Az apukám életének következő lépcsőfoka.
Nézem az elrontott liftet, ami mégis
felvonszol a végén a harmadikra.
Mégis leszokik a füstbe pácolt éjszakák
hova is tett sörnyitóinak kereséséről.
Mégis felvonszol a végén, bár
bennem a létra, de a mámor
tényleg lift. Nézed a megélnivalót,
mint egy filmen, ahogy elsuhan.
Alattad a város egy szolid, halkonzervszerű
egymáshoz préselés. Hova is tetted
a konzervnyitót. Ezek a nyitások,
a megszokhatatlan. Ahogy füstbe,
sörhabba, olajba, szögbe, keresztfára.
Fel kéne szögezni egy templomkapura,
hogy ez az apukám életének következő
pillanata, amit helyette én. Ahogy a
gyereked életébe álmodod, amit te nem
vihettél véghez, mert véghez vittek
szög és olaj, sörhab és egyéb utolsó
vacsoramenti mámorok. Az apukám
álmodik engem. Vagy legalábbis jó volna,
ha mégsem kizárólag én volnék
a hibás. Amiért megint konzerv olaja,
keresztfa szöge, ahogy elvágólagos
a kenyérrel, meg a borral. Ahogy a
kenyér, a bor, a csók, az árulás.
Mi más volnék, ha nem az évről évre
megélt botrány lassan unalmassá váló, mégis,
közkívánatra leforgatott ismétlése?
Nézem az elrontott liftet. Jobb, ha
lefelé menet a lépcsőt használom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése