A demonstrálóknak

Passzivitásom igazolást követel -
anélkül minek igazulnék itt nektek tovább.
Nagyon szurkolok. Mint egy focimeccsen az
esélytelen kiscsapat rajongója, aki
amúgy a világsztárokat jött megnézni, de
elragadtatja magát.

Viszont ettől még nem vagyok a pályán.
Ott álltam a rendezvény, a flashmob
kezdete előtt a meghirdetett esemény
szélén, fél órával a kezdete előtt még
ott álltam, és csak azért nem gyűrögettem
a megírt szavakat a zsebemben, mert
senki nem gyürkészi a telefonját.

Amikor észrevettem, hogy valójában
nem állok ott. Vagy csak úgy, ahogy
a kiscsapat rajongója, aki
amúgy nem is szereti a focit.
Nem vagyok költő, sem slammer, sem
ez, sem az. Vagy legalábbis a szemetekben.
Nem itt akartam legitimálódni, mint
az utolsó tíz percre kétségbeesésből
becserélt játékos, aki aztán
nyilván nem csinál csodát.

Ez a mindenki ügye a színjátszás
kellékei közt és jelmezében -
de színjáték lett volna, ha lelkesedem.
Nem vagyok Noár, csak egy
röghöz kötésből diplomázott
kelet-európai tablettás borváltozat;
nagyfokú pszichikai vakságot fejlesztett ki
bennem a gyermekkorom, és
valaki bennem ebben a rossebes
alattvaló-szerepben amúgy
kiválóan érzi magát.

És nem akartam találkozni a magam gerjesztett
kétségbeesett szerelemmel sem - főleg
ha sikeresen elmúlt azóta.

Én letargikus vagyok, tulajdonképpen
jó alattvaló. Csak egy néző. Nem rólatok,
hanem rólam szólna ha belekiabálnék
a meccs ótvar légkörébe. Bár
az egésznek díszmagyarra vett
bundaszaga van, tényleg, és
penetráns alkirályság-szaga a
drágán vett és mosdatlanságra pazarolt
nyugat-európai kölni alatt -

én kábé megbékéltem azzal, ami van,
úgyhogy elszivárogtam onnan, akár
a régóta hiába várt, mégis
túl korán érkező eső.