Varázslóinas

Kivagyiság és pökhendiség és
kihaénnem számos alkalommal
vezettek keservest énekelni
kísérőzene szembeszelek
szánalomszoknyája mögé.

Még ilyenkor is mögé - nem te
voltál a városkoncertterem
jégbe hűtött koktél szólistája.*
A kórus voltál. Összefoglaltad
a mások által légbe rezgetett
feszültséget kottázó szólamot.

Vidd mélyebbre a hangod -
ez még nem a korodhoz illő
mesteri tónus. Az inasa játssza
el így mindenki szemében
a gazdája nehezen megszerzett
drága hitelét.

Kivagyiság, versenyszellem és
a startkőnél ragadtak gyávasága -
idén sem hívtak a Ringbe
a titkon remélt szerepben
igazi színpadon a lényed
szivárványát kiénekelni.

*Igyekszem úgy intézni, hogy a mellőzöttség alaptónusa ne akarjon ennél is újabb verset - legyen ez az utolsó ilyen. Ennek a (csúfolódjunk) alműfajnak az általam írt legjobb példánya Farkasnémaság címmel 2020 áprilisa óta díszeleg e blogon.

Nem a vége

Az elhasználódásod néz körül és
amikor az elhasznált várost rögzíti
magában és magának; vagy épp az
épülés közben lelepleződő vázakat
(hová csupaszul majd teljes egünk)
a közel érzett éjszakára gondol.

Csakhogy a te saját, privát, kiérdemelt,
tehát büntetésül kapott csikorgásod
kereste tükrökben a város torz
karikatúrája látszik - a körmöddel
ingerelt üveg hangját te választottad
a látványhoz háttérzenének.

Megöregedtél, apa, és a kint
összesvilágából most benned ez
a nem túl gyöngéd zajokkal csikorgó
leharcoltság rezonál: a forróságtól
sülő, pöndörödő városszalonnabőr
ipari illatában izzod a magad ízét.

A világ amúgy fiatal, a sejtjeiben
még sok a vendég - békahadak
fuvoláznak, sáskahadak hegedülnek,
de a bóbiták bimbait már nem neked
ringatja az alkony az elpihenő
szillevélen. Csak ennyi a lecke.

Az elhasználódásod néz körül, de ez
olyan, mint egy szemüveg: levethető.
Kortyolj más ízt, amikor tósztot
mondasz a nélküled is kétségtelenül
finisébe forduló (de messze nem a vége)
Holocén Kihalási Eseménynek.

Van egy ősrégen született ellenpontja e hozzáállásnak.

Semmi művészet

 Varró Dániel: Minden olyan, mint minden c. versére

Amúgy nincs bajom az oda nem
figyeléssel. Még mindig érdekel,
hogyan mondhatnám ennél
pontosabban; pontosabban
érdekemben áll a pontosság,
a pályaudvarok és menetrendek
ideális esete vonz, ezért élek
magamra szabott menetrendet,
pontosabban igyekszem keveset
késni magamhoz képest.

Úgyhogy a VarróDaninak egyáltalán
nincs igaza, azaz igaza van, csak
egy másik versében, minden nem
olyan, mint minden, mert például
az anyukám demenciára hasonlító
szókratizmusa csak önmagára hasonlít;
egyszersmindenkorra leszögezném,
de azt is ejti, fel, valahol van, a
Jóisten szerverein ez a rengeteg
felejtett szó, emlék, varázslat,
a kíméletlen tapasztalattól kizsigerelt,
jólnevelt gyerekkorom.

Bár az izé, mint arspoética
nekem is tetszik, az összeszorított,
pengforma ajkak formálta
keserűség helyett - nem annyira láva,
inkább sár, pontosabban talán
kelt tészta. Mert olykor kisül valami
belőle. Amikor az anyukám mégis
rácsodálkozik, találgatás helyett rátalál
a kiejtett szavakra és összenevetünk;
ha majd emlék és varázslat lesz,
mert mindig ez a vége, erre emlékezzünk,
erre, ne másra: a semmire nem hasonlító,

felszabadult összenevetésre.

A hadjárat végén

Győzelmi jelentésünkben túlzás
nélkül állíthatjuk, hogy a
rugalmas elszakadás a valóság
fenyegető nyomulásától
teljes sikerrel zárult -
akár egy elviselhető veszteséggel
zsírozott bunkerajtó.

A végső közel, ez a harc lesz, és
győzelem, már gyakorolják
hadaink a diadalmenetet,
fegyelmezett, tömött oszlopokban
kiteljesül a tartós béke:
örök világosság fényeskedik neki.

Szórhatják ránk a mémek
fizetett propagandáját,
a kiporszívózott szőnyeg
bombázása a besározót
sározza össze - legalábbis
a hadak állását kirajzoló
térképetájainkon.

Hiszünk a teljes és végső -
de ezt már mondtam. Most
harcosokra van szükség,
törvényt bont, de eljön még a
narancssárga minapunk,
kiteljesül a jóslatok
dodonai tartalma:

aki lámpást gyújt, az
sötétséget is teremt körülötte.

Pünkösdfalat

A város összement, túlhordott létkeret,
gyakran mosott zokni. Megalvadunk,
a nejlonszálak rugalma vesztett szakadozása
ízetlen tréfa, anyagfáradás - vagy
pusztán a megszokott utak rézkarcmagánya.
Holott akármelyik kanyar után
szembe jöhet az angyal, nem fakuló
tollainak botrány tapostatása
a kerekek alatt, a galambdögség
őrzi és fel is mutatja a repülés óvatlanságát.
Kiárad és kiárad. Tollból vetkező
szent lélegzet almacsutka verdesése.

Kívántál galambhalált már*, így érzed
tarkódon a pallos élét. Immár ötvennyolc éve -
vagy majdnem annyi? Holott akármelyik
utca végén kinyílhat valami ismeretlen
térképetáj, eltévedésed tény és vágyálom
egyszerre, mert elgurulsz mellettem,
aki a pillanatba fagytam, alvadó tetem,
zoknilukadás, városmakett a vértelen,
ismétlődő seholban. Most megint
melyik vagyunk? Ki érzi úgy hidak szabdalta
romtestét magára csavarodni,
mint egy istenverte csigaházat, amit

egész súlyával hozni, vinni kell?

*A vers, amelyben galambhalált kívántam.

Enged

Égtengerfenék

sínekkel karcolt mélyén

légszűrt ragyogás.

Lator-világaink

feszített tükrű arcán

harmincezüst fény.

Júdáscsókban is

sínszálak szabta pályán

ringó kegyelem.

Égtengerfenék

mélyéről rugaszkodó

fényléleklétra.