Vádalku

Érzi, nem érzi, belefonja

a dombhajlatba a mászást.

A rakott kőbe sors terelte báb

fészkes munkáját - tudod,

eldönthetetlen, hol húzódnak a lélek

határai, ha van. 

Ha több, mint lélegzet 

párálló hordaléka.

Fakad a kőből? Tényleg meditáló

lassú létezés, amit a szél, a víz

munkája érlel, gömbölyít?

Tényleg kristályos, préselt tudás

a drágakő? Az érc, a gyűrke bádog?

Érzi, tényleg, ahogy görgeted

az észrevétel éhes rigmusát

hátsó traktusok szégyenkező

megfosztásain át?

Csak mintha foszlana tényleg

ahogy a zsigereibe -

körbeborzong egy szégyen. 

Övé? A magadé? 

Érzi, nem érzi, belefonja

a lépcsőn felfelé

görcsébe: miért néztél oda.

Mert ott tekintet nélkül

jobban esik a rosszindulat,

az eltakart, a zsigerekből

fakadónak hitt (pedig tanult

megélt, romlással éltetett)

revésedő gyalázat.

Érzi, nem érzi. Csak mintegy 

tanút, a kénytelenségből

önkényül mégis ejtett tárgyaláson

megesket, hogy csak az igazat, 

ha látni volt pofád,

hát vallj színt. 

Vallj rá, ha mered -

ha máskor nem, hát átadás után,

mikor a legördülő terhek nyomában

megindulsz a kényszer-

völgymenetbe.

(-)