Kompon

A szeretet sokosztatú és nem
titoktalan. Úgy kéne, de bele
sajdul a nyárutó varázslatába
az őszülés első pár haja szála:
arany levelek ezüst víz felett.

 

Úgy kéne. De pont a szeretet elé
von látszatot a szeretet. Szellőzést
az évek kíméletlen, gumilepedős
öregszagára. Protézist a szájba
a szerelmetes hazugságok
rontása-szabta, szuvas fogak helyén.

Úgy kéne. És van is úgy, hogy
a szeretet igazi arca éles,
kegyetlen, pofonszerű. De ez
nem tűnik sose szeretetnek.

Pedig sokat tűr. Nem féltékeny,

nem kérkedik, nem gőgös -

csak nincs tekintettel a látszatokra.

Mint mikor mégiscsak megmutatod 

a folyón kötéllel vonszolt kompnak
teljes, avult, pengő cimbalom,
veszésre ítélt fuss-el-véle végét -

mint mikor tükörbe nézeted

a rajta utazó, tanácstalan,

tehetetlen örök-gyereket,

értetlenül, amint kompország

süllyedő ölében ringatja magát.