Nathaniel Barlamnak, Peter Gabrielnek, meg a régi Genesisnek
Amikor mesét rajzolhattam volna a hangnak (hiszen akartam), még nem sejtettem, milyen lesz látni az összeszorított keserű ajkaid a zserzetesi csuha barnája felett, ahogy felszállsz és leülsz, bőven elém, nekem szerencsére háttal.
Hogy nem veszed észre, amikor felszáll az asszonyszemély, akit - és odaül a bal oldalon, pont a veled átellenes ülésre, bár most a régi dac már nem kirívó: a szeplők, a tetkók, a piercing, még az egykorinál jóval fakóbb haja vöröse se.
Hogy látlak benneteket, ahogy háttal és egymásnak is háttal, még mindig háttal, abban a történetben, ami a mozdulataitokból mindmáig tisztán nyílik, hogy összehangolt a félelmetek és undorotok egymástól még most is, és úgy is, hogy észre se veszitek egymást.
Velem átellenben az ördög ügyvédje, bornírt vén alkoholista; lám, szinte minden szereplő az egykori perből, így, a holt időben szinte üres busz első traktusában; hiszen jómagam is, aki csak tanú, akkor is, meg most is - talán a vád, talán a védelem tanúja, nem tudom.
Még szerencse, hogy a főinkvizítor a telefonját lustán görgetve be se pillantott az ablakon, a Zugló vasútállomásnál; neki túl lassú lehet ez a járat - de a Bárány se, hiába reménykedem, most se szállt fel egyik megállóban sem erre a befelé tartó fekete hetesre.
Amikor mesét rajzoltam volna a hangnak (hiszen akartam), szerencse volt, hogy nem tudtam rajzolni (most se tudok); a mások hangjának segedelmével sokkal könnyebb volna ezeket a történeteket ennél gömbölyűbbre hazudni - hogy guruljanak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése