne óvjátok, úgyis rám feszül.

Mindegy, hol éltem. Ez most ugyanaz. 

Csak mintha kissé
műsorszünet volna.

Dáridóvilág helyett a hangyatánc.
Harlekinarcok. Magukat tapogatják.

És mégis. Most, hogy. Így, vagy úgy.
Egy hordalékos Végső Kékhalálban.
Szia, helló. Vagy valami majd
szétfúj. Pont ilyennek. Pontosan.

Pietà

Hogy majdnem otthon. Lépcsőkanyar. 

Feszített léptek éhes üteme.

Akár az ág, a láb izmai fel-

vagy leemelik, test föltámadását.

De nem keresztről. Keresztútról

talán, a szomszéd utca vert, repedt kövén

hevert a sárból ékülni tapasztott

romlékony test. Fakó amfóraforma.

És majdnem otthon. A fény csinálja

meg, vagy a tér szép árnyat árulása?

Szinte mindegy. Hogy hártya, avagy

toll. Valami hulló. Perzselt. Perzselő.

Húsvéti nyár. Hogy majdnem otthon.

Mégis. Miféle bocsánat, ha hullt

szárnyak anyagán ott borzong a mindegy? 

Hogyan nevezd a vége nincs világ

ölében gyászolt majdnem-hazaérést?

Keresztút, hegymenetben

Ahogy kienged a fáradtság, az izmok 

szinte elfelejtett állapotba merülnek.

Az ellazulás meglep, mintha 

most foganna csak az érzés.

Mindenki azt hiszi, beszélgettek, ha már -

pedig lyukas zsebek. Mit mondhatna 

mindenki keresztjét kőnek támasztó

mindenki kövét keresztre feszítőnek?

Egyesültök a lihegésben.

Ebben a zajban amúgy sem hallanátok. 

Az építkezés a hegylábra is terjed,

rákos daganat a sziklahátak

klinikai fényében -

kitárulkozó adathalmazok hullámai

nyaldossák a soha nem alvó,

fennen tartó traverzek

burjánzásait.

Ahogy kienged a fáradtság, minden

úgy születik, mint kegyelem 

a keresztúttúra végén -

bár az is örök ismétlődés:

minden templomban, minden áldozás 

fölé újra odafeszül.

Szöget csikordul a fa, a mozdulatlanság

meglepetésében szóhoz jut a kő is:

élvez legörögni. Csak azt éli -

ahogy nektek örök

mindörökkönörökké örök

a kínba taposott hegymenet.

Lejárt a pihenő. Ki ki a maga terhét.

Mozgókönyvtár

Az összes felfelé cipelt módosítása -
szortírozni a fejben teli zsákot. A katalógus
nem felejtett resztlijét. A nehézkedés
felszámolása jönne. Tornyosul a feladat:
letenni a fel nem emelőt.

A nem felejthetőt. Pedig igyekszel egyre
komolyabb hézagokban keresni, az
elmozduló polcok közti résben
a rövidebb utat. Liftet, hiszen a grádicson
fölfelé lehúz az olvasat.

Könyvtárak vannak a fejedben, szekrényeik
közt hűvös, távolságtartó hallgatás.
Kimerült csönd, a nagy viták után.
Mert meggyőzhetetlen a másik kiművelt,
világot akaró meggyőződése.

Felfelé mozgó - értelemszerűen el
kellene engedned a meg nem győzhetőket,
mert a csendjeik közti szelephézagokban
egyre vastagabb rétegben ül
a por a porhoz kétségbeesése.