Természetrajz, Nárcisz álmodik

Természetrajz

Ebben a tükörben a legjobb szándékkal
is csak a felnőtt tartalom. Áttűnnél a foncsorig,
és tovább. De lóg rajtad a zsákban
és nem szüremlik át. Torkodon akad
a fénnyel nyelés.

Vannak napok, mikor felakasztott ernyő
maradsz kollégium közös mosdójában.
Nem leng, csak lóg. Ahogy a zsákban
otthonról felejtett, egymás fájdalmából
csöpögő méreg.

Tényleg megfigyel és nehezebbé tenné
a rád párálló felettes világ? Miféle föld fölötti
arc. A figyelme szégyell. Látod, megint
nem állod. Nem állod meg. Elásnád.
Hogy kinőjön.

Mert hátha élet. Vagy legalábbis
kicsit kevésbé fuldoklásig fénytelen
tükröződés. Nem állod a tekintetét.
Pedig ő te lennél. Vagy legalábbis
majdnem, mintha te.

A legjobb szándékkal vannak napok, de
elmosódnak a megvalósításban.
Szégyell, feledne. Az álma látszó téglák,
romépítés és szöszsötét, szelíd közönnyel
hiányzó üvegek.

Nárcisz álmodik

Szerves kietlenségben meglapuló
ugrásra kész párák.
A hajnalomba kúszott egy verzióm
teljes, nyilvános megszégyenülése -
és hiába a tükrök másik oldalán
(a liftbe lépve nekik-
magamnak mindig köszönök),
a leszállító érzés iránya bélyegem:
nincs béke a bolygóm magszívében.

A lehelt lelkek szégyenen röhögnek.
Ágyékba lőtt billiárdgolyó a
párasóhajban tolongó
milliárd halott.
El kéne engednem önmagam,
a kietlenségbe tölthető
napfalatra várva.
Holnap kisüt. Vagy holnapután.
De addig verziókat átitató szégyen
lefullasztó frontátvonulása.

Háborús versek

Simon Mártonon kívül bárkinek

A megvilágítás lényegében nem változtatja meg

az áthaladást, alatta, vagy fölötte.

Pontosan ugyanúgy veszel levegőt.

Mindegy, ha bohóc. A napnyugat utáni

nyugtalanság nem meséli másképp,

hogy kell-e a lufi. Egy vagon lufi,

alászállás előtt.

Vele szemben egy manipulátorkar

biofüggeléke épp ilyen viszonyokat rendez át

egy távolból szálló robbanással.

Szomszédból málló minden. Messzebb van,

elfárad, egyre hátrébb szorul

a hírszerkesztők értékítéletében.

Pedig a megvilágítás lényegében nem változtatja

meg. Ügyetlenül megírt, rosszul előadott

közepes színvonalú kurzusdráma.

Vagy nem. Egy közelkép, ahol

merev tekintettel tapogatnál

egy rögök közül kiálló, ernyedt kislánykezet.

Veled szemben a manipulátor. Szar,

hogy az üvegen át nem látod a szemét.

Mindegy, milyen pozíciót foglal 

az értékítéletedben. Mindegy, hogy éppen

vesztésre, vagy győzelemre áll.

Kihűlt ujjbegy végén köröm alá szorult föld -

visszavonhatatlan a részvételed.

Áthaladsz, alatta, vagy fölötte. Rajta át csak

ha majd idáig ér. Ha mégse, akkor is

homlokodra vési rögéhű bélyegét 

az úgy éled meg, mintha mese volna.

Az utolsó szó jogán

A hurcolt vélelmek kilóiban
hergelődő tárgyalóterem -
kegyelmi pillanatok pauzái után,
mikor már majdnem hinnénk,
miért következik?

A város miért hullik darabokra,
a működés szokott rendjébe vonva
az anomáliát? Miért a ragyogásra
gélesen kenődő gajdolás?
Kényszerű séták pótlóbusz helyett,
kőbalták harsány éle, ha mégis,
vélt valókkal veszkődő békeharcosok -

hogy jutunk így haza kegyelemmel,
amit megkaptunk a cirkuszsátorban,
koncertteremben, hetedik sorok
áldozatok árán fenntartott közepén?

Miért vádol mégis minden gesztusuk?
Tényleg csak pillanatokra
száll fölénk műholdakon az angyal?
Vetkeinket nézve, s nem egyházunk hitét
a személytelen végítéletig?
Mivégre akkor a nehezen csikart,
takargatott, melengetett,
halmozottan hátrányos helyzetű öröm?

Vacsorahitel

Majd, édesem. Most nem ér rá
a szellem világossága fényeskedni,
a jótét lelkeknek sem, nemhogy az
efféle paradicsmos káposztáknak
fasírttal és kenyérrel.

Burgerek meg pizzaszeletek
lakják a meg nem váltott
resztli álmait. Majd, édesem.
Te még ebben az etapban
sem kerülhetsz sorra.

Helyek vagyunk egy valaha nyüzsgő,
azóta sikerrel irtott bolyban.
Járatok sehonnanból a valahába.
Majd, édesem. Felragyogsz,
ahogy a tárnabontás

helyén az immár nevenincs,
apró, kék virágú gizgazok.
Majd, édesem, megguglizod, hogy
klematisz, vagy szerelemvirág.
De közben se felejtsd el,

hogy itt egykor angyal állt a karddal.
Rég kiverték a kezéből az éhes
megrendelők. Majd, édesem.
Nem ér rád a szeptemberi áhitat.
Jó étvágyat. Legyen szép napod.

alakult időközben, egy szigorúbb, húzott változattá:

Vacsorahitel

Majd, édesem. Most nem ér rá
a szellem világossága fényeskedni,
a jótét lelkeknek sem, nemhogy az
efféle paradicsmos káposztáknak
fasírttal és kenyérrel.

Burgerek meg pizzaszeletek
lakják a meg nem váltott
resztli álmait. Majd, édesem.
Te még ebben az etapban
sem kerülhetsz sorra.

Majd, édesem. Felragyogsz,
ahogy a tárnabontás
helyén az immár nevenincs,
apró, kék virágú gizgazok.

Megguglizod, hogy
klematisz, vagy szerelemvirág -
de közben se felejtsd el,
hogy itt egykor angyal állt a karddal.

Rég kiverték a kezéből
az éhes megrendelők.
Majd, édesem. Nem ér rád
a szeptemberi áhitat.
Jó étvágyat. Legyen szép napod.

Nem jár

Nem jár, csak adható

a társadul szegődő tanösvényen

előled szaladó csend.

A kicsomagolás zizgését, a zacskók

gyűrését követő a szemetesekben.

A társadul szegődő elől nem futó

árnyékfénytáncban lakó.

Meg a szakadozó szívritmusé

az odahagyott kórteremben.

Nem jár, csak adható a város. Ahogy

az automatikusan adott jó étvágyat,

néha akadoznak a gépezetek.

Szakadoznak a szálak, amiken

lóg ez a társul szegődés

a kapaszkodó levelekkel.

Előled nem futó ösvényen

csigamód haladó másik irányok:

választhatnád magad.

Nem jár, csak adható az eltévedés,

ami nélkül sose érnél haza.

A társadul szegődő szakadáson

át kell bújni hozzá.

Hogy megérinthessen az alkony,

ahogy a lepedőn motozó

búcsúzó ujjak csendje.

Nem jár, csak adható, hogy

ebédet vigyél léteink fosztó,

szörnyeteg akaratnak. 

Nem rajtad múlik, 

ha majd csak vacsorára fogy el.

Folyamatos jelen

Az elválasztások hűsége.
Lángoló pallos választ -
kezünkbe adta az angyal.
Olykor meghitt bejáratok
vezetnek kiűzetésbe.
Neked és nekem megadatott
a látás és látomás -
válaszd el, angyalom.
Nem engedhetünk a kísértésnek.

Olykor meghitt kijáratok
nyílnak a beavatásba.
Eljátsszuk újra meg újra:
ősz jön és mi megértünk
a mustrára. Mégis.
Ha a kezedből hulló
penge láng pernyéjét tényleg
őszi szél kavarja, nem engedem.
Ne engedd el a kezem.

Bejegyzés a mérlegfőkönyvben

Hazahozott szagokból fércelt
patchworkba takarózom.
Nincs igazi gyász a temetkező
testérzet redőiben.
Mondjuk, eufória sincs.
Ezek az ajtón behozott dolgok
(ahogy a behozó) csak vannak.

Megnehezítik a kivitelezést.

Üzlet ez is, egy másik nézetből.
Minden hazahozottért otthagytam
cserébe valamit.
Kifújt levegőt, a szőrök borzongását
az alkaromról - menetszélbe rezgek.
Szétszóratásom folyamatos,
bár nem temetkezés, és

nem pollenmód szétszálló öröm.

Mérleg. Egyenlőre egyensúlyban.
Becsukom a tegnapi ajtót,
hogy kinyílhassak a maira.
Az van írva rá, hogy Pantha Rhei -
vagy Bejárat balra
a második ajtó?
Estére úgyis, újra kiderül.