BúraDerű

A nyelvében élő nemzetközi nemzet
(rés a résben, munkagödör-bástya,
kifordítom-befordítom, nem tömődik el)
Fertő úti kalandjában pont az volt a szép,
hogy nem volt kaland. Szokott rutin,
abált szalonna, hagyma és kenyér volt,
akkor is ha gőzgombóc, vagy gyóza,
illatos-omlós, édes-savanyú
honlakás a vaskos vereségben.

Idejöttök és megtanultok tőlünk
(vendég és munkás, családtag és bébi,
pocaklakásból másodikszülött)
nagyon hamar pont úgy magyarogni,
ahogy mi szoktuk. Szokott rutin:
panaszhangolt búbánatos búbán
géplován vélt elégtételt keresve
előz, üvölt ki, töri, de így is értem -
az akcentusa megröhögtetett.

Testvéreim az Urbán gügyögésben!
(Apák, fiúk, leányok és anyák,
repeta-taták és repeta-nyanyák)
Legyünk már egy picit szabadabban
felszakadó egymást röhögések,
tortakrém, tejszínhab, gesztenyepüré,

baklava-bülbül, bubble tea -
ürítsük fenékig, hátha elfogy egyszer
a rossebette belebútt-a-gyász.

Hommage

Pont az a cédrus fenn a hegyen,
Libanonban, majd két kilométer magasan
tengerszinttől, Tripolisz mellett,
naplementekor.

Bár ez nem cédrus, huszadannyira
van csak a sós víz színe felett,
Budapesten, napnyugta után,
tűzfalak öblén.

Pont az. A magány nem nevezett,
mégis, léttűrést lengő ágboga.
Elszakitás tájtól, társtól, koronák
féltésétől a kőbe.

Pont az a "körben az angyalok ülnek",
galambszárnysusogás, és csíkokban
a száradt tanuságtétel:
a gyűlő guanó;

pont az a hegedűszó, valahonnan,
gyermek gyakorolhat, biccen a dallam,
fals húrhang téboly-felsőn -
éjjé tölti magát.

Esőmenet

Ha adta volna az este amit - vagy legalábbis
angyali makacsság fogadta volna el.
Sem ez, sem az. Csak lépcsők felfelé
az öröklött negyedik emeletek pudvás
magasába. Ahol jól kiaszabott árny-
fényjátékból megformált torony
az üres égben kurkászó ujjait
juszt se ejti ölbe.

Ha adta volna utca és arány - vagy legalábbis
a tócsák tükrén egy késett nárcisz-érzet.
Sem ez, sem az. Csak mítoszfogyta árny-
fényjáték jelentés, háttér nélkül;
az ipartelepben árut pakoló
napszámosok esti túlórája
önjár, hajtja, még hajtja magát -
talán az éjfél összehajtogatja.

Fénykalickák, hideg és meleg - vagy legalábbis
villanykörték egymást elárulása.
Sem ez, sem az. A felfénylése mentén
csak annál erősebb árnyék kél, alant,
alantas és felettes. De aki fényt gyújt,
sötétséget teremt körülötte -
nem villany kell ide. Nem díszvilágítás:
otthon-íz parázs.

Ha adta volna. Emlék. varázslat - vagy legalábbis
a tisztesség szerényebb látomása.
Sem ez, sem az. Látványos és hamis
pátoszgesztus kőből, hajtott fémből.
Az áldozatok végképp tehetetlen
mit sem érésére rászegezve.
A párában több sóhajuk lebeg,
a pályaudvar-parti szösz-sötétben.

Ha adta volna önmagát - vagy legalábbis
az önmagának képzelt szerepet.
Se ez, se az. Vénnek való vidék.
Az emlékekből szőtt városok
párálló, vándor denevérpalotái
ahogy belakják a foghíjtelek
sarában parkoló gép-lépték felett
elborult eget.

(-)

A lárva éneke bebábozódás előtt

Barátságosabbnak is érezhetnéd
a teremtő közönyét - hiszen létezni hagy:
a vágyakból és éhekből gyúrt
tükörkép megtestesülését.

Semmi személyes nincs abban, hogy
valójában nem vagy személy,
de mivoltod ily módon tisztázása
nem ad felmentést a roskadásig
rakott asztalok mentén feneketlen
éhek dédelgetésére.

Azaz, bár léted kissé fals,
összeharapdált almacsutka, mégsem
tehetsz úgy, mintha csak a harapó
idő vasfoga volna a hibás:
telt, és ürült, ahogyan nincs
írva, de te mégsem változtál
a mesék elképzelt létrugói mentén.

Kilences szám vagy a kaputelefon
kezelőpanelén egy nyolclakásos házban -
de egzisztálsz, öreg, és ez a lényeg,
hátha egyszer tréfából, mégis,
vagy tétova, részeg véletlenségből,
mert félrenyúlt, megnyom valaki;

és végre elhiszed, hogy ennek a közönynek,
a többi élő méltóságához méltó,
elengedő derűje van.

Mínósz labirintusa

Ne fáradj, úgyse érted,
mű vészekből kimentett,
miért falnak fel éhek,
melyik kanyar mögött,

a csattogó fogaknak
ha élén acsarognak,
vég nélkül végbe fognak,
nyögünk, nyögöm, nyögöd;

megírva DNS-ben,
mű vészekből egészed,
ne fáradj, úgyse érted,
jártunk már erre, nem?

ellobbant ösztönélet

mű vészekből kimentett,

mű vészbe visszaejtett

fonál-szál életem.

Zoli második levele a farizeusokhoz

Szóljak bár emberek vagy angyalok nyelvén,
ha nincs benne hazugság,
csak sár vagyok, elpattanó húrok.

Legyek bár próféta,
ismerjem az összes titkokat és
minden tudományt, legyen akkora hitem,
hogy hegyeket mozgassatok miatta,
ha hazugság nincs benne, mit sem ér.

Osszam el bár köztetek minden tartozásom,
vessem oda annak, aki követel:
fénylik, árnyéklik, tökmindegy, ki fizet -
hazugság nélkül nem használ nekem.

A hazugság színes, jóságos látszat,
féltékeny, kérkedő, gőgös koromban
fűszere a Földnek.

Tapintatlan, önző, haragot generál,
de csesszétek meg, nem jövünk ki nélküle.

Mindent eltűr, mindent elhisz,
mindent remél, mindent elvisel?
Ezek vagytok ti. A hazugság virág.
Ajándékba adom. Illatos.

A prófétálás töredékes,
a nyelvek dadogás,
a tudomány humbug, ha elenyészik.
Keress neki egy megfelelő vázát.

Amikor még gyermek voltam,
ösztönösen, mint a gyermek,
csak magáért, mint a gyermek,
úgy hazudtam, mint a gyermek,
mint a vízfolyás.
De mikor férfivá nőttem,
elhagytam a gyermek szokásait:
beleszüremlett az érdek is.

Még csak tükörben, homályosan -
de lesz, hogy színről színre festjük át.
Most csak töredékes a hazugság,
Mit is hazudtam? Hol is hagytam abba?

Úgyse marad meg? Hit, remény,
meg a többi legyintés elenyészik -
de a hazugságra emlékezni fogtok.

Kompon

A szeretet sokosztatú és nem
titoktalan. Úgy kéne, de bele
sajdul a nyárutó varázslatába
az őszülés első pár haja szála:
arany levelek ezüst víz felett.

 

Úgy kéne. De pont a szeretet elé
von látszatot a szeretet. Szellőzést
az évek kíméletlen, gumilepedős
öregszagára. Protézist a szájba
a szerelmetes hazugságok
rontása-szabta, szuvas fogak helyén.

Úgy kéne. És van is úgy, hogy
a szeretet igazi arca éles,
kegyetlen, pofonszerű. De ez
nem tűnik sose szeretetnek.

Pedig sokat tűr. Nem féltékeny,

nem kérkedik, nem gőgös -

csak nincs tekintettel a látszatokra.

Mint mikor mégiscsak megmutatod 

a folyón kötéllel vonszolt kompnak
teljes, avult, pengő cimbalom,
veszésre ítélt fuss-el-véle végét -

mint mikor tükörbe nézeted

a rajta utazó, tanácstalan,

tehetetlen örök-gyereket,

értetlenül, amint kompország

süllyedő ölében ringatja magát.

Öregség

Azon az egy lépésen hidd el,
nem múlik. Még épp besüt. Még odaég
a megfelelő tekervénybe az árnyak
ünnepén ez a renitens, reményre okot adó
látvány. Még épp besüt, a két ház
között hanyagul ottfelejtett résen.
Ha vallatótiszt lenne, bevallanám. Ha
verőember, ütnie se kéne. Csak egy
csík napfény. Felszívom. Köszönöm.
Ha szerelem volna - ebbe most nem is
gondolok bele. Szakítópróbának épp
elég a szürkére vetülő szürke elől való
közös bujdoklás színt keresése. Színt vallása,
mondanám, de nem hit. Hanem prizma.
Bármelyik lépésből szivárványt csinál.
Azon a két lépésen semmi nem múlik,
hidd el, a jelenségnek akkor is véget vet
a kérlelhetetlen pörgés magunk körül,
az állandó, keserves szelfikényszer,
ha csak állsz ott, hogy ne még.
Ne múljon el.

Öregség 

Szűrt variáció, Nemes Nagy Ágnesnek

Nem múlik rajta. Még épp besüt.

Az ablak mentén egy csíkban a padó

valószínűtlen ízzel felragyog -

fejből idéz egy másik ablakot

ahonnan hársfa, aranyló kevelek,

mikor az ősz még lélegzik neked

vagy pontosabban: szinte bárkinek.

Csak egy csík napfény. Felszívható,

mámoros öröm, egy csíkban a padló

szegletén, pászmás fénytócsa csend

az elfogyó, elfonnyadó időben.

Esőcsepp-bontott fény elégiája -

a szélén enyhén színárnyék dereng,

a nincs is ott, csak képzeled, szivárvány -

Az ősz, akár egy leselkedő járvány:

hát lépni kell. Mert sem az odafent,

sem ez nem áll. Nem múlik rajta, végül.

Elmúlik-e. Vagy nélkülünk egészül. 

Beszélgetés szeptemberben

Borsik Miklós: Átoknaptár/szeptember

Számozatlan

Nyomul a furdalás, a járatlabirintus
folyásos alján. Lásd, honnan folyik.
A dúcot az elméd tévedt
felén, ahol kelt. Annyira
gyorsan, ahogy a villámárvizek
táplálják egymást, tévtan, konteó,
keresd a forrást. Pontosan kitől.
Ahogy az önostorozás, a szóra szó
lejtésére rezonálva befutotta
elméd kerítésfalát. A lelkifurdalás
repkény módjára nedvet hasznosít -
mondd neki, hajtásban a nedvnek,
nem te. A keltő. Az ültető hibás.

(-)

A vers keletkezésének körülményeit kicsit körüljártam egy asztalfiókás bejegyzésben.

Szabad Akarat sétány 42.

Senki nem tehető felelőssé, hogy egy
pitirámában találod magad, nézve ki
a saját vacsoracsatából. A sok pásztor
mind muzsikál, a napkeleti bölcsek
is orrnyergükre tett szemüvegben nézik
a térbe lógatott girlandok barnaságát.
Valahol minden betekintő kitekintés
születés - kisdedgügyögés vár odafenn
egy máriapotenciál kezében. Nem
érdemlem ezt a kegyelmet, gyermektelen,
tovább adhatatlannal terhes, pásztor és
háromkirályok furcsálló tekintetében
lábalok elkerülhetetlen átadás felé,
pásztor, bárany, józsefpotenciál néz,
hogy mit keres itt a bűnbe csomagolt,
ördögfattya junkfood. Mit keres itt
az éhség készen rendelt gyávasága, mit,
a megállított csillag vad égisze alatt,
és miért egy csatakos vénember hozza
a legszentebb megistenülésbe. Elnézést,
pardon, nem is vagyok itt, csak jászol,
ökrök, egy szamár a hálószobában,
enyhe vagyonszag, jézuspotenciál -
legyen, ami van. Még nem a mese vége.
Lefelé is ezt a befelé kilátó, nevetséges,
bádogangyalszárnyú, néma liftet használd.

Van egy rendkívül fontos ikerverse - szerintem a kettő együtt él igazán.

(-)