Együtt-ülés

Öregistenek éhes kavarását lapoztam,
belefeledkeztem volna - ám az erkélyünk
páholyával szemben élő,
egyenes adásban vihart közvetítettek.
Rágyújtottam, csodáltam. A betű megvár,
a város fénytakaróját árnyba vonó eső,
és az árnyat átszakító, felhőzetpaplan alá
világító villámok nem.

Szeretek olvasni, de szeretem
az élő, egyenes adást. A legjobban, amikor
helyén való az olvasás, a nézés, a
benne lét - már csak a kerekek
szinte zajtalan suhanása hiányzott,
a tócsa fröccsenő hangja, a bőrön
borzongó víz;

de kerékpáron ülve nem célszerű
olvasni - legfeljebb az útra rajzolt
nyomaink, ahogy elmossa az idejében
érkezett, csak magáért felelő,
Szeptember-ízű eső.

Nem kell eldöntenem, hogy ez
elmélyedésem illusztrációja volt, vagy
némi olvasás egy előadás szünetében -
a betűk azt súgták, az erkélyen túl
csapkodó villámok azt mormogták:
jókor voltam jó helyen.

Kívül az időnkön. És
mégsem kívüled.